Kedves Béla, éppen eleget ültünk egymással szemben, vagy majdnem, miközben első beszélgetőkönyved, A lábujjhegyre állt ország készült, talán rekordot is döntöttünk, ahhoz, hogy bevalljuk: ez a mostani „beszélgetésünk” írásban történik. Sok a munka, sok volt a felkérés, közbejött a budapesti könyvvásár – gratulálok, hogy a Litera irodalmi portálon a hónap magyar szerzője lettél! –, érthető. De hát amikor a tíz évvel ezelőtti születésnapodon a kerek évfordulóidról, illetve hát az általuk elválasztott és egyben összekötött évtizedekről készítettél futó számvetést, az is írásban történt. Betűvető módon értekeztünk.
Idézném is annak az interjúnak (Betű- és számvetés között) – tíz évvel ezelőtti – utolsó kérdését és válaszát:
„Játsszunk mi is az idővel, ha már ő játszik velünk. 2021 szeptembere: Markó Béla hetvenéves. Hol van a politika? Hol van a költészet? Vagyis hát hol lesznek ezek az életedben?
– Ahogy a változó múlttal nem szeretek eljátszadozni, ugyanúgy a jövőt sem szeretem kísérteni. Tehát, hogy hetvenévesen hol leszek, és leszek-e, ez már nem tartozik a saját döntések körébe, amiről az imént beszéltem. De ha szándékomtól és akaratomtól is függ majd ez, akkor meg kell mondanom, hogy hetvenévesen nagyon távol lesz tőlem a politika – nem mintha a világ nem lenne körülöttünk tele hetvenéves politikusokkal, de én nem fogok akkor közéjük tartozni –, és remélem, nagyon közel a költészet és az irodalom.
Ha úgy megy minden, ahogy én gondolom, akkor jó néhány kötetettel gyarapszik a könyvespolcomnak az a része, ahol a saját köteteimet tartom, és remélhetőleg ez nem csak mennyiségi, hanem minőségi gyarapodást is jelent. Van mit megírnom, úgy gondolom, hogy tudom, hogyan kellene megírnom, de ez nem olyan egyszerű.
Meg kell mondanom, hogy a politikai döntések is őrlik, gyötrik, morzsolják az embert – ugyanúgy az irodalomban is az írás előtti és az írás utáni pillanatok a fontosak és felemelőek. Írni nehéz, gyötrődést jelent a számomra. Remélem, hogy hetvenévesen sok újabb gyötrődés lesz mögöttem.”
Eltelt egy újabb évtized, ma töltöd a hetven évet, mi hát most a számvetésed? Tegyünk úgy, mintha kérdésekre válaszolnál.
– Újraolvastam az interjút, amelyet hatvanévesen készítettél velem. Egyetértek úgymond tíz évvel ezelőtti önmagammal, és fenntartom akkori vallomásomat, de azt már nem mondhatom, hogy nincs hozzátenni valóm. Ugyanis egy évtized alatt sok minden megváltozott a politikában, és ma például erről a radikális változásról kellene beszélnem. Más lett a világ, más lett Európa, más lett Magyarország, és más lett Románia is.
– Igazság szerint 2010 végén, 2011 elején, hatvanéves korom küszöbén nemcsak azért döntöttem úgy, hogy visszavonulok a politikától, mert írni akartam, hanem legalább ennyire fontos érvem volt, talán kimondatlanul, a korszakváltás. Úgy éreztem, lezárult egy korszak, a demokratikus intézmények nagyjából kiépültek Romániában, és ezzel egyidejűleg kisebbségjogi kérdésekben is jelentőset léptünk előre, bár nyilvánvalóan félúton voltunk még. Viszont abban reménykedtem, hogy ezen az úton már nem lehet megállni vagy visszafordulni. Úgy tűnik, ebben tévedtem. Ismét megjelent Romániában is a kilencvenes évek nacionalista retorikája, és az alkotmányban vagy a már elfogadott törvényekben még nem nyúltak ugyan hozzá a megszerzett jogokhoz, de már számos rendelkezést nem alkalmaznak.
– Ami pedig már akkor is jól látható volt, bár nem beszéltünk róla eleget, én sem tértem ki rá igazán abban az interjúban: a hagyományos demokrácia értékeinek megkérdőjelezése és a populizmus villámgyors térhódítása. Ma válaszúton van a világ mindenfelé, a liberális demokrácia eszménye ütközik mindenféle fundamentalista elképzelésekkel. Így van ez Európában is, főleg a mi térségünkben. Nem beszélve arról, hogy miután szinte mindent alárendeltek ezek az országok az Európai Unióba való integráció felgyorsításának, most azt kell hallanom nap mint nap, amit már az ötvenes-hatvanas években is hallottunk eleget, hogy a Nyugat csúnya, a Nyugat gonosz, a Nyugat minket is meg akar rontani.
– Szóval, mint látod, nem vált be a jóslatom, hogy hetvenévesen nagyon távol lesz tőlem a politika. Nincsen távol, folyamatosan figyelek rá, néha meg is írom a véleményemet. Nem tudok hátat fordítani a közéletnek, de mindent összevetve, nem bántam meg, hogy abbahagytam az aktív politizálást. Valójában azáltal oldódott fel bennem a politika és irodalom közti vacillálás, hogy közelebb hoztam egymáshoz a verset és a politikát.
– Ugyanis tényleg sokat írtam ezekben az években, és ilyen értelemben igazán teljesült, amit akartam. Magam is meglepődtem, amikor összeszámoltam: tizenhárom új verseskönyvem, két gyermekverskötetem és négy esszé- meg publicisztika-kötetem jelent meg 2011 óta, és emellett még egy-egy kötet a válogatott verseimből, illetve gyermekverseimből. De a legnagyobb elégtételem, ismétlem, hogy közel tudtam hozni a költészethez a magam politikai tapasztalatát is. Ha van ma a verseimnek újdonsága, akkor ez: nem félek közéleti vagy akár önéletrajzi utalásokat is beépíteni ezekbe a versekbe.
– Meg aztán tíz éve alatt az is világossá vált számomra mindenek ellenére, hogy figyelnünk kell a közéletre persze, de élnünk kell közben a magunk életét. Jól érzem magam a családomban, és ez nagyszerű dolog. Örülök a gyermekeimnek, ma már az unokáimnak is. Aminek viszont nem örülhetek, hogy ma kevésbé merném megjósolni, milyen lesz az ő életük, mint ezelőtt húsz-harminc évvel.
– De azért még mindig optimista vagyok igazság szerint. Az ember akkor tud optimista lenni csak, ha van dolga bőven. Nekem van. Például ebben a tíz évben nagy mulasztásom, hogy csak szétszórtan, különböző cikkekben írtam arról, ami 1989 után velünk történt. Egy összefüggő emlékiratot még mindig meg kellene írnom. És még sok mást.
Köszönöm. Lesz időm konkrétabban megkérdezni – a nyilvánosság számára is – például hogy mi a véleményed az RMDSZ politizálásáról, bár arra nem vennék mérget, hogy tíz év múlva, nyolcvanévesen is meginterjúvolhatlak.
Kiemelt kép: Markó Béla – Rab Zoltán fotója
