A televíziós ankét kétségtelenül a leghálásabb megismerési és közlési forma, de az információ gyűjtésének és tálalásának ez a módja sem biztosítja önmagában az izgalmat (és a gyakorlati hasznot sem). Rostás Zoltánnak legalább két ankétja szemléletesen bizonyítja ezt az igazságot (amely különben nem szorul bizonyításra). A Nyárádköszvényesen készült, a társadalmi háttérbe vetített szomorú történetről szóló valóban izgalmas ankétja méltán aratott sikert, míg Eresei Sándor elfektetett újításának sorsát kutató hétfői riportja nem hatott a nézőre (és nem hathat azokra sem, akiknek ki kellene mozdítaniuk ezt áz ügyet a kátyúból).
Igaz, hogy az előbbi történet már eleve drámai helyzetre épült s erős emberi indulatokat tükrözött.
Ám alaposabb (azaz érzékenyebb) vizsgálatra kiderül, hogy a konfliktus alapja ebben az esetben sem nélkülözi a drámaiságot: az alkotó embert körülvevő hihetetlen közöny annál felháborítóbb, minél kisebb (és minél jámborabb természetű) emberről van szó. Eresei újítását a saját gyárában agyondicsérik, de nem alkalmazzák, aztán mindenki továbbrúgja a labdát, ügyesen elhárítva magától a haladással elkerülhetetlenül együttjáró gondokat, s a riporter egykedvűen rögzíti mindezt, egyebek között a nagyon fotogenikus igazgató nyilatkozatát is: a kazánokat az ő üzeme gyártja, de másra (akárki másra) szeretné bízni a szerkezet kipróbálását. Egyébként az ankét nincs befejezve, mert a riporter éppen azt az illetékest nem keresi fel, akinek engedélyezni kellene a szerkezet használatát, de még válaszra sem méltatta az újítót. Ehelyett Ercseinek az optimizmusra vonatkozó naiv nyilatkozatát kapjuk végkielégítésként.
Az ankét nem önmagában izgalmas műfaj: csak akkor, ha a riporter idegrendszere is reagál a saját észleléseire.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.