A kiváló Mérce kiváló szerzője átfogó írásában mintegy következtetésként a végére hagyja a kérdést, amely megfogalmazza a kormányról állított erkölcsi bizonyítványt: „Hisz miféle erkölcs, amely az elnyomottak vére és verejtéke árán ad annak, ki szükséget nem szenved?”
Orbán Viktor pártelnököt nem túl nagy meglepetésre újraválasztották a Fidesz hétvégi kongresszusán, ahogy több más tisztviselőnek is bizalmat szavazott a párt tagságának jelenlévő része. A miniszterelnök beszédet is tartott az egybegyűlteknek, többek között megtudhattuk, hogy a kormányfő a legjobb korban van, és mintha csak egy iparvállalat állománygyűlésén szólalt volna fel vezérigazgatóként, megállapította, hogy képzettebbnek kell lenni, jobb minőségben kell termelni, jobb munkaszervezésre és magunknál jobb gyerekek nevelésére lesz szükség.
De most nem erről lesz szó. Hanem a Fidesz erkölcsi fedezetéről, mert a miniszterelnök ezt is bemutatta nekünk – és valóban tanulságos, hogyan látja az elmúlt évek vívmányait.
Orbán szerint a Fidesz sikerére az a magyarázat, hogy amit csinálnak, az a szenvedélyük. Tizenkét éve a következők voltak a célok, melyeket teljesítettek is:
- 1 millió munkahely megteremtése
- nem leszünk adósrabszolgák;
- a közrend és közbiztonság helyreállítása;
- a nyugdíjasok megvédése;
- a családok középpontba helyezése;
- Budapest régi fényének visszaállítása;
- a falvak megmentése;
- „dűlőre jutni” a romákkal; kihozni őket „a reménytelen élethelyzetükből és életfelfogásukból”;
- a nemzet egyesítése;
- „nem leszünk gyarmat”, nem leszünk Brüsszelben alattvalók.
Vegyük hát sorra az orbáni sikereket, és nézzük meg, milyen erkölcsi bizonyítványt állítanak ki a kormánypártról az elmúlt bő évtized vívmányai.
1 millió munkahely megteremtése
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2010-ben a 3 873 800 fő volt a foglalkoztatottak száma, míg 2020-ban 4 603 200. Tehát szűk háromnegyedmillióval több embernek volt állása, mint egy évtizeddel korábban, de bizonyára szűntek is meg munkahelyek. Ha úgy vesszük hogy az új munkahelyek létrejötte a kormány politikájának érdeme, akkor meglehet, hogy elérték az egymilliót.
De azért mégiscsak érdemes lenne számolni a gazdaság 2008-as válság utáni felfutásával, ami a közmegegyezés szerint segített némiképp a munkahelyteremtésben, ahogy azt is érdemes megvizsgálni, miféle munkahelyek teremtek. Innen nézve pedig már nem olyan könnyű büszkének lenni például a közmunkaprogramra, ami a 2016-os csúcson csaknem negyedmillió ember napi megélhetését volt hivatott biztosítani, havi nettó 54 ezer forintos fizetéssel. Ezen felül, a kiskirályosdit játszó polgármesterek sajátos szempontrendszer alapján dönthetik el, ki lesz az a szerencsés, aki lekaszálhatja az árokpartot, bebizonyítva hogy a magyar vidéken nemcsak az autópályaprojektek, de az éhbér elnyeréséhez sem árt a politikai megbízhatóság.
Ha pedig foglalkoztatás, azt sem érdemes elfeledni, hogy kormányunk 2010 óta kevés alkalmat szalaszt el, hogy a foglalkoztatók kedvében járjon. A teljesség igénye nélkül gondolhatunk itt a dolgozókat végtelenül kiszolgáltató munka törvénykönyvére, az alacsony keresetűeket sújtó egykulcsos személyi jövedelemadóra, de úgy általában arra is, hogy Magyarország még a kormány szájíze szerint szabott mintavétel alapján is sereghajtó az Európai Unióban a bérek tekintetében.
Ami, tekintve, hogy a gazdaságot egyértelműen arra huzalozták, hogy – az adóparadicsomi állapotok és a laza szabályozások mellett – az olcsó munkaerővel minél több multit csábítsanak az országba, nem is olyan meglepő. Nem mellesleg a koronavírus-válságkezelésen is meglátszott, hol vannak a kormány prioritásai.
Nem leszünk adósrabszolgák
Kivéve az oroszok, a kínaiak meg néhány piaci nemzetközi hitelintézet esetében. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a jobb feltételekkel felvehető, válságkezelési célú uniós ingyenhitelt bent hagyta a kasszában a kormány, mert nem tudta volna a saját szájízének megfelelően, vagyis jogállami szempontokból kétes célokra, kormányhoz kötődő üzleti köröknek kedvező módon elkölteni, és akkor még finoman fogalmaztunk.
Ha pedig az ország mégse jut adósrabszolga-sorsra, a brilliáns válságkezelésnek, vagyis a sokakat adósságcsapdába taszító hitelmoratóriumnak köszönhetően lakosainak egy része bizonyosan.
A közrend és közbiztonság helyreállítása
Valóban, a KSH szerint a regisztrált bűncselekmények száma 2010 óta alig több, mint harmadára esett vissza, a testi sértéses ügyeké nagyjából a felükre. Azt persze jó volna tudni, hogy a végsőkig kizsigerelt rendőrökkel mégis hogyan kívánják fenntartani ezt az állapotot. És jóllehet, a „közrend és közbiztonság” statisztikai szinten jobban teljesít, a magyar állam élen jár az elnyomottak abuzálásában, legyen szó nőkről, kisebbségekről, hajléktalan emberekről vagy épp menekültekről. Nem egyszer éppen a közbiztonság és közrend jegyében lép fel az állam azok ellen, akik mit sem ártottak embertársaiknak.
Ami egyébként erősen szélsőjobbra tolódó kormányoktól nem is annyira szokatlan. Ahogy a nemzetközi és történelmi példák is mutatják – mikor egy politikai erő a közbiztonság és a közrend megteremtésével vagy helyreállításával kampányol, akkor nehéz nem súlyosan elnyomó jobboldali politikákra asszociálni.
A nyugdíjasok megvédése
A tétlenségtől mindenképp. Hisz a kormány maga is büszke arra, hogy egyre több nyugdíjas dolgozik – még a munkajogi szabályozásokat is ennek megfelelően alakítja.
Az aktív nyugdíjas évekkel persze nincs gond, sőt. Ez azonban jó esetben nem azt jelenti, hogy valaki 74 évesen egy gyár udvarát rendezi, hanem hogy esetleg a kiskertjét. Utóbbit ugyanakkor általában nem fizetik meg, és mivel a nyugdíjak jelentősen elmaradnak a bérektől, nem csoda, hogy sokan nyugdíj mellett is kénytelenek dolgozni. Ezen segíthetne például a nyugdíjak differenciált emelése oly módon, hogy az alacsony összegű nyugdíjakat emeli a kormány, miközben bizonyos szint fölött nem ad – legalábbis komoly összegű – emelést.
A minimumnyugdíj azonban minden segélykiáltás ellenére továbbra is 28 500 forint. Nem hetente, havonta.
A családok központba helyezése
Mármint a tehetős, fehér, hagyományos családoké. Őket ugyanis az élet valamennyi területén tapasztalt perverz újraelosztás, vagyis a gazdagok szegények kárára való támogatása jegyében mesés összegekkel jutalmazza a kormány családtámogatás címén. A dolog tragikomikus aspektusa, hogy az elvileg a családok létszámbeli gyarapodását is ösztönző lakhatási támogatások inkább növelték a lakások árát, mint a gyerekszámot, ami viszont valamennyi család számára probléma – a szegényeknek természetesen sokkal inkább, mint a gazdagoknak.
Ráadásul a Fidesz nemhogy nem hajlandó támogatni a szegény családokat, de a családi pótlék szintjét 2008 óta nem emelték, pedig 12 200 forint már akkor sem számított magasnak. Annál nagyobbat mennek az adóvisszatérítések, amelyek jellegükből adódóan azoknak kedveznek, akiknek magas az adóalapjuk, akik pedig… igen: a magasabb keresetűek. A roma családok, a menekült családok és általában a szegényebb családok viszont jobbára kimaradnak a jóból, sőt: noha elvileg a szegénység nem lehet ok arra, hogy a gyereket kiemeljék a családból, sajnos nem ritkán előfordul ilyen is.
Azt pedig, hogy mi is az a család, a reakciós kormánypártok állapítják meg.
Azzal, hogy a gránitszilárdságú Alaptörvény kilencedik módosításába írják, hogy az anya nő, az apa pedig férfi. Ami önmagában az abszurd humor kiemelkedő megnyilvánulása is lehetne, ha a jogszabály fogalmazója nem azt akarta volna írni, hogy nix buzulás – csak hát azt jogi szövegbe mégse lehet.
Ezzel viszont kizárják a legálisan elismert családok közül a szivárványcsaládokat, a szexuális kisebbségekhez tartozók nem fogadhatnak örökbe gyereket, és nem illetik meg őket a családokat egyébként megillető kedvezmények sem.
Budapest régi fényének visszaállítása
Bizonyára a város szegényeit sújtó rendeletekkel, törvényekkel. Noha abban egyetértünk a Fidesszel, hogy nem szeretünk hajléktalan embereket látni az utcákon, a megoldási javaslataink radikális különbségeket mutatnak a tekintetben, hogy míg a kormánypártok rendészeti eszközökkel orvosolnák a problémát, addig mi elsőként lakhatást adnánk az embereknek ahelyett, hogy pellengérre állítjuk őket, amiért nincs hol lakniuk.
Az pedig, hogy a kormánypártok városfejlesztési koncepciójának kiemelkedő eleme volt, hogy az 1944-es állapotnak megfelelően építse újra Budapest emblematikus tereit, nemcsak a rosszemlékű évszám miatt (hahó, holokauszt, második világháború!) problematikus, de még önmagából is csúfot űz azzal, hogy egy sosemvolt múltat akar visszahozni.
De az is beszédes, hogy a múlt értékeinek megóvása közben a háború utáni évtizedek emblematikus épületeit rombolják földig az építésszakma heves tiltakozása közepette, hogy betonba álmodhassák a századelő épületeit, miközben ami valóban megmaradt, azt a tőkeérdekeknek megfelelően szemérmetlenül kibelezik, hogy a patyomkin-homlokzat mögé új belsőt építsenek. Ráadásul mindjárt nem olyan fontos a világörökségi védettség, ha mondjuk a miniszterelnök dolgozószobájára kell erkélyt építeni, netán a Duna-partra húznák fel Budapest legmagasabb épületét.
A falvak megmentése
Az bizonyára nem fog menni például a vasúti mellékvonalak eljelentéktelenítésével. De arról sem a falvak megmentése jut elsőre az ember eszébe, mikor a számos vidékre – elsősorban a keleti országrészben, de dél-nyugaton is – jellemző munkanélküliségre, vagy a szeméttel fűtött vályogházakra gondol.
De ha már a vidékről van szó, meg kell említeni a földkérdést is. A Fidesz ugyanis amennyire a kisgazdák mellett van szóban, annyira támogatja a nagybirtokokat és a nagybirtokosokat. Pedig a vidék tragédiájára a Fidesz politikájával ellentétben gyógyírt jelenthetne a földtulajdon-szerkezet átalakítása, hogy a nagybirtokok helyett például szövetkezeti rendszerben működő gazdaságokat hozzanak létre, ami társadalmi és környezeti szempontból is kívánatosabb, mint a mostani rendszer.
„Dűlőre jutni” a romákkal; kihozni őket „a reménytelen élethelyzetükből és életfelfogásukból”
Ez kérem a színtiszta rasszista szöveg a jóindulat köntösébe bújtatva. A romákkal nem dűlőre jutni kell, hanem egyenrangú emberként kell kezelni őket, és ha már a társadalomban jelen van a rasszizmus, akkor a kormánynak aktívan kellene tennie ellene, beleértve az elszenvedett hátrányok kompenzációját.
Ezzel szemben Magyarország kormánya az elmúlt években számtalan alkalommal uszított a magyarországi romák ellen, és körömszakadtáig védi saját, intézményes rasszizmusát ha arról van szó – ami, ahogy a koronavírus-járvány idején újabb megerősítést nyert, akár a romák életébe is kerülhet.
Az Orbán-kormány nem „dűlőre jutott a romákkal”, hanem csak tovább rontott korábban sem rózsás helyzetükön, hol gazdasági, hol rendészeti jellegű elnyomással, miközben tudatosan hergelte ellenük a társadalom fehér tagjait. Ez az, ami sok roma számára reménytelenné teszi a felemelkedést, nem az „élethelyzetük és életfelfogásuk”.
De hogy ne csak én osszam az észt a partvonalról, álljon itt az 1 Magyarország Kezdeményezés reakciója:
„Tisztelt Miniszterelnök Úr!
A cigányok már csak azért sem tengődhetnek segélyen, mert szinte minden szociális juttatást csökkentett, vagy befagyasztott a kormány az elmúlt 12 évben. Gyakorlatilag nincs is olyan, hogy segély.
Ami még ennél sokkal fontosabb: a kormányzat által felügyelt Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a romák fele bejelentett állásban dolgozik. További jelentős részük pedig napszámosként vagy építőipari munkásként esőben, hóban, kánikulában a szürke- és a feketegazdaságban robotol.
Tehát nemhogy segélyen tengődnek, de egyenesen nettó adófizetők, a magyar állam költségvetéséhez sok-sok milliárd forinttal hozzájárulnak a romák.”
A nemzet egyesítése
Kérdés, hogy ezalatt mit értünk. Mert ha a határon túli magyarok szavazati jogát, a kormánnyal baráti viszonyt ápoló külföldi magyar szervezetekre nyakló nélkül öntött pénzeket és a határon túli magyar szervezetek gyarmatosításának kísérletét – esetleg a százezres békemeneteket – akkor sikeres volt a projekt.
Ha azonban azt nézzük, hogy a kormány kisajátította magának a nemzet fogalmát, és hogy a társadalom talán soha nem volt ennyire megosztott és töredezett, akkor máris nem tűnik olyan fényesnek a szituáció.
A Fidesz politikájának alapja, hogy ellenségképet generál, ami ellen megvívhatja szimbolikus harcait, ahogy az előző pontban emlegetett romákkal is tette. Ezek szerint a romák akkor nem a nemzet részei a Fidesz szerint? És a melegek? A kommunisták vajon a nemzet részei? Lehetne még sorolni. Megannyi kínzó kérdés, melyekre csupa aggasztó választ kapunk, ha megnézzük a kormány kedvenc publicistája, Bayer Zsolt tetszőleges műsorát.
„Nem leszünk gyarmat”, nem leszünk Brüsszelben alattvalók
Hű társával, a lengyel kormánnyal közösen büszkén viselheti Brüsszelben Magyarország kormánya az Európa Kerékkötői címet, amennyiben akár minimálisan is progresszív gondolatok fogalmazódnak meg az uniós döntéshozók fejében – ami egyébként egyre ritkábban történik meg – netán a jogállami normák kerülnek szóba.
Még az EU perifériáján is kevés olyan kormányt találni ugyanakkor, ami ennyire szolgai módon tenne eleget a nyugati tőkeérdekeknek, és nem mellesleg ennyire függne tőlük. Magyarország külgazdasági- és külügyminisztere – már a pozíció neve is beszédes! – uniós útjain szinte mással sincs elfoglalva, minthogy minél hatékonyabban járjon a centrum tőkéjének a kedvében, akár a magyar társadalom kárára is.
Valóban, a miniszterelnöknek igaza van. Nehéz lenne a fentieket nem a Fidesz erkölcsi bizonyítványának tekinteni.
Az azonban már kevésbé tűnik biztosnak, hogy ez a finoman szólva is kétes erkölcsi fedezet méltóvá teszi-e a nagyobbik kormánypártot a nép bizalmára. Mert a fentiek alapján nem úgy tűnik, hogy az elmúlt bő évtizedben a társadalom széles rétegeinek érdekeit képviselték volna.
Kétségtelen, a hatalom megtartásában jeleskednek, és klientúrájuk sem panaszkodhat. Az azonban, hogy egy hatalmi pólus eredményesen tartja fenn magát, kihasználva a nemzetközi környezetből és Magyarország társadalmának az állapotából adódó lehetőségeket, nem jelenti azt, hogy jól is kormányoznak – azt pedig hogy erkölcsösen, pláne nem.
Hisz miféle erkölcs, amely az elnyomottak vére és verejtéke árán ad annak, ki szükséget nem szenved?
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
