Pontosabban a Nol.hu archívumából válogattunk az Úr 2012. évének végéről néhány írást. Utólag megszámoltuk: tizenegyet. A Népszabadság 2016. október 8-a óta nem jelenik meg. Az összkép megrázó. Ezeket a tíz évvel ezelőtti jegyzeteket olvasva: mintha ma történt volna! S mintha ugyanaz ma is, fokozódva. Quousque tandem abutere patientia nostra…?
Megyesi Gusztáv: Kormánypárti bébibumm
A Fidesznek köszönhetően hosszú idő után végre nőtt hazánkban a gyermekszületések száma, jelentette be a párt szóvivője még az ünnepek előtt.
Eltekintve most attól a statisztikai ténytől, hogy 2011-ben annyira mélyponton volt Magyarországon a születések száma a 90 ezernél is kevesebb csecsemővel, hogy előbb-utóbb kormányintézkedésektől függetlenül be kellett következnie a növekedésnek, továbbá, hogy a párt szóvivőjét Selmeczi Gabriellának hívják, akinek a bejelentései komplett humoreszknek számítanak, nem is annyira az állítás valóságtartalma az érdekes, mint inkább az indoklás. E szerint a kormányintézkedések hatására több lett a gyermekes családoknál maradó pénz, például „akik egy-két gyermeket neveltek, azoknál havonta 10 ezer forinttal több maradt a zsebekben”.
Ezen kicsit meglepődtünk, hiszen azon túl, hogy a lakosság körében tudvalevőleg már egy kormányszóvivői felhívás vagy pláne egy szép Matolcsy-cikk hatására is megindul a gyermeknemzési kedv, a tízezer forint nem túl nagy összeg. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjai is havi százötvenezer forintért (a levelezők százezerért) csinálnak magukból hülyét, ehhez képest havi tízezer forint többletért gyermeket vállalni már-már spirituális küldetés. Ha egy család úgy gondolja, hogy havi tízezer forint többlettel már nyugodt szívvel tud biztonságos otthont és jövőt adni egy új életnek, akkor kezd beérni a gyümölcs.
Főleg, hogy erősödik a hátország is. Amint arról tudósítások tucatjai számoltak be, az ünnepek alatt tízezrek álltak sorba a krisnások, a baptisták s egyéb karitatív szervezetek ételosztó sátrai előtt, s amint azt Friss Róbert éppen e lap hasábjain megállapította, ez az ételosztás már túlnőtt a krisztusi szereteten meg az ingyenleves tradicionális ünnepi jellegén, az idei ételosztás maga volt Magyarország, a kormányzópárt elidegeníthetetlen produktuma. Amit nem úgy kell érteni, hogy még soha előtte ennyi éhes ember nem állt sorba alamizsnáért, hanem hogy ha adott esetben öt-hat órát kellett is sorban állni az ételért, végül is mindenkinek jutott.
A tál étel okozta jóllakottságtól pedig már csak egy lépés a tízezer forint, és újra gyarapszik a magyar. Ez kétségkívül jó hír, egyszersmind cáfolja azt a szociológusi megállapítást is, hogy a gyermekkedvezményekkel is csak a felső tízezer tagjai, a leggazdagabbak jártak jól.
Ha ez így volna, vethetjük közbe könnyedén, akkor a Közgép-tulajdonos Simicska Lajosnak vagy a felcsúti futballakadémiának a hozzá tartozó helyi polgármester-földesúrral egyetemben már rég le kellett volna pipálnia a csekély 48 fiút és 53 leányt nemzett II. Ramszeszt, márpedig mai tudásunk szerint ez nincsen így.
Ami viszont a társadalmi outputot illeti, a szóvivői bejelentés szerint az év első tíz hónapjában 107 ezer polgártársunk távozott az élők sorából, többen, mint a tavalyi hasonló időszakban. Bár a szóvivő arra már nem tért ki, hogy ez a növekmény a kormány emberbarát intézkedéseinek tükrében, ugyan már, minek köszönhető, mi anélkül is tudjuk, hogy ők a két és fél évvel ezelőtti elmúlt nyolc év halottai, akikért a mostani kormány érthetően nem vállalhat felelősséget.
2012. december 29.
Megyesi Gusztáv: Ablakzsiráf
Fél órája pucolom az ablakokat, s azon kapom magam, hogy az ablak kiemelését magyarázom a gyereknek. Egyetlen, határozott mozdulat kell, mondom, és akkor viszonylag könnyen kijön az ablak, utána a falhoz támasztod őket, s kartont vagy rongyokat teszel közéjük.
Nem tudom, miért mondom ezt ünnepek előtt pár nappal, illetve dehogyis nem tudom. Ötvenhat őszén hatéves voltam, akkor állt úgy apám az ablaknál, mint most én, csak ő nem tisztítás céljából, hanem hogy villámgyorsan kiemelje az ablakokat.
A szomszédos tanácsháza homlokzatáról nem sokkal előtte lőtték le a nagy, veres csillagot, beleremegett az egész ház, apám azonnal ugrott, s első reflexből szedte ki az ablakokat, anyám sikoltozott, majd pofozni kezdett, mert „hurrá, lőnek” kiáltással kirohantam a folyosóra, egyedül apám őrizte meg a józan eszét, öt perc alatt kiemelte az összes ablakot, s oly elégedetten nézett körül, mintha ő vitte volna győzelemre a forradalmat.
Ez az egyetlen háborús tudásom van: az ablak. Hogy az ablaküveg stratégiai cikk, háború alatt eltűnnek az üvegesek, akinek ablaküvege van, az túlél mindent, sőt ember tud maradni, a többi nem érdekes. Só, bab, kristálycukor, konzervek felhalmozása a nők dolga, a pincébe költözés már összcsaládi feladat; ötvenhatban négy napot töltöttünk a pincében, de csak arra emlékszem, hogy a szénkupacon anyám minden reggel ugyanúgy beágyazott, mintha odafönt volnánk; még majd megszólnának a szomszédok, hogy úgy élünk, mint az állatok.
Ez tényleg nem sok. Ahhoz képest semmi esetre sem, hogy mi volna itt, ha megint lőnének. Ahogy körülnézek a házban, rajtam kívül nincs lakó, aki reflexszerűen az ablakokhoz ugrana, rajtam kívül senkinek nem jutna eszébe semmi. Ahogy ismerem a lakókat, senkinél nincs konzerv, kristálycukor, lekvár, só felhalmozva, legfeljebb Nutella, fogalmuk sincs, hogy baj esetén mit kell a pincébe levinni, a ház fele azt se tudja, hol van a pincekulcs.
Ha néha zárlat van, áramkimaradás, visítozva keresik a zseblámpát, amelyben persze lemerült az elem, nincs kéznél gyertya, az a vastag, „kétforintos” háztartási fajta, pedig ehhez nem kell háborús reflex, a legutóbbi áramkimaradáskor Bodnárék jobb híján születésnapi tortapetárdát gyújtva rohangáltak föl s alá, hogy jaj, mi lesz most a vaksötétben. Továbbá senki se tudja, hogyan kell a pincében villanyrezsó, gáz nélkül főzni, hogyan kell beállítani a petróleumlámpa kanócát, mivel és hány rétegben kell a fűtetlen pincében betakarni éjszakára a gyereket, de úgy, hogy azért levegőt is kapjon.
A járulékos feladatokról nem is szólva: ötvenhatban apám dr. Pekár bőrgyógyásszal állt kapuőrséget, s egymás vállára borulva imádkoztak, hogy nehogy jöjjön valaki, mert akkor valamit csinálni kell, még az is előfordulhat, hogy lőni, arról nem is szólva, hogy a ház fele a vér láttán elájul (nem mellesleg velem az élen). Nemhogy háborús reflexek, de egyáltalán semmilyen reflexeink nincsenek, a mobil nyomogatásán kívül másra nem futja, még nekem úgy-ahogy, de nekem is csak olyan alapon, hogy én még ismertem olyan embereket, akik tudtak krízishelyzetben viselkedni.
Magyarországon polgárháború lesz. Ez nem lehet vitás, a formális logika alapján csakis ez következhet. Nem kell ahhoz kimenni az utcára, birkanépséget nézegetni, mint legeltetik velük a semmit, elég az állami tévét nézni: a miniszterelnök évek óta harcról beszél, az ő harcáról, szabadságharcról, forradalomról, s azok ellenségeiről, az ellenforradalmárokról, az ellenség legyőzéséről, eltiprásáról, felszámolásáról, szelídebb pillanataiban is minimum tockossal, kokival, sallerral példálózik, csupa fizikai ráhatással, mint akit gyerekkorában rendre hülyére vertek.
A fegyvertársai szintúgy: a házelnök hat álló hete a parlament minden egyes ülésén elmondja, hogy januártól vége a jó világnak, januártól bármikor bevetheti a házőrséget, úgy próbáljanak meg közbepofázni, rebelliskedni, hogy az egész üléstermet kiüríttetheti. Itt már okafogyott a dilemma eldöntése, hogy beteges kényszer-e ez vagy tudatos megfélemlítés; noha szinte egészen bizonyos, hogy nem ő lesz az első, aki emberek közé lövet; ennél sokkal többen sunyítanak civilizáltnak látszó ábrázattal.
Jellemző, hogy legfőbb támaszuk a békemenet. Legutóbb a békemenet saját magával riogatta a diákságot, hogy ha a diákság nem nyugszik, akkor majd megint vonulnak, és akkor a diákság majd megnézheti magát; igaz is, a békemenet első sorát próbált harcosok alkotják, megannyi kommunista, egykori vöröskatona unokája, identitászavaros publicista, elborult elméjű énekes, úgy néznek ki együtt, vonulás előtt, mint valami munkásőr-propagandafilm nyitósora.
Az egész ország erre van kihegyezve. Mi itt sírunk, hogy anakronizmus van, hogy a régi, kádári struktúrát akarják visszahozni, 60 százalék ipari munkássággal, 25 százalék mezőgazdasági dolgozóval és csak 15 százaléknyi szolgáltató szektorral, holott a világ azóta épp az ellenkező arányba fordult.
Csakhogy tévedés a tévedés tagadása is, mert az ország militárisan rétegeződik: rendőrök, terrorelhárítók, kommandósok, rendészek, munkafelügyelők, személyi testőrök, házőrök, iskolaőrök, parkolóőrök, polgárőrök, bolti őrök, biztonsági őrök, pénzbehajtók, bírósági végrehajtók és nem bírósági végrehajtók minden változatban és mennyiségben, egy egész ország őrzi magát egyre növekvő agresszivitással és hajt végre saját maga ellen; az nem lehet, hogy ennyi felgyülemlett őrző-védő-végrehajtó potenciál ne törjön fel előbb-utóbb robbanásszerűen.
Ha itt a Kádár-rendszer épül újra, ahogy mondják, akkor visszafele épül: az elmúlt két és fél év volt a vidám barakk, a slendrián kádári évek, s most a keményedés jön, a visszazáródás, dekonszolidáció, börtönök, akasztás, koncepciós perek, az elkerülhetetlen vég. Nem mellesleg, ha itt Kádár-rendszer épül, akkor úgy kell felfogni ezt a kurzust, mint a hazánkban ideiglenesen állomásozó csapatokat, s ebben a szellemben is kell eljárni velük.
Miért volna másképp? Gondolja valaki, hogy 2014 áprilisában, a választás napjának estéjén az Országos Választási Bizottság kormánypárti elnöke megerősíti az exit pollok eredményeit, miszerint veszített a kormányzó párt és új erők alakítanak kormányt? Hogy aztán a köztársasági elnök a házelnökkel és a kormányfővel versenyezve gratuláljon elsőként a győztesnek, hozzátéve, hogy ilyen az élet, múltkor mi nyertünk, most ti nyertetek, de legközelebb majd megint mi akarunk nyerni; ősszel aztán a tetejébe még az önkormányzati választásokon is csupa új polgármester győzedelmeskedik. El tudja ezt valaki képzelni, amikor a hatalom teljes fegyverzetben áll, az egész választási információs rendszer az övé, s legfeljebb ő ellenőrzi önnönmagát?
A gyerek, aki tehát az apjától megtanulta, hogyan kell baj esetén kiemelni az ablakokat, diák. A diákokat pedig nem bírják elviselni. Vissza mertek beszélni, ami hagyján, de indulat nélkül, végtelen derűvel és higgadtsággal, ráadásul a józan ész mentén, a képükbe mondva, hogy nem hiszünk nektek. Ilyen még nem volt: láthatta az ország, hogy nem is olyan nagykutyák ezek, épp ellenkezőleg, szánalmas figurák, akik nagyon meg tudnak zavarodni, ha valaki nem hunyászkodik meg előttük; ennyire még soha nem volt látható, hogy mennyire nincsen civilizált reflexük arra, ha intellektuális alapon szembeszállnak velük, hogy mennyire üresfejűek és üresszívűek; mint megannyi luftballon: apró tűszúrás elég, és szissssz, leeresztenek.
Nagyon jó, hogy a gyerek látta ezt, mert jobb örökség ezt látni, mint az apját ablakkal, és még jobb, hogy gyerekek százezrei látták az egyetemistákat. Föl a hídra, le a hídról, körbe a téren, aztán vissza, látszólag céltalanul; írta is a kormánymédia, hogy ezek nem tudják, mit akarnak, hogy „a diákoknak semmi se elég”, és hogy csak bábuk, játékszerek, mert nyilvánvaló, hogy erők, sőt bizonyos erők állnak mögöttük, mert önmagától a diákság ugyebár rá nem jönne, hogy nem jó neki, hogy szívatva van, átverve, megalázva, hülyének nézve; ennyire még tényleg nem látszott, hogy ezek mennyire nem értenek az egészből semmit.
Hogy nem tandíj, nem keretszám a kérdés, hanem hogy akik dirigálnak, milyen alapon és honnét veszik a bátorságot, mert ennek már semmi köze kétharmados felhatalmazáshoz. Ráadásul mindebből egy kis hatvannyolc is átjön, márpedig ezek gyűlölik hatvannyolcat, a diákmozgalmakat, a lázadást, a szabadszájúságot, a kételkedést, az övékétől eltérő viselkedést, s nem is a másképp gondolkodást, de már a gondolkodás iránti igényt is.
Jó, ha látja a gyerek, hogy nem kell mindjárt beszarni államtitkártól, minisztertől, kormányfőtől, megyei kormányhivataltól, koszlott almádi igazgatónőktől főleg nem, ami persze örökség kérdése is. Akitől pedig örökli, az maximum az ablaknál áll, és Ablakzsiráf-színvonalon magyarázza, hogy mit kellene tenni, de persze ő maga nem meri, soha nem is merte megtenni, mert ő is örökséget kapott az apjától, ami nem túl bonyolult, igaz, egyszerűnek sem egyszerű: baj esetén magunkat meghúzni, pincébe bevackolni, de legelőbb is az ablakpántokat olajozottan tartani.
2012. december 30.
Horváth Gábor: Békében
Már-már gyilkos indulatok sejlenek föl a hazai politikában. „Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…” – írta az év elején a miniszterelnök barátja, és a miniszterelnöknek szeme sem rebbent. Pedig Héjjasék több tucat áldozatának döntő többsége zsidó volt, így a kormánypárti publicista valójában egy tüchtig kelet-európai pogrom áldozatainak számát kevesellte.
Bár nem ugyanolyan jelleggel, de voltak persze kegyetlenkedések a másik oldalon is. Négy világháborús év után a frontkatonáknak vérükben volt az ölés. Nem is lehetett másként, miután egyik gyalogosroham a másik után indult neki a géppuskáknak, a borzalmas lövészárkokra milliószámra hullottak az aknák, az akkor modern ipar minden újdonságát felhasználták az ölésre.
Birodalmak hullottak szét, új országok keletkeztek, minden összezavarodott, semmi sem oldódott meg. Nemcsak Horthy Miklós rendszere származott innen, de Leniné/Sztáliné, Mussolinié és Hitleré is. Az emberi élet értéktelensége aztán a második világháborúval vált abszolúttá – de minden rosszban van valami jó, ebből legalább (legalább ebből) levontuk azt a következtetést, hogy mindennek van határa. Jó, ehhez kellett az atombomba és a kölcsönös megsemmisítés fenyegetése is, de Európában 67 éve alapvetően béke van.
1956-on és a 90-es évek balkáni háborúin kívül legalábbis, és szerencsére volt annyi eszünk, hogy utóbbiból kimaradjunk, úgyhogy Magyarországon felnőtt legalább két nemzedék, amelynek a béke a természetes. Már csak szüleink, nagyszüleink, sőt dédszüleink emlékeznek azokra az időkre, amikor az ölés természetes konfliktusrendezési módszer volt. Úgyhogy induljunk ki abból, hogy az 1919-es tömeggyilkosság vágyakozó felemlegetése gyakorlatilag értelmetlen. Ugyanúgy, mint ahogy a cigánygyilkosságokkal sem sikerült polgárháború-közeli helyzetet teremteni, még ha ez volt is az elkövetők célja.
Békéhez szoktunk, és gyermekeinknek is ezt szeretnénk továbbadni. Ezért is olyan nehéz válaszolni arra a kérdésre, mit lehet kezdeni egy elvben törvényesen, gyakorlatilag mégis illegitim módon kiépített abszolút hatalommal, amely egyszeri felhatalmazást akar választásokon(?), kormányzati ciklusokon átívelő politikai, kulturális és gazdasági egyeduralommá alakítani. Kilencvenhárom, de még ötvenhat évvel ezelőtt is viszonylag egyszerű lett volna a válasz, forradalomra van szükség, nincs mese. Ehhez elegendő, ha a konfliktust akár csak az egyik résztvevője élethalál harcnak tekinti, azzal az automatikusan azzá is válik. A haláltánchoz egy is elég, nem kell hozzá kettő, mint a tangóhoz.
Civilizált ember mégsem mondhatja ki, hogy akkor legyen forradalom. Elvégre az emberi életek kockáztatása – nagyon helyesen – túl van azon a határon, ameddig a modern társadalom hajlandó elmenni. Arra viszont mégsem számíthatunk, hogy a vágyaik szerint évtizedekre berendezkedők hajlandók lesznek önként beismerni kormányzati kudarcukat, és lemondanak az ebül szerzett jószágról. Vagyis a béke belátható ideig viszonylagos, a közélet kellemetlenül zajos marad.
A hatalom befestette magát a sarokba, nem maradt jó lépése. Egyetlen módon győzheti meg a rajta kívül állókat békés szándékairól: ha elveszíti a 2014-es választásokat, és miközben magával viszi minden hosszú távú kinevezettjét, rendben elköszön a kormányzástól.
2012. december 24.
Révész Sándor: A Duna – a mintakép
A kormány sajtójában mindenki megünnepelte a húsz esztendővel ezelőtt a liberális ellenzék (benne a liberális Fidesz) legádázabb ellenségei által létrehozott és a Fidesz által 2010-ben lényegében megszüntetett, önálló médiumként már nem létező Duna Televíziót. A sajtószabadság és a magyarság barátainak kevés okuk van az ünneplésre. Az a nap közmédiánk és nemzetünk hatalmi kisajátításának az útján volt mérföldkő. Volt egyszer egy konszenzus. Arról, hogy a közmédiát a parlamentáris erők közmegegyezésével kell működtetni, és a frekvenciákkal is így kell gazdálkodni. Ennek jegyében választották meg teljes egyetértéssel a Magyar Rádió és a Magyar Televízió mindenki által elfogadott elnökeit. Az akkori fő kormánypártnak, az MDF-nek volt egy erős antiparlamentáris szárnya, amely ezt a közmegegyezést sohasem fogadta el, mivel önmagát egynek tekintette a nemzettel, a pártja ellenzékét pedig a nemzet ellenségeivel.
Minél sikertelenebbnek és népszerűtlenebbnek bizonyult a kormány, annál erősebben érvényesült a nemzetcsonkító szárny befolyása. A fent említett közmegegyezést felrúgták, megpróbálták elkötelezett híveik kezébe átjátszani a közmédiát. Zajlott a médiaháború, amikor 1992 nyarán újjászervezték a Magyarok Világszövetségét, melyet a kormány a fent említett antiparlamentáris, nemzetcsonkító társulat fennhatósága alá helyezett. Az elnök Csoóri Sándor, aki esszéjében az ellenzék fő erejét a nemzettel való „összeforradásra” képtelenné vált zsidósággal azonosította.
Az alelnök Fónay Jenő, aki azzal fenyegetőzött, hogy a „taknyos orrú fideszeseket” kihajítják a parlamentből. Az elnökségben ott ült a fideszeseket külföldről fizetett nemzetárulóként gyalázó Fekete Gyula, a Csurka István Magyar Fórumát a legszélsőségesebb hangnemben telefröcsögő Chrudinák Alajos, „a faji alapon elkülönült zsidóság… sátáni játszmáiról” prédikáló Balczó András.
Ennek a „Világszövetségnek” az égisze alatt alapította meg a kormány a Duna Televíziót. Ez volt az első közmédium, melynek irányításából formálisan is kizárták az ellenzéket. A Duna Televízió a mai kormányzati médiadiktatúra előképe volt. Azokat pedig, akik a Duna Televízió létrehozásának és működtetésének módját kifogásolták, a „nemzet televíziója”, tehát a nemzet ellenségeiként állították be.
Holott a célt, a teljes magyar nyelvű nemzeti-kulturális közösség televíziós szolgálatát mindenki támogatta. Ez a cél azonban nem zárta ki, hanem éppen megkövetelte (volna), hogy az azt szolgáló médiumot semmilyen politikai erő ne sajátítsa ki. Ezt a kisajátítók meg is értették. Abban a pillanatban, amint az övéik kibuktak a kormányzásból. És elfelejtették. Abban a pillanatban, amint újra hatalomhoz jutottak. A Duna Televízió akkor került a közmédia egészével együtt az ellenzékkel való megegyezést megkövetelő szabályozás alá, amikor a kisajátítókkal szemben több mint kétharmados kormánytöbbség állt, mely bármit megtehetett volna.
A bármi helyett viszont az ellenzékkel egyetértésben meghosszabbították a kisajátítók által egyoldalúan kinevezett Sára Sándor elnöki mandátumát. Jól tették. A Duna Televízió Sára irányítása alatt a legkevésbé sem volt annyira borzalmas, mint a mögötte álló Világszövetség, s nem lett az utódja irányításával sem, akit már ismét csak az ellenzék kirekesztésével választottak meg a neonáci MIÉP-pel összejátszva, törvénytelenül az első Orbán-kormány alatt.
2012. december 29.
Hargitai Miklós: Bukott diák
Ha én diák lennék, két dolgot várnék a kormánytól: tiszteletet és bizalmat. Tiszteletet azért, mert nem könnyű ma iskolásnak lenni. Sosem volt az, de most egyszerre zajlik az oktatási rendszer meg a diákság kiéheztetése, ami azért mifelénk is ritkaság, noha az ország jövője sokkal inkább múlik a fiatalokon, mint – mondjuk – a permanens jelenben élő politikusokon.
Bizalmat pedig azért, mert az elmúlt hetekben csak hazudozás meg trükközés jutott nekik, és jó lenne, ha ez az esztendő nem arról maradna emlékezetes, hogy egy generáció itt veszítette el az összes maradék illúzióját a politikával kapcsolatban – tehát rögtön az első találkozás alkalmával.
Amennyiben a kormányerők legalább alulról súrolnák azt az erkölcsi nívót, amit másoktól (például a diákoktól) elvárnak, akkor a tegnapi tüntetésekre nem került volna sor. Merthogy éppen a megosztás és a manipuláció bejáratott eszköztára fordult most a hatalom ellen – az a stratégia, amely folytonosan osztályozza, szeleteli, tömbökbe szorítja a társadalmat, és rendre ellenséget igyekszik csinálni a kipécézett csoportokból, a megszorítások aktuális áldozataiból.
A mindeddig hiba nélkül működő csodafegyver kicsorbult a szolidaritáson: a tiltakozók „humán platformja” már az otthontalanoktól a középiskolásokon, a felsőoktatás hallgatóin és a szülőkön át az oktatókig ér (a közös nevező, hogy nem fogadják el az állam kivonulását az alapvető közfunkciókból), és minél szélesebb, annál kikezdhetetlenebb.
A 22 éve csiszolódó politikai modell – a felülről vezérlésé, a „mi jobban tudjuk”-é – a szemünk előtt omlik össze. Egy vezérek nélküli, önszerveződő, a legkorszerűbb (biztosan nem a magyar közéletben és gyaníthatóan nem is az iskolában tanult) részvételi technikákat használó tömegmozgalom leckézteti a (még mindig) rendszerváltó elitet. Akik eddig abban a hiszemben irányították (vagy inkább használták) az országot, hogy ők szülték a plurális demokráciát, ami nélkülük nem is létezne, most zavartan figyelik, hogy de, létezik, tőlük függetlenül – sőt az akaratuk ellenére – is működőképes, és a szabadságban született nemzedék sokkal jobban csinálja, mint azok, akik így vagy úgy, de még a pártállamban tanultak politizálni.
A reménytelennek látszó 2012-es év utolsó napjait megtöltötték bizakodással a diákok, és mindazok, akikért kiálltak (meg akik kiálltak értük). A készületlenül sunnyogó, sem felsőoktatási koncepcióval, sem hiteles jövőképpel nem rendelkező kormányzat pedig begyűjtött egy akkora elégtelent, hogy az – tanárosan fogalmazva – kilóg a naplóból. Megtörtént, amire talán senki sem számított: az új narratívát nem az ellenzék, és még csak nem is a világgazdasági válság írta meg, hanem az „apolitikus” ifjúság. A kétharmad immár nem diktál, hanem a bizonyítványt magyarázza – megbukott, mielőtt még a vizsgaidőszak elkezdődött volna.
2012. december 22.
Hargitai Miklós: Legyen ön is akadémikus
„A nemzet kötelessége, hogy (…) az alkotómunka szabadságának védelme, a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó képviselőinek személyes megbecsülése céljából létrehozza a köztestületként működő Magyar Művészeti Akadémiát.” Az MMA alapszabályának már a preambulumából kiderül, hogy Fekete Györgyék nagyon másképp gondolkodnak, mint az Akadémiát (az igazit) megalapító Széchenyi István.
A legnagyobb magyar nem az adófizetőktől várta, hogy a neki tetsző tudomány- és kultúrpolitika érdekében a zsebükbe nyúljanak: „ha egy intézet álland fel a magyar nyelv kifejlesztésére, mely polgártársaim nevelését is elősegíti, úgy felajánlom egy évi egész jövedelmemet, mely 60 000 forintból áll, s az a felállítandó magyar tudós társaság alapjához csatoltassék” – mondta Széchenyi, világossá téve többek között azt is, hogy mi a különbség a reformkor nemzeti tőkései és a jelen újdonsült „nemzeti oligarchái” között.
Az MMA-t az alaptörvénybe protezsáló jobboldali kabinet sajátosan anakronisztikus ideákkal rendelkezik a hatalom és a kultúra viszonyáról. Balog Zoltán erőforrás-miniszter szerint „a művészeti akadémiába kell bemennie a művészeknek, a kultúrembereknek, az íróknak, költőknek, színészeknek, filmeseknek, mindenkinek” – mármint akkor, ha részesülni akarnak a kultúrára szánt közforrásokból. Szó sincs már arról, hogy virágozzék száz virág: aki művészkedni akar, az vagy besorol az MMA-ba, vagy tudomásul veszi, hogy mostantól csak hobbiból faraghat széklábat vagy rímeket. Vagy direkt és azonnali piaci sikerre van kényszerítve.
Akadémikussá válni szerencsére nem is olyan nehéz. Az alapszabály alapján (Fekete György intelmein túl, amelyek szerint az erős nemzeti elkötelezettség és a közéleti érdeklődés a legfontosabb – reméljük, mindkettő igazolható azzal, ha az ember Fidesz-rendezvényeken szaval, vagy legalább integet a színpadról) kimagasló szellemi, alkotói vagy előadói teljesítmény felmutatása az egyetlen kritérium, azaz: „a művész vagy a mű igazolhatóan széles körű nyilvánosság előtt való megjelenése, vagy (…) valamely, művészek számára adományozható elismerésben való részesülés”.
A leírtaknak a magyar kulturális élet szinte valamennyi szereplője megfelel, Kertész Imrétől Fluor Tomiig és Zámbó Árpyig (kíváncsian várjuk, hogy melyikük lesz előbb az MMA tagja), ám a jelenlegi feltételrendszerben – ahol az állami és egyéb kitüntetések kiosztása, illetve a nyilvánosság csatornáihoz történő hozzáférés is elintézhető házon belül, a jobboldalon – nem lesz nehéz kizárólag „nemzeti elkötelezettségű” kultúrmunkásokkal feltölteni a sorokat. Különösen úgy, hogy a történelmi küldetés (Orbán szavai szerint: segíteni a miniszterelnöknek a rossz elleni harcban) teljesítőit evilági jutalom is várja: 50-ről 250-re emelték az akadémiai tiszteletdíjjal (havonta kézhez kapott állami apanázzsal) ellátandó tagok számát. Díjazásuk az évtized végére eléri a valódi akadémikusokét, ami jelenleg havi 455 ezer forint. És még mielőtt megállapítanánk, hogy ez egész reménytelenül dohos, avult és XIX. századi, megint felbukkan abból a századból Széchenyi, hogy ezt – mindkét Akadémiája nevében – kikérje magának.
2012. december 27.
Diurnus (Bodor Pál): A fátum öl, humorérzéke nincsen
Hír: a Kozma utcai börtönben egy hatvanegyéves elítéltet két cellatársa két napig vert, míg belehalt. Vajon a fegyőrök, a többi cella lakói mindebből semmit sem észleltek, hallottak? Se éjjel, se nappal? Nem merem beindítani a fantáziámat: egyszerűen csak verték?, a puszta kezükkel?, mivel? Vagy kínozták is? S betömték a száját, hogy jajgatását se hallja senki? Megfulladt? Netán azért maradt egy ideig titokban a gyilkosság, mert a pribékek bizalmas parancsot teljesítettek? Ki és mi volt az áldozat? Foglalkozása? Munkahelye? S miért „kellett” megölni? Kinek volt fontos, hogy örökre elnémuljon? Megbízást hajtott végre a két fogvatartott?
Nem tudom. De oly bizarr a hír, s hogy nem valahol, elhagyott ház pincéjében ölték meg. Azt, akiről azt se tudjuk, miért kellett meghalnia, és akinek legalább két napig tartó kivégzéséről pisz se hallszott ki. Netán valakik vigyáztak is arra, hogy a „dolog” (legalább az agyonvert ember haláláig – hogy ne vallhasson) titokban maradjon? Vajon ők hárman – a gyilkosok s az áldozat – ismerték korábbról egymást? Vagy: valamelyikük ismert valami fő maffiózót?, potentátor?
Ilyen gyilkossággal vagyon, s akár szabadság is elnyerhető? Kérdés, ki a főnök. De nem folytatom. Nem élem bele magam, mert a végén én döglök bele. (Arra nem is gondolok, hogy netán az áldozat még nagyobb, szadista bűnöket követett el, s ez volt a büntetése – hisz hallottunk már ilyet is…) Rémületes fantáziajátékom még gonoszabb: vannak idők, melyek átélőit ilyen, rájuk is jellemző módon büntet a néha igazságos sors.
Az utóbbi hetek, hónapok eseményeiért joggal büntet a fátum ilyen hírrel: íme a bizonyság, hogy a fátumnak remek stílusérzéke van. Ami a kurta történetben tragikus, azt elmélyíti, velőtrázóra hangszereli: ha nem kaptunk a fejünkhöz a mindennapi „szürke hömpölygésben” már-már undokul megszokott történetektől, hát rázzon föl sikító disszonanciájával: ember, észrevetted, mi történik körülötted?
Kíváncsiság dolgában régebben nem disztingváltam. Vén koromra megtanultam. Amikor megtudtam, hogy Ceausescu elődje, Gheorghiu-Dej, valamikor a harmincas évek végén a doftanai politikai börtön kommunista „részlegének” a feje, miután a „börtönkollektíva” kivívta, hogy húsvét közeledtével bort vásárolhassanak az ünnep köszöntésére, maga mellé vett két lelkes ifjút, a galaci Gherasimot és egy Ceausescu nevű heves fickót (aki magyar cipészmesterét egy árral leszúrta), cipeljenek mellette két demizsont borral, meglátogatta a börtön „vasgárdista” (zöldinges, legionárius, náci) csoportját, és felköszöntötte őket, mondván, hogy ugyanaz a dúvad vetette őket börtönbe. A dúvad:
II. Károly király. Akit a baloldal főleg ideológiailag, király mivoltában utált, a Vasgárda inkább Lupescuné, a király zsidó szeretője miatt. (Nota bene: a vasgárdisták Bukarestben az ellenük kirendelt kiskatonákat petróleummal leöntötték és felgyújtották…
Nagyritkán megjárja az eszem: fennállhat-e valamilyen bizalmas egyezség a Fidesz és a Jobbik között? Tekintettel a közelgő választásokra, a Fidesz-esély romlása növeli a Jobbik netán (fontos) szerepét a Fidesz távlati érdekei szempontjából. Elvi hipotézisem védhető, hisz lehet kormányzati oka-célja annak, hogy a Fidesz ne maradjon virtuális szövetséges nélkül a jövő parlamentben. (Más irányban – sötét krimi felé – arra is ötletelhetnék, hogy a Kozma utcai börtönben meggyilkolt férfi tán tudhatott holmi titkos paktumról, melynek elárulásával szépen kereshetett volna, a láthatatlan parancsnoknak tehát nem volt más választása, likvidálnia kellett, amit – netán ugyanennyiért – a két benti „kolléga” elvállalt.
De hát ez csak az én rablómesém, fantáziám alaptalan terméke, azaz inszinuáció. Ne vegyék komolyan.) De a csoport mindent megúszik, ez több mint jelzés arról, hogy a Jobbik a demokráciánál is többet érhet némelyeknek.
Legalábbis nagyon igyekszik közben állig fölfegyverkezni a Kossuth tér is, nagyon megvédeni magát. A hatalmas, elit terrorelhárító sereg mellé – olvasom az újságban, a „Rendelettervezet” felcímű hírben: most szervezi meg a belügyminiszter az új, több mint háromszáz fős parlamenti őrséget, melynek fölszereléséhez többek között elektromos sokkoló, bilincs, sorozatlövő fegyverek tartoznak. Ezek után ki állíthatná, hogy O. V. nem realista? Hisz kétségtelen: miközben dehogyis adta föl taktikai óvatosságát – hatalmi önvédelemből, el kell ismernem, immár szinte telhetetlen.
2012. december 27.
Friss Róbert: Kígyózó ételsorok
„Iszonyú tömeg volt ma, magunk is alig hittünk a szemünknek, leírhatatlan. Az emberek feszültek, türelmetlenek, kétségbeesettek voltak. Aki 11-kor beállt a sorba, öt körül került sorra, addigra teljesen szétfagyott. Egy a jó, hogy mindenkinek jutott étel!”
Aki legalább a közösségi oldalon megosztott fényképeken látta, hogy az óbudai Faluháztól a krisnások (tőlük az idézet) Blaha Lujza téri kondérjáig milyen hosszúra nőttek a különböző helyeken várakozó éhségsorok, azt is be kell látnia: ennek már semmi köze a legelesettebbeket megillető hagyományos szolidaritáshoz, együttérzéshez, krisztusi szeretethez. Ez maga a hétköznapokra rátelepedő, jóakarattal megoldhatatlan nyomor. Azok nyomora, akik néhány éve is szűkösen éltek már, de polgári gerincük még elég kemény volt és lehetett ahhoz, hogy feladva büszkeségüket beálljanak a legnyomorultabbak közé – egy tál ételért. Még most sem a legrosszabbul öltözöttek, nem rongyokba burkolóznak, sokkal embertelenebb történt velük: a nélkülözés megtörte a tartásukat. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének morálja szerint igazi senkik lettek, hiszen már semmijük is alig van.
Az a polgári gerinc roppant meg, amelyről nagy ívű karácsonyi interjújában Kövér László házelnök azt mondja: „Amit a polgári oldal felépít, azt a baloldal lerombolja… Vissza kell adnunk az értékeket a társadalomnak, ez a 2014-es választások tétje”. Vajon tudja-e Kövér László, hogy a hazugság nem része a polgári értékeknek? Tudja-e, hogy amit az új elit, az álarc-arisztokrácia és nem a baloldal lerombol, az maga a maradék magyar polgárság? Tudja-e, hogy az éhező sorok láttán micsoda álszent cinizmus a kormányfő ünnepi üzenete, hogy karácsonykor „nem számít, milyen éved volt, elrontottad-e, ha bajban vagy, mélyre kerültél is, szenteste megértheted, hogy van, mindig van remény. Csak rajtad áll, elfogadod-e”. Mert szerinte: „ma Magyarország – és most, hogy kimondom, még én is meglepődöm – valójában erős ország”.
Ha ízléstelen demagógiának gondoljuk a nyírteleki Kedvesház huszonöt halmozottan hátrányos gyerekénél tett váratlan – utóbb közzétett – látogatását, s az intézet „isteni” (fideszes) megajándékozását az 1,2 millió forintos közműtartozásával, vajon demagógia volna-e, ha erre azt mondanánk: kérdezze már meg, miniszterelnök úr, miben reménykedjenek vízkereszt után? Merthogy a rendszerrel van baj, nem csak a számlákkal. S mi lesz az ételosztó sorban toporgókkal?
Mennyire érzik erősnek ők a Fidesz-országot? Elfogadják-e a kormány ígérte reményeket? Tényleg anynyi volna a választási lehetőségük, hogy eldöntsék, látnak-e esélyt abban a szerencsejátékban, amelyben a hatalom azt akarja, hogy higgyenek? Mert az élettel szemben „van történelmi felhatalmazás, van történelmi feladat, és van küldetés”. Annak belátásával, hogy persze ezt a történelmi felhatalmazást, történelmi feladatot és küldetést úgy hívják: Orbán Viktor.
Meddig kellene vakon elfogadniuk azt a hazárdjátékot, amelyet a fideszes kétharmad játszik immár kétharmadnyi országgal? Mert mintha túl hoszszúra nőttek volna a karácsonyi éhségsorok. S mintha egyre rövidebbek volnának a beválthatatlan, átlátszó, „mindenki jól jár” ígéretek.
2012. december 27.
Nyilas Gergely: A koki visszaüt
Ha pofon vágnak, a másik arcunkat is oda kéne tartanunk, de erre én erkölcsileg nem állok készen. Ha megütnek, arra válaszolni kell, különben mindig ütni fognak – indokolta az orosz elnök, hogy miért fogadja megértéssel az orosz törvényhozás által megszavazott jogszabályt, amelynek alapján amerikai állampolgár nem fogadhatna örökbe orosz gyermeket. Feltéve, ha Vlagyimir Putyin aláírja az új norma szövegét.
Az orosz árvák védelmére hivatkozó törvény könnyen talál érvet arra, miért kell megállítani a gyermekek tengerentúlra való áramlását, elég csak hivatkozni az autóban hagyva hőgutát kapott kétéves Gyima Jakovlevre – aki az új törvény „névadója” is lett –, a számtalan sérüléssel kórházba került hétéves Ivan Szkorobogatovra, vagy a kilencéves Anton Fominra, aki vélhetőleg a pincébe volt bezárva, amikor a nevelőszülők távollétében leégett a család nebraskai háza. Mindegyik eset felháborító, nem kevésbé, mint azé a négyéves kislányé, akit nevelőanyja oktató szándékkal olyan súlyosan megvert, hogy abba másnapra belehalt. Holttestét a nevelő házaspár egy mocsárban rejtette el – igaz, ez már Oroszországban történt, de nem vetődött fel az örökbefogadás megtiltása belföldiek számára.
Lehet beszélni túlűzött érzelmekről, a fogyatkozó nemzet védelméről – elvégre húsz év alatt 65 ezer orosz gyermek került így az Egyesült Államokba –, ám mindez képmutatónak tűnik annak ismeretében, hogy nem egy konkrét haláleset után döntött így a duma, hanem akkor, amikor néhány hivatalnok utazása, külföldi számlavezetése veszélybe került. Moszkva ugyanis vállalja: a lépés válasz az amerikai „Magnyitszkij-listára”, aminek nyomán hatvan orosz hivatalnoktól, orvostól, ügyésztől és családtagjaiktól tagadhatja meg Washington az amerikai vízumot, mert szerintük felelősségük lehet Szergej Magnyitszkij három évvel ezelőtti halálában. Ez moszkvai előzetes letartóztatásának idején érte az ügyészséget korrupcióval vádoló 37 éves könyvvizsgálót. A lista addig él, amíg az érintetteket Moszkva felelősségre nem vonja.
A magasra nyúló korrupcióval küzdeni nehezebb, mint haragos törvényt hozni – érdemben persze nem segítve az ország hétszázezer, negyedrészt nevelőotthonokban, háromnegyedrészt hivatásos nevelőszülőknél élő állami gondozottján. (Nem beszélve arról a hatósági becslések szerint két-, gyermekvédők szerint négymillió gyerekről, akik hivatalosan családban, a gyakorlatban az utcán nőnek fel.)
Kifogását jelezte a törvény kapcsán Szergej Lavrov külügyminiszter is, pedig neki nem szokása nyíltan kritizálni olyan jogszabályt, amely bírja az elnök támogatását. De Moszkva talán abba sem gondolt bele, hogy milyen terhet vesz a nyakába azokban a régiókban – főként Oroszország távol-keleti részén –, ahol a külföldi örökbe fogadók aránya eléri a 79 százalékot. Az ő pótlásukra és a szülők nélkül élő, sokszor rettenetes állapotban lévő gyerekek helyzetének javítására nem lesz elég kiosztani néhány újabb kokit.
2012. december 28.
Tamás Ervin: Se rom, se kocsma
TGM tegnap a Hvg.hu-n azon kesergett, a sajtón milyen könnyedén ment át, hogy Orbán Viktor egy belvárosi romkocsmában találkozott a kiszemelt fidelitasos fiatalokkal, holott az Ötkert tudvalevően nagyon is exkluzív lipótvárosi találkahely. A cikk szerint egyedül lapunk próbált később javítani az MTI hírén, kissé eufemisztikusan belvárosi szórakozóhelynek minősítve az Ötkertet. TGM kérdése: a szinte teljes egészében Pesten készülő magyarországi sajtónak van-e bármi néven nevezendő valóságismerete? Járkálnak-e, bóklásznak-e, ténferegnek-e még újságírók a nagyvárosi utcán? Szerintem van is meg nincs is. A sorozatos leépítések és az internet olyan gyárakká változtatták a hírkészítést, amely (tisztelet a kivételnek) szalagszerűen, mechanikusan termeli az információkat, az MTI kormányt szolgáló mechanizmusa pedig automatikusan vesz át ilyen és ehhez hasonló PR-csúsztatásokat, hogy ki híreiből mellékesnek látszó, de az ügy szempontjából mégis fontos elemeket.
Érdemes azonban távolabbról elindulni. A korábban imponálónak tűnő, már-már ajnározott fideszes kommunikációs stratégia a sikerek hullámain elért a partra, ahol se víz, se hullám – a kommunikáció hullámlovasai viszont úgy tesznek, mintha továbbra is „a vízen járnának”. Kitalálják, „megfilmesítik” a sztorit, amelynek minden apró részlete manipulálni akar, nincs egy finomszerkezet, amely a realitásokkal keverve adagolná a beállított elemeket, megnehezítve a lényeg kiszálazását – nem, a tálalt esemény, különösen konfliktusos szituációban, már semmi mást nem szolgál, mint a puszta befolyásolást, amely így erőltetetté, leleplezhetővé válik. Legfeljebb annak megtévesztő, aki ujjongva várja, hogy megtévesszék. Persze nyilván benne van ebben az, hogy az agytröszt bátran torzít, mert úgy véli, megy ez, mint a karikacsapás, s lanyhul a kontroll, elmúlik a veszélyérzet. Különben miért is minősítenének át romkocsmává egy ismert szórakozóhelyet csupán azért, mert a főnök, lám, elmegy oda, ahol az értelmiségiek a semmibe meredve isznak? Hiszen nincs szükség oknyomozásra, hogy kiderüljön: szó sincs romkocsmáról. Miért akarják az eseményt egy ismeretlen fiatalokkal való spontán találkozónak eladni, amikor a második ütemben el kell mondaniuk, hogy a Fidelitas megszeppent tagjai „merengtek” az ásványvizes palackok mellett? Ők győzték meg pillanatok alatt a kormányfőt arról, hogy kifelé menet elhangozzék: „Keretszámok? Azok nincsenek…”
Észre kéne venni, hogy ezek a díszletek már akkor is foszladoznak, ha a média nem bóklászik eleget az utcán, és ideig-óráig be lehet csapni. Már csak azért is, mert TGM jegyzete mellett máris ott a másik hír: ezentúl éjfél után be kell zárni Budapest egyik legismertebb romkocsmáját, a Szimpla Kertet, illetve érkezik a másik hír, mégsem, mert fellebbeznek. Ahogy a kommunikációs blöffök, úgy ez a történet sem első a sorban.
Mintha öregedne a kurzus.
2012. december 29.
Bächer Iván: Köszönjük!
Sokan voltunk, akik már-már nekikeseredtünk. Hogy kushad a magyar, hogy fát lehet vágni a hátán, hogy gyáva, tunya, megalkuvó.
Úgy tűnt, a büszke, fölvetett fejű, dacos magyarnak egyszer s mindenkorra vége van.
És akkor a fideszisták úgy döntöttek, hogy ők ezt nem hagyják annyiban. Hogy végigpróbálnak mindenkit, belekötnek, belevágnak, belealáznak, beleköpnek mindenbe és mindenkibe – hátha mégiscsak akad valaki az ugaron, aki azt mondja majd: eddig, és ne tovább.
Kezdésnek megloptak hárommillió nyugdíjpénztári magyart – mintha mi sem történt volna. Aztán nekiugrottak az
értelmiségnek, akadémikusoknak. De a derék nagydoktorok, pikszisben maradók szótlanul nézték társaik alázását. Aztán jöttek sorba mind – hiába, a zöldek némán hagyták, hogy fölszámolják a természetvédelmet, a gazdák, hogy földjeiket elvegyék, az építészek, hogy a fél évszázada jól működő műemlékvédelmet megszüntessék egy gyors tollvonással. A pedagógusok már kicsit morogva, de tűrték, hogy elvegyék iskoláikat, pénzüket, és csak pluszóraszámokat kapjanak cserébe. A média munkásai is berzenkedtek kicsinyt, mikor a sajtószabadságnak csak halovány nyoma maradt, de aztán bebizonyosodott megint, hogy a megszokás nagy úr. Az orvosok minden pofon után a másik orcájukat tartották, mert kértek oda is egyet. A talárosok nemhogy protestáltak volna a jogállam szétbarmolása ellen, de bele is folytak a munkába, önként, dalolva, boldogan.
Végül már csak az ifjúság, a diákság maradt, hát annak ugrottak neki, már-már feladva minden reményt, hisz ez az ifjúság mindig az övék volt, őket követte évek óta már. És akkor elszakadt a cérna váratlanul.
Éppen ott, ahol senki sem számított rá, úgy tűnt, ezt a semmi iránt nem érdeklődő, semmiért nem lelkesedő, semmin föl nem háborodó ifjúságot senki és semmi nem mozdítja meg.
Csak a Fidesz, csak a Fidesz volt képes erre a csodára. Nem lehetett könnyű feladat. Istenfélő keresztény embereknek éveken át pitiáner, bosszúálló, cinikus, kegyetlen, kulturálatlan elvetemültet játszani. Ehhez bizony hatalmas önfegyelem szükségeltetik. Kellett hozzá sok minden. Egy eszementet mímelő dakota, aki a turult a szőrin üli meg.
Kellett hozzá mamelukot mímelő majomsereg. Remekül adott fennhéjázás, döbbenetesen élethűen elővezetett bunkóság. Kénytelen-kelletlen haza kellett vágni a gazdaságot, lealázni a kultúrát, szégyent hozni a világban a magyarra.
No de megcsinálták.
Az ifjúság végül csak fölállt. És azt mondta: na, jó. Értjük mi a tréfát, de abból is megárt a sok.
Még lehet kicsit sarkallni az ifjakat, no persze, sértegetni, alázni őket még tovább, tizenéveseket lecsukni, zsebükbe konyhakést hazudni, de már fölösleges. Ezt a szekeret már semmi és senki sem akaszthatja meg. Nem lesz megállás. A magyar név megint szép lesz.
Drága kortársaim! Öregek! Minden gondunk, bajunk megoldódott. A regnáló állampárt megoldotta mindet.
Ezek a gyerekek, fiatalok húsz éve az elsők, akik nem csak magukra spekulálnak. Akik az országot nézik, a nemzetet.
Kedves öreg barátaim! Kuss nekünk!
Hátra lehet dőlni. Lehet olvasgatni, nézni jó filmeket, hallgatni szép zenét.
Aztán 2014 tavaszán elmehetünk regisztrálni, vagy mit csinálni, utána pedig eltotyoghatunk, vagy betolhatnak minket a szavazófülke függönye mögé.
Addig nincsen több dolgunk.
Köszönjük, Fidesz!
2012. december 29.
