A kormányváltás növekvő esélyei – Tölgyessy Péter HVG-nek írt esszéje.
A miniszterelnök minden elszánása ellenére hosszú ideje nem képes megtörni a kormányzását kikezdő trendeket. Valamennyi közéleti tapasztalatom arra utal, immáron komolyan számolni szükséges a lehetséges bukásával.
Orbán Viktor összes eszközével a végsőkig küzdeni fog, mert nem is tehet másképp.
A kormányfő 1994 és 2002, majd 2006 súlyos vereségei után csupán egyre erősebb lett. Ám az érvek jelenleg inkább ellene szólnak. A végeredmény egyelőre csupán valószínűsíthető, de máris bizonyos: viharos hónapok jönnek az országra.
Kétségkívül előttünk áll a magyar politika újbóli „megbillenésének” lehetősége. 1994-ben Horn Gyula pártja a választások első fordulójában első helyen végzett az egyéni kerületek 91 százalékában, majd a baloldali blokk 72 százalékos többséggel alakított kormányt. 2010-ben a Fidesz elnyerte az egyéni mandátumok 98,8 százalékát, és a régi baloldal pártjai már sosem tudták visszanyerni hajdani nagyságukat. Azóta a Fidesz a korábbinál is lényegesen billenékenyebbé tette a választási rendszert. Ez ismétlődően hozta a kormánytöbbség kétharmados diadalait. Most azonban fordulhat a kocka, immáron az ellenzék kaphat számottevő eséllyel alkotmányozó többséget.
A hosszú kormányzás tehertétele
A magyar politika ellenállhatatlan száguldással rohan az Orbán Viktor személyéről szóló népszavazás felé. A kihívó fél karakterétől csaknem függetlenül az összes választó számára ott lesz a kérdés: maradjon-e a miniszterelnök? Mindenkinek döntenie kell majd a lefelé tartó Fidesz-hatalom újabb kormányzati felhatalmazása vagy zajos megbuktatása között. A közélet mozgása bármiféle további megfontolásra egyre szűkebb teret enged. Ebben a sodrásban meghatározó szerepre egyedül a Fidesznek és kihívójának van esélye. Kettőjükön kívül, minimális mandátumszámmal, talán még a Mi Hazánk mozgalom nyerhet parlamenti színpadot.
A Föld legkülönbözőbb államaiban egymás után buknak el a régi állam- és kormányfők. Egyedül a közéleti szabadság módszeres felszámolása, Kína és Oroszország diktatúrája stabilizálhatja évtizedekre egyetlen kézben az uralom eszközeit. A magyar miniszterelnök összesen húsz évet tölt el a hivatalában nyolcesztendős megszakítással 2026-ban. Ezzel a Nyugat leghosszabb ideje hatalmat gyakorló vezetője. Ennél tovább parlamentáris feltételek között még senki sem volt hazánk kormányfője.
Orbán Viktor / Orbán Viktor Facebook-oldala
Orbán Viktor roppant erőforrásokat összpontosított a kezében, amivel viszont a felelőssége is rendkívüli lett. Az ősi panaszkultúra Magyarországán az emberek az összes nehézséget és igazságtalanságot egyre inkább a kormányfőn kérik számon. Újabban csaknem megállíthatatlanul terjed a legszélesebb választói csoportokban a Fideszt övező évtizedes ellenzéki harag. Budapest és részben a magasan iskolázott választók elvesztek a hatalom számára. Határozott az ellenzék térnyerése a fiatalok között és a nagyobb városokban. A kormánytöbbség támogatottsága csupán a mezőgazdasági térségek kisebb településeinek idősebb szavazói között tűnik megingathatatlannak. Ám még ide is, a mezővárosok, falvak világába is betörni látszik az elégedetlenség.
A Fidesz második rendszerváltása
Magyarország utoljára 2010-ben tapasztalhatta meg a politikai szerkezet földindulásszerű átalakulását. A Gyurcsány–Bajnai-kormány két pártjának együttes választói támogatottsága akkor a 2006-os 49,7 százalékról 19,3 százalékra zuhant. A győztes Fidesz a „fülkeforradalom” után újabb rendszerváltásba kezdett.
A gazdaságban a Bajnai-kabinet direkt megszorításaival szemben határozottan visszavágta a közvetlen adókat, miközben az állampolgárok számára árként érzékelt áfát megemelte. A tulajdonosváltást is elősegítendő, tetemes különadókkal terhelte a „nem termelő” szféra legkülönbözőbb vállalkozásait, de ezek az áfához hasonlóan végül jobbára a lakosságra hárultak. A tizenharmadik havi nyugdíjak és a közalkalmazotti bérek megszüntetésével szemben inkább a kevésbé szavazó alacsonyabb jövedelműek segélyeit és juttatásait vette vissza, valamint államosította a kötelező magánnyugdíjpénztárakat. A seregnyi további nem tankönyvszerű eszközzel végrehajtott válságkezelés nehéz évei után tartós növekedés indult el Magyarországon. 2013 nyarától 2019 végéig a gazdaság bővülése valamelyest nagyobbnak bizonyult, mint a visegrádi országok átlaga.
Mindez látványos kontrasztot teremtett a megelőző évtizedek ismétlődően visszatérő vergődésével szemben. A gazdasági növekedés nem csupán megalapozta az állampolgári fogyasztás ütemes emelkedését, a főleg adókedvezményekkel élő családtámogatási rendszer bevezetését, hanem a költségvetés helyzete megengedte a nemzeti nagyság hitét újjáépíteni kívánó költséges sport- és kulturális beruházások elindítását is. Számos ok következtében, amelyek között ott volt a legkülönbözőbb jóléti juttatások visszavétele is, kilencszázezer fővel bővült a kimutatott foglalkoztatottság. A végre szilárdan erősödő gazdaságban mind feszesebb lett a munkaerőpiac. Ennek hatására növekedett a munkavállalók alkuereje és jövedelme. A kilencvenes évekkel ellentétben nem csupán a hazai elitcsoportok, hanem a kisemberek előtt is kezdtek megnyílni a szerényebb nyugati fogyasztási minták. Orbán Viktor elejétől fogva a feltörekvő középrétegek támaszaként lépett fel. Rezsicsökkentéssel és más intézkedéseivel törekedett igazolni, hogy nem csupán szavakban követi a kurucos odamondogató hagyományt, hanem valóságos megmentője a „magyar embereknek” és általában a nemzeti érdekeknek.
Folyamatosan alkalmazta a manipuláció, a módszeres indoktrináció, nemritkán a szabályos parasztvakítás eszközeit,
ám 2020 elejéig valóságosan és jelentékenyen gyarapodott az átlagemberek munkavállalói mozgástere és reáljövedelme, tehát mindent egybevetve a hétköznapi szabadsága. Ugyanakkor ezzel párhuzamban a miniszterelnök kezdettől csorbította a közéleti versenyt, szűkítette a politikai szabadságot. Folyvást gyengítette a régi baloldali elitek hátországát. 2002 hatalomváltásának tapasztalatai után a lehető legkisebbre zsugorította a kormányváltás esélyét. A magyar sérelmi reflexeket Brüsszel és a nálunk befektető „nem termelő” külföldi cégek felé fordította. Mindezzel kisiklatta a szokásos ellenzéki ígéretlicit hatását. A mind kevesebb korlát között kormányzó Fidesz az uralomváltásra alkalmatlan, a felelőtlenül agresszív ellenzék szerepébe szorította az oppozíció kicsi és egymással is rivalizáló pártjait.
Túry Gergely
A hatalommegosztás formális rendjének meghagyásával Orbán Viktor egyetlen piramisszerű hierarchiába fogta össze a magyar állam valamennyi intézményét. Folyamatosan vette vissza a politikai ellenzék és a sajtó mozgásterét. Nyilvánvaló élvezettel rombolta a régi reformértelmiség fontosságtudatát, váltig szűkítette életlehetőségeit. Az Orbán-rendszerben a közélet résztvevői besorolnak a hatalom főkutya–alkutya viszonyai közé, vagy potenciális ellenségnek számítanak. Valahogyan a Fidesz uralmának eszközei vagy ismétlődően legyőzött szánalmas ellenfelek lettek.
Hasonlóképpen a kormányfő a gazdaság összes szereplőjét, így a külföldi tulajdonú cégeket is bevonta az egyedi kivételezés és hátrányokkal sújtás irányított kapitalizmusába. Valójában lemondott a hazai kis- és középvállalkozói szféra térnyerésének továbbra is hangoztatott igényéről, ha kellett, viszont komoly engedményeket tett az erős kül- és belföldi cégcsoportoknak. Kezdettől egy alapvetően újsütetű, rendszerétől függő, neki hűséggel tartozó gazdasági és kulturális elit felépítésén dolgozott. A kegyosztás csaknem minden eszközével ügyködött az elitváltáson, amit a körein kívüli világ jobbára szükségképpen korrupciónak érzékelt. Az örökös győzelmi kényszer logikája által hajtott Fidesz-rendszer a gazdasági növekedés és a nemzeti nagyság, valamint az állampolgári fogyasztás rövid távú emelésére koncentrált, miközben a társadalmi felemelkedést hosszabb távon megalapozó humán infrastruktúra, oktatás erőforrásai újólag lemaradtak a legjobb térségbeli országok növekményétől.
Országismeretével, a magyarok régi, sokszor a kádári időkből hozott vágyainak kielégítésével Orbán Viktor ismétlődően fölébe kerekedett politikai kihívóinak. Az ellenzéki értelmiség demokrácia- és sajtószabadság-védő hivatkozásai önmagukban elégtelennek bizonyultak a lassanként gyarapodásnak induló átlagválasztók meggyőzésére. Ahogy később Donald Trumpot sem tudták megállítani a régi közéleti centrum heves támadásai. A magyar miniszterelnök ugyanakkor kezdettől jobbára saját táborának politizált. Igazán meg sem kísérelte, hogy – részben Kádár János módjára – az ellenzéki érzelmű közönséget valamiképp beemelje a rendszerébe. Inkább semmibe vette az oppozíció szempontjait, ismétlődően megalázta véleményformálóit. Uralmi rendszere bázisának kiszélesítése helyett az egyre átfogóbb hierarchiára és a félelemkeltésre támaszkodott. Így azonban az orbáni konszolidáció ideje sosem jött el.
Sikerei láttán Orbán Viktor mind merészebben vállalta az ütközéseket az Unió és az Egyesült Államok vezetőivel. Rendszerével úttörője lett a Nyugat régi elitjei ellen lázadó új jobboldali törekvéseknek. Így Donald Trumpnak és a többieknek. Más hasonló nagyságú állam vezetőjéhez képest politikája példátlan számú hivatkozás tárgya lett a világ összes országában, a részrehajlóan ellenséges mainstream centrumban és az elfogultan baráti új jobboldalon egyaránt. Személye a lándzsa hegye mind több nemzetközi ütközésben, ami egy korlátozott erőforrásokkal bíró állam esetében önmagában is veszedelmes kockázatokkal jár. Orbán Viktor rendszerének jövőjét egyre nyíltabban a társadalomszervezési modelljének világméretű győzelmére tette fel.
Orbán Viktor és Donald Trump
MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Benko Vivien Cher
Nem egyszerű az átlépés a hagyományos társadalmak hierarchikus világából a kapitalizmus és a politikai váltógazdaság versenyviszonyai közé. Az átmenet kevés helyen sikerült egyetlen ugrással. Még Angliát vagy Franciaországot is egy időre Cromwell és Napóleon dicsőséges erőhatalma fogta egybe. A két világháború közötti évtizedek válságidőszakában Európa döntő hányadában ismét megmentői küldetéssel fellépő vezetők ragadták magukhoz a hatalmat. Előbb általában cselekvőképesebb kormányzást hoztak, gazdasági eredményeket értek el, ám idővel leszálló ágba kerültek. Vezetésüket erős visszacsatolások híján gyakorta elragadta a hübrisz, és amennyiben ebbe nem pusztultak bele, idővel gazdaságuk innovatív erejét az állami dirigizmus fojtotta meg. Valami hasonló történik idehaza velünk is. Az Orbán-rendszer felívelő korszaka után a Fidesz-uralom egy ideje érezhetően leszálló ágba lépett.
Tartósan elakadt a gazdasági növekedés
A többedszer meghirdetett „repülőrajt” után idén változatlanul nincs érdemi növekedés. Pedig a kormány nem adta fel, az elképzelhető összes eszközével a gazdaság élénkítésére törekszik. A versenyszféra vállalatait a bérek tetemes emelésére szorította, jelentős vállalkozói és állampolgári hitelkedvezmény- és támogatásprogramokba kezdett. Mégis az összes igyekezet, a látványosan megugró kínai befektetés ellenére 25 százalékkal alacsonyabb a beruházások volumene, mint 2021-ben volt. Az Orbán-rendszer jövője iránt a korábbinál lényegesen kisebb a hazai és a nemzetközi bizalom, és ebben Donald Trump újbóli elnöksége sem igazán segített. De az akadozó európai konjunktúra állapota sem ad teret a növekedésnek.
Bizonyos:
a választásokig vitathatatlan gazdasági fordulat nem jön, sőt a világméretű recessziós veszély további kockázatokat hordoz.
Az év első négy hónapjának tényszámai szerint a költségvetési hiány mértéke a megelőző évek magas szintjén maradt. A jegybanki kamatcsökkentésre nemigen akad mozgástér, őszre lehet aggódni a hitelminősítők újabb jelentései miatt. A magyar gazdaság tizenöt esztendő Orbán-rendszere után visszatért a politika vezérelte szabályozási ciklusokhoz.
A választások előtt azonban jelentősen több pénz lesz az emberek többségénél. A nominális bérek dinamikus gyarapodását módszeresen ösztönző kormányzati akarat célba ért, tavaly 9 százalékkal emelkedtek a reálbérek, és a háztartások fogyasztási kiadásai is több mint 5 százalékkal gyarapodtak. Ősztől újabb komoly adókedvezmények indulnak. Csakhogy a gazdasági növekedés nélküli keresletösztönző kormányzati szándék újabb lendületet adott az inflációnak. Ennek nyomása jelentette az év elején a legközvetlenebb fenyegetést a Fidesz számára. Erre válaszul, a bérszabályozás után, a kormány az áremelési kényszerek megfékezésének hatalmi eszközeihez nyúlt.
Veres Viktor
A kormányfő ismét „megmentői” szerepe igazolásával kívánja megnyerni a választásokat. Orbán Viktor megvédi az embereket a nem kis mértékben saját maga keltette inflációtól. Érdemi növekedés hiányában a vállalkozások jövedelmezősége terhére készteti a cégeket a bérek emelésére és egyre növekvő körben az árak befagyasztására. Elégséges költségvetési eszközök híján a miniszterelnök részben a versenyszféra profitjából kívánja finanszírozni hatalmon maradásának költségeit. A kormány gyorsuló tempóban változó rendelkezéseivel mind mélyebben beavatkozik a cégek üzletpolitikájába.
Még a legnagyobbak is rendszerint engednek a nyomásának. Az üzleti élet morogva, a lehetőségek szerint egyedi alkukat keresve igazodik az Orbán-rendszer irányított kapitalizmusának növekvő szorításához. Érzékeli itthoni mozgásterének szűkülését, ám csaknem eszköztelennek gondolja magát az országos helyzet megváltoztatására. Inkább követi a hatalom által diktált játékszabályokat, örömmel fogadja a különutakon elnyert előnyöket, miközben egyre jobban beleragad az alacsony növekedés és a romló hatékonyság nehezedő feltételei közé. A nagy multinacionális vállalatok is a helyi viszonyokhoz igazítják magatartásukat, de megemelik a profitelvárásaikat a gyarapodó politikai kockázatok következtében.
Leszálló ágban a Fidesz-hatalom
Orbán Viktor hatalmának megtartása esetén is újabb évekbe kerülhet, mire enyhíthet túlterhelt költségvetése bajain. Hiába hiszi, ígéri az ellenkezőjét, a választások után dirigizmusa csupán erősödhet. Mind gyakoribbak a hatalmi megfontolások vezette iparpolitika csaknem szükségszerűen bekövetkező tévedései. Az Orbán-rendszer irányított nemzeti kapitalizmusában a vállalkozások jövedelmezőségének javítására a legkézenfekvőbb eszköz nem a piaci versenyképesség erősítése, hanem az állami támogatás- és kedvezményszerzés. A kormány vezérelte gazdasági mechanizmus erőforrás-felhasználása részben ennek köszönhetően viszont romló hatékonyságú.
A bruttó hazai termék egyre nagyobb hányada fordítódik Magyarországon az állam gazdasági funkcióira. Az Unió összes országa közül nálunk a legmagasabb a közhatalom gazdasági kiadásainak és közvetlen beruházásainak aránya. Míg 2023-ban Magyarországon az állam gazdasági funkcióira a bruttó hazai termék 9,7, addig Dániában 2, Észtországban 3,7, Csehországban 4,5, Lengyelországban 4,8 százalékát költötte el. A beruházási ráta 2022-ben nálunk volt az egyik legmagasabb, 27,9, Lengyelországban csak 16,8, Szlovákiában 20,4 százalék. A gazdasági növekedés ellenben 2023-ban idehaza –0,9, amíg Észtországban –3, Csehországban –0,1, Lengyelországban 0,1, Szlovákiában 1,4, Dániában 2,5 százalék volt. Mintha a járványidőszak vége óta az orbáni Magyarország igazolná a nemzetközi összehasonlító kutatások állítását: a hatalmi megfontolások által felülről vezérelt, kegyosztó kapitalizmus országaiban idővel gyengül, majd elakad a gazdasági növekedés lendülete.
A Fidesz-rendszerben előbb lassacskán, majd gyorsulóan mutatkoznak az elfáradás jelei. Működésében mind kevesebb az innováció: nem emelkednek a vezetésbe friss tehetségek, megunt gondolatok köröznek, végletekig vitt évtizedes megoldások jönnek. A kormányfő valóságismerete érezhetően romlik, újólag kudarcokat ismétel. Az akarat diadala helyett az akaródzás erőlködése mutatkozik. Emberei az ütközésekbe keményen belemenő, a „főnök” szándékait roppant munkabírással végrehajtó személyek. Autonómabb karakter alig akad közöttük, a miniszterelnököt élénk belső rivalizálás és állandósult hízelgés veszi körül. Orbán Viktor határoz, majd mindenki más fut utána, kórusban harsogva az egyazon megfogalmazásokat. Ezzel folyamatosan gyöngülnek az érdemi korrekciók lehetőségei.
Fazekas István
Lázár János újabb megszólalásai aligha fordítanak vissza nagyobb számú szavazót, inkább felbomlási tünetnek látszanak. A Fidesz-hatalom előmeneteli rendje a kormányfő akaratához történő igazodáson alapul. Így azonban az Orbán-rendszer kegyeltjeit nem legitimálja megkérdőjelezhetetlen teljesítmény. Ezzel a Fidesz táborában kevesen akadnak, akik saját jogukon is általános elismertséget élveznének.
„Volna itt pénz, ha el nem lopnák”
Ám közvetlenül nem is a hazai gazdaság és társadalom összetett folyamatai és rideg statisztikai tényei, hanem a Fidesz körüli elitek hivalkodó gazdagodásainak képei a legveszélyesebbek az Orbán-rendszer létezésére. A szélesebb közvéleményben mindjobban uralkodó tétel: „Volna itt pénz, ha el nem lopnák”. Egy-egy milliós női ruhadarab, tízmilliós táska látványa szinte naponta táplálja az állampolgári haragot. Világszerte botladozó rendszerek, erős vezetők buknak el nem túl jelentős ügyek következményeként.
A szabálykerülés egyáltalán nem idegen a magyaroktól, a korrupció sokak számára az, amit a többiek tesznek. A hazai közvélemény természetesnek véli a kiskapuk keresését, a hétköznapi ügyeskedést. Gyűlöli azonban a kérkedő gazdagodást, és csak akkor elnézőbb, ha maga is ütemesen gyarapodhat. Most ellenben hatodik éve egyik baj jön a másik után. Hiányzik a folyamatos előrejutás általános érzete, miközben a Fidesz-hatalom emberei nem ismernek mértéket. Az első számú politikai vezető közvetlen környezetének kiáltó gazdagodása egyformán elképzelhetetlen volt a dualizmus, a Horthy-rendszer és a Kádár-kor Magyarországán. Családjának vagyonszerzése következtében Orbán Viktor képtelen világos korlátokat szabni kegyeltjei magatartásának. Így viszont a Fidesz újgazdagjainak rohamos térnyerése mára önpusztítóvá vált. A kormányfőt cserben hagyta szokásos országismerete, pedig általában érzékelni szokta a kádári évtizedek továbbélő proletár ösztöneit. Ez pedig megsemmisítő eredménnyel járhat a megítélésére. Mára az ellenzéki érzelmű állampolgárok között teljes az egyetértés: hazánk bajainak legfőbb oka a határokat nem ismerő tolvajlás.
Forrás: HVG
