Néha, amikor a gondok, a bajok vagy egész egyszerűen a lelki fáradtság nem hagy aludni, a Történelem valamiféle demiurgoszának képzelem magam: „mi lett volna, ha…” Ha Grouchy idejében érkezett volna Waterlooba; ha Decebálnak legalább egyetlen gépfegyvere lett volna, és nyilvánvalóan elegendő lőszer hozzá; ha Hitlert idejében megállították volna; ha…
De akármennyit is kalandozik fáradt képzeletem távoli történelmi tájakon, fájdalmas rögeszmeként tér vissza állandóan egy kérdés: Mi lett volna, ha 1848-ban az erdélyi románok és magyarok nem harcoltak volna egymás ellen? Mert itt, ebben a tragikus – de nem kölcsönös – meg nem értésben rejlik az oka annyi nemzeti megpróbáltatásnak, annyi előítéletnek, amiből kizárólag az húzott hasznot, aki az 1848-as forradalmárok önfeláldozását és hősiességét is kihasználta. A román és a magyar „nemzeti” burzsoázia.
Hogyan volt lehetséges, hogy Verbőczy gyászos Unio Trium Nationumát megváltoztathatatlan politikai és társadalmi dogmaként őrizzék még 1848-ban is; azt az Uniót, amely a románoknak, Erdély legrégibb és legszámosabb népességének nem csak a társadalmi és politikai jogait tagadta, de még a léthez való jogát is, és amely emberek millióit nyilvánította „megtűrtnek”. Őrizték az Uniót akkor, amikor egész Európában elszabadult a szabadság szele, barikádokon és csaták gomolygó füstjében lobogott a népek léthez való jogának eszméje, alapjaiban rendítve meg a korhadt feudális rendet!
Hogyan volt lehetséges, hogy a magyar szabadságharcosok, akiket Petőfi lángoló kiáltványa lelkesített:
Talpra, magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
román testvéreik, a Nyugati Kárpátok mócai ellen harcoljanak, akik ugyanazt az indulót fújták:
Ébredj, ébredj, román népem, álom tetszhalálodból,
Melybe barbár tirannia erőszaka süllyesztett.
Nem célom, hogy mélyrehatóan elemezzem az erőviszonyok, az érdekek, a fél-engedmények és értetlenségek bonyolult komplexumát, a vad összecsapásokat, amelyekben hiábavalóan veszett oda annyi hősiesség mindkét oldalon; nem elemzem a Bălcescuhoz, Petőfihez és Bemhez hasonló felvilágosult szellemek állhatatos erőfeszítését, amellyel véget akartak vetni a testvérharcnak, az osztrák és a cári abszolutizmus ellen akarták egyesíteni azoknak az erőit, akik egymás elleni harcban véreztek el. Mennyire igazak és időszerűek Bălcescu szavai: „elnyomás és demokrácia nem járhat együtt!”, vagy: „Két út áll Magyarország előtt: meg akarja őrizni mostanáig fenntartott uralmát, és akkor arisztokrata és despota lesz, vagy más szóval Ausztria mellé áll; ha azonban szabad és demokratikus akar lenni… kilencmillió románnak kell kezet nyújtania.” Petőfi hasonló cikket írt, amiért le kellett mondania hadseregbeli tisztségéről; Bem tábornokhoz küldött francia nyelvű levelét, melyben beszámol a megaláztatásokról és az elszenvedett sérelmekről, így fejezi be: „Így bántak velem olyan emberek, akik senkik voltak, amikor én már valaki voltam, és akik senkik lesznek, amikor én valaki leszek!; olyanok, akik nem értik vagy nem akarják megérteni, hogy a forradalmat már csak a magyaroknak a románokkal való egyesülése mentheti meg.”
Avram Iancu ebben az időben (1849-ben vagyunk) fogadta el Ioan Dragoș Bihar megyei országgyűlési képviselő Kossuth nevében tett fegyverszünet-ajánlatát. A fegyverszünet alatt azonban Hatvany őrnagy, egy szintén Kossuth-tól kapott parancs alapján, a fegyverszünetet kihasználva, álnokul, meglepetésszerűen el akarta foglalni a „hegyek erődítményét”. A becsületes Dragoșt a mócok árulónak, provokatőrnek kiáltották ki és meglincselték, Hatvany pedig a călățuielei csatában veszett oda.
Dragoș sikertelen küldetése után – amely a polgárság „eredendő bűnként” veleszületett, cinikus politizálgatásának esett áldozatul – Iancu rengeteg levelet, felhívást kap a román és magyar vezetőktől, amelyekben az immár égetően szükségessé vált megegyezést sürgetik. Idézem a 24 esztendős vezér Ioan Grozman román küldöttnek arra a levelére adott válaszát, a melyben ez elismeri Hatvany eljárásának bűnös voltát: „Az országgyűlés két nap múlva kezdődő ülésén mi, románok kérni fogjuk Hatvany megbüntetését, a betörés miatt, amely szertefoszlatta az annyira remélt békét!”
Íme Avram Iancu válasza:
„A köztünk és Dragoș között lefolyt béketárgyalás, Hatvany közbelépése és egyéb csalárdságok, megannyi végzetes csapás, ismeretesek előttünk. Una manus alterum lavat – másként: Dragoș vak eszköz volt, hogy Hatvany minden veszély nélkülhatoljon be hozzánk, a hegyekbe. Bizonyosak vagyunk Magyarország elnökének, Kossuthnak a szomorúságában is, de nem méltó szánalomra az a férfiú, aki önmagának ellentmondva okoz magának fájdalmat, elhatározásaiban nem állhatatos, legalapvetőbb ígéreteit máról holnapra visszavonja és más határozataival teszi semmivé… Őméltóságának, mielőtt jobbjába ragadja a népeket boldogító jogart, az elmúlt századok legderekabb férfiainak példájához kell fordulnia, akik megtették, amit Őméltóságának kellett volna megtennie. Méltóságotoknak pedig köszönetét mondunk, de nem erősködünk, hogy poenát kérjen Hatvany-ra, mivel mi, amivel adósai voltunk, megfizettük neki, egyéb követelésünk nem maradván vele szemben.”
Arra a vádra vonatkozóan, hogy Iancu a bécsi császári kamarilla embere lett volna:
„Mi lett volna tanácsosabb, hogy annak nyújtsunk kezet, aki tudni sem akar rólunk, vagy annak, aki megígéri kérelmeink teljesítését?… Mi a szabadság emberei vagyunk. Ezért lázadtunk fel, ezért ontottuk vérünket és készek vagyunk ontani utolsó szálig. A múlt év május 15-e óta, egészen a mai végzetes óráig, karunk kitárva volt, legőszintébb barátságunkat kínáltuk fel magyar testvéreinknek az eljövendő idők minden lehető ellenségeskedésében is, csak biztosítsák nemzetiségünket, egyenlő jogok alapján (a szerző kiemelése). Ők azonban ahelyett, hogy megnyerték volna egy több milliós nép szívét, a terror korbácsát használták, és ily módon kényszerítve visszavonultunk, mihelyt az uralkodóház megígérte jogainkat…
Az „uralkodóház” nem tartotta meg ígéretét; Iancu pedig elméjének elborulásával fizette meg – nem azt, hogy elhitte a császár ígéreteit, hiszen soha nem hitt bennük!, hanem az azok által tanúsított vak értetlenséget, akiknek oldalán harcolni akart. Még egy részletet idézek Grozmanhoz intézett leveléből, amely világosan megérteti a fiatal tribunusnak a demokráciáról vallott felfogását:
„Azt írja kegyelmed, Grozman uram, mint országgyűlési képviselő, hogy közvetítő lesz közöttünk és az országgyűlés között, csak mondjuk el, mi fáj és minek szenvedjük hiányát. A magunk részéről a legnagyobb fájdalommal olvastuk ezeket a sorokat, amelyekből kitűnik, hogy Ön, a nemzet képviselője, nem tudja, melyek azok a fájdalmak, amelyek orvoslására – mondja – az országgyűlésbe küldték!”
És végül:
„Grozman uram! Azt írja, ne várjuk meg, míg az egész ország felkél ellenünk, és hogy ne legyünk vak eszközök. Az első pontra mi azt válaszoljuk, hogy végsőkig kitartva helytállunk bárkivel szemben, amilyen hősiesen csak tudunk, azt remélve mégis, hogy végül csak megakad rajtunk a civilizált népek pillantása.
De kegyelmetek fel kellene már ébredjenek álmukból, és ne ellenünk keljenek fel, hanem a konzervatív arisztokraták ellen, akik nem akarják az erdélyi nemzetek szabadságát, hanem most, a 24. órában is valami abszurd felsőbbség felé törekednek a gőg szárnyain; ezek ellen keljenek fel, ezeket csépeljék szájuk fütykösével, tollal és karddal!… Végül pedig, amint előbben is, azt válaszoljuk, hogy nem vagyunk ellene, hanem inkább kívánjuk, hogy mint ugyanazon anyák gyermekeinek, barátunk és ellenségünk is ugyanaz legyen, mint a magyaroké, csak függetlenségünk feltételeit követeljük tőlük; azok nélkül inkább halni vagyunk készen.”
Huszonnégy éves volt. Majdnem annyi, mint Petőfi.
És végezetül íme néhány részlet a „Magyar testvérek” című kiáltványból. Akkor írta, amikor Ferenc József hívására elindult Lüders tábornok cári hadserege, hogy szétzúzza a magyar forradalmat. (Görgey Arthur világosi fegyverletétele után ugyanez a tábornok küldte a cárnak a szomorú-híressé vált táviratot: „L’Hongrie entiére est aux pieds de Votre Majesté.”)
Magyar testvérek!
Hallgassátok meg egy őszinte román lelkéből lelkedzett szavait. Ezek a szent elvek (ti. A szabadság elvei – a szerző) keltettek fel bennünket a mélyből, amelyben barbárok tartottak évszázadokig, ezekért az elvekért nyújtottunk be kérvényeket a megfelelő helyekre; ezekért, hogy elismerjék őket, ragadtunk fegyvert, ontottuk vérünket és a szabadságért ontani készek vagyunk, amíg vér csörgedez ereinkben. Ismerje be Európa, ítéljék meg a civilizált népek, hogy százados igazságtalanságok által elnyomott szabadságunkért harcolunk. Testvérek! Higgyétek el nekünk, igen tisztán látunk, és igen elhatározottan hisszük, hogy ebben a két testvérországban sem most, sem a jövőben nem emelheti szavát a magyar a román nélkül, sem a román a magyar nélkül.
Hisszük és igen tisztán látjuk, hogy egy gigantikus hatalom akarja kezét emelni ránk és rátok, rövid idő alatt megfojt és létünknek csak nyomai maradnak.
Mindkét oldalon látjuk, hogy milyen közelről fenyeget a veszedelem, és mégsem tudunk megegyezésre jutni. Nem tudom, miféle okokból ékeli közénk kardját az irigység vagy talán csak a felfuvalkodottság. hogy még a haláltusa órájáb an sem tudjuk egymást megérteni…
És miután hosszasan és elmélyülten elemzi a tragikus zsákutcába jutás okait (huszonnégy éves volt, majdnem annyi, mint Petőfi), így fejezi be:
Röviden pedig újra azt akarjuk néktek mondani, és azt kiáltjuk: ha van istenetek az égben és hazátok a földön, bánjatok velünk másképpen, győződjetek meg végre, hogy közöttünk sohasem a fegyverek dönthetnek, de ne késlekedjetek, nehogy beteljesedjék az írás: belép majdan a vőlegény, és nem lészen olaj a ti mécseseitekben”.
(Az eredeti kézirat az RSZKA kadémiai Könyvtárában található, az Alex. Roman Archívumban, IV. 33)
Hosszasan idézhetném Karl Marxot, aki az 1848–1849-es év eseményeit elemezve – az azonos célokkal, érdekekkel rendelkező két nemzet meg nem értésének drámáját illetően – hasonló következtetésekre jutott.
Megjelent A Hét III. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.