Úgy látszik, Kovászna megyében egyre több a Körösi Csoma Sándor-követő, aki a nagy elődhöz hasonlóan útra kel, hogy bezarándokolja a világ valamelyik részét. A mikóújfalusi tanulók bekarikázták a fél világot, a kézdivásárhelyi Jakabos Ödön teve- és autóstoppal teszi meg az utat Dardzsilingig, s most egy XII-es tanuló átlépi az északi sarkkört, majd hajóstoppal megérkezik Svédországba, onnan pedig az NSZK-ba.
A kovásznai XII-es Zsuffa Borbáláról van szó, aki a következő útvonalat tette meg: Kovászna – Bukarest – Kiev – Moszkva – Leningrád – Helsinki – Vasa – Rovaniemi – Stockholm – Malmö– Koppenhága – Lübeck – Hamburg – Frankfurt – Saarbrücken – München – Bécs – Budapest – Kovászna.
Amikor felocsúdtam az előbb felsorolt világvárosok említése nyomán keletkezett meglepetésből, az első kérdést nem a copfos Borikához, hanem az apjához, Zsuffa Zoltán matematikatanárhoz intéztem, aki ugyancsak bekalandozta a fél világot. – Mondja csak, hogy merte elengedni ezt a fiatal leánykát egymagában ? – Komoly, okos leány, megérett a nagy utakra! – válaszolta az apja. Aztán megtudtam, hogy az édesanya 30 éve levelezik egy finn tanítónővel, aki Tamperétől 25 kilométerre tanít egy tanyán.
– Tavaly a szüleim látogatták meg ismerősünket, most én szerettem volna elmenni hozzá – mesélte Borbála. – Július végén kaptam kézhez az útlevelet, s augusztus elején indultam. Itthon megbeszéltük édesanyám egyik kolléganőjével, aki éppen Moszkvába ment, hogy szerez nekem egy ismerőst, aki majd megmutatja a Szovjetunió fővárosát. A jel egy fakanál volt, amelynek a végére egy kisbabát faragtunk. Ezt kellett volna felmutatnom az ismerős ismeretlen asszonynak a moszkvai állomáson. Sajnos, elkerültük egymást: sőt, nem találtam azt az állomást sem, ahonnan a vonatom indult Leningrád felé. Szerencsére egy kicsit tudok németül, s előszedtem középiskolai orosz tudásomat is. Elmagyaráztam, hogy Finnországba készülök. Mikor végre megtudtam, hogy melyik villamos visz az állomásra, akkor letörött a cipőm sarka. Találtam egy jóindulatú cipészmestert, akinek a mai napig is hálás vagyok, mert végigkalauzolt Moszkván, s a szó szoros értelmében felpakolt a vonatra. Mondanom sem kell, hogy a vonaton egy percre sem tudtam lehunyni a szemem az izgalomtól: kíváncsi voltam, milyen Finnország.
Az első meglepetésem a modern, jól felszerelt tanyai iskola volt (a kereskedelemtan órán például kirakatrendezést, árumérést is tanulnak a gyermekek). Meglepett a finnek nagy vendégszeretete, annál is inkább, mert az otthoniak azt mondták, hogy a finnek nem nagyon barátságosak az idegenekkel. Számomra minden újszerű volt: a sajtleves például (olyan, mint a zsendice), amelyet nem az étkezés elején, hanem a végén szolgálnak fel. Kíváncsisággal kóstoltam meg a karéliai lepényt, amely sötétbarna, rizzsel töltött tésztaszerűség. Őszintén szólva, egyáltalán nem ízlett. Annál jobban tetszett a finn szauna.
Tamperéből az északi sarkkör felé vitt az utam. Augusztus derekán – amikor a legszebb a Lappföld – indultunk el a sarkkör felé. Olyan volt az út, mint valami csodálatos mese. Az erdő fokozatosan ritkult, végtelen táj tárulkozott elénk. Kísérőim egyszer csak bejelentették, hogy átléptük a sarkkört. Csalódásomban majdnem elsírtam magam – se sorompó, se mesebeli szörnyek. Volt viszont rénszarvasrezerváció, kaptam ajándékba lapp csecsebecsét, papucsot s egy csodálatos babát. És hogy bizonyságot tegyek arról, hogy a sarkkörön túl járt az első kovásznai tanuló, Rovaniemi mellett az egyik sziklába bevéstem magyarul:
„Itt járt Zsuffa Borbála, XII-es tanuló, ’72 nyarán!”
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.