Amikor a film főcímlistáján azt olvassuk, „a szereplők a fantázia szülöttei, és csak véletlenül hasonlíthatnak valóságos történet hőseihez”, biztosra vehetjük, hogy élő személyekkel megesett igaz történetet, illetve annak irodalmi feldolgozását látjuk. Egyébként mi szükség lenne a jogi következmények elkerülésére szolgáló mentegetőzésre? Ezért a szöveg, rendeltetését tekintve, így olvasandó: bizony isten nem túlzok, ilyen az élet! Marco Bellocchio Első oldali hír című filmje igen életszerű, mégis ezt mondanám: az élet ennél sokkal ilyenebb!
A történet persze igenis hasonlít valóságos esetre: az 1969 óta még mindig gyűrűző Juliano-ügyre. Az igaz történet meg a filmbeli leginkább társadalmi alaphelyzetükben hasonlítanak: a szervezett munkások politikai tevékenységének a megfékezésében érdekelt iparbárók magukat baloldaliaknak nevező, zavaros fejű anarchisták rendbontásait használják fel kommunistaellenes agitációra, s arra, hogy „a rend” nevében fellépő újfasiszták választási hadjáratát támogassák. A fasiszta párt az olasz politikai élet valóságához tartozik: zavartalanul szervezkedik, lapot ad ki, amelyben a„régi szép időket” dicsőíti, s plakátjain a csúfos véget ért Duce feszít katonai egyenruhában. Az újfasiszta párt nem titkolja sem elveit, sem célkitűzéseit. Szónokai nyilvános gyűléseken csábítónak szánt képet festenek arról az államrendről, amelyben a rendőrség őrködik a szorgalmas, fegyelmezett, de főként szerény munkások, valamint a jólelkű, dúsgazdag, de főleg erélyes gyártulajdonosok, földbirtokosok és bankárok eszményien békés együttélésének zavartalan hétköznapjai felett… Hogy kiknek érdeke a polgári demokrácia felcserélése a rendőrállam diktatúrájával, az a filmből és az olasz politikai élet eseményeiből egyaránt kétséget kizáróan kiderül. Így a film története, amely a pontosan meghatározott érdekkörök kezében lévő sajtóban uralkodó erkölcsök leleplezését célozza, teljesen hihető. Hihető, nem hiteles. Csakhogy ezúttal nem azért nem hiteles, mintha a forgatókönyvírója, művészi jogával élve eltúlozta volna hiteles történetét az olasz politikai életben uralkodó általános légkör jellemzésére, hanem ellenkezőleg: az élet írta szcenárium az, amely, noha hiteles, megdöbbentő és szinte hihetetlen.
A carabinierik nemrég fedezték fel Casucci ortonovói orvos házában egy fasiszta puccs teljes haditervét: az Olasz Köztársaság „semlegesítésre” szánt vezető politikusainak a névsorát, a levegőbe röpítendő objektumok jegyzékét, a megsemmisítésre ítélt dokumentumokat. Az üggyel kapcsolatban összesen tíz embert tartóztattak le. Ezzel szemben ma is folyik Pasquale Juliano pere. Juliano a páduai politikai rendőrség főnöke volt, és 1969 tavaszán leleplezte a sorozatos északolaszországi bombamerényletek két értelmi szerzőjét: Franco Freda jogtanácsost és Giovanni Ventura könyvkiadót, az újfasiszta párt tagjait.
Ekkor váratlanul kivették a kezéből az ügyet, és az olasz közvélemény megdöbbenve vette tudomásul, hogy a tanúk egymás után tűnnek el. Murora házmester, aki látta a bombát átvevő gyújtogatót, a vizsgálóbíróval való találkozását megelőző napon lezuhant a liftaknába. Egy Calzolari nevű fasiszta, akit a decemberi véres kimenetelű merénylet (14 halálos áldozat) megrettentett, gyűlésen bejelentette: nem akar tovább hallgatni. Egy kútban leltek rá a holttestére. Noha a milánói bombamerénylet szerzőit nyilvánvalóan a fasiszták között kellett keresni, a rendőrség két anarchistát tartóztatott le, Vaipredát és Pinellit (akárcsak a filmben, más ürüggyel). Kihallgatása során Pinelli szintén kiesett az ablakon, ezúttal a milánói rendőrkapitányság ablakán. Kínos ügy volt, mert az áldozatot vallató dektektívek azt állították, hogy Pinelli öngyilkossági szándékkal ugrott fel a nyitott ablakpárkányra, s az utána kapó rendőr már csak a cipőjét ragadhatta meg. Kínos volt, mondom, mert kiderült, hogy a rendőrség udvarára zuhant embernek a lábairól nem hiányoztak a cipők. A decemberi merényletet és a tanúk eltüntetését is elkerülhették volna, ha Juliano kezéből nem veszik ki a nyomozást. De az ügy hátterében mozgóerők még ennél is többet értek el. Atörvényszék megvádolta Julianot, hogy maga is részt vett a bombamerényletekben. Egyetlen mentőtanúja Murora házmester volt, akit ezért hajítottak le a liftaknába…
Minek folytassam: a valóságban lejátszódott eseményekhez viszonyítva a forgatókönyv, egy fiatal anarchista ellen emelt igaztalan vád és az a néhány pofon, amit a rendőrségen kap, igazán nem nevezhető „tudatos, művészi nagyításnak”. Ellenkezőleg. Csakhogy e jelentéktelennek látszó rendőrségi hír hátterét gyakorlott hangulatteremtő készséggel megvilágító film, ha nem is a legértékesebbek közül való, abban a sorozatban, amelyre Gian Maria Volonté egyénisége nyomja rá bélyegét, mégis hatásos és meggondolkoztató. Amit kétségtelenül annak kell tulajdonítani, hogy ez a film műalkotás, míg az élet… az élet a legközönségesebb ponyva.
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.