Nem, semmiképpen sem tudok „előszót” írni. Nagyon hosszúra nyúlna, egy másik könyv, talán egy regény lenne belőle. Egyébként Odobescu Pseudo-kynigetikosa csakugyan egy bizonyos „vadászati kézikönyv” előszavából íródott, de hát ez nem egy „bizonyos kézikönyv” (nem egy brosúra, ahogy némely körökben mondani szokták: „Olvastam a brosúrádat”), én pedig, fájdalom, egészen bizonyosan nem vagyok Odobescu.
Így tehát:
Kedves András! Emlékszel-e még?
Néhány esztendővel ezelőtt együtt voltunk Rómában; az Örök Városra aranyesőként szitált az ősz. Engem képletesen és valóságosan is váratlanul „emeltek ki” a hallgatás, a szomorú nádasok, a titokzatos vízcsobogások, a feledés birodalmából, a Deltából. Nemzetközi írótanácskozáson vettünk részt: a jelenkori kultúra neves képviselőit hallgattuk, amint végérvényesen eldöntötték, hogy az irodalom Proust-tal, Joyce-szal és Kafkával kezdődik, és más nem kevésbé neves írókat, akik azt fejtegették, hogy Balzac-kal és Tolsztojjal véget ért az irodalom. Mondták ott azt is, hogy a modern művészet „térden-álló lázadás”, és azt is, hogy a realista művészet „köldöknéző szemlélődés”. Végül megegyeztünk abban, hogy a „la querelle des modernes” olyan folyamat, amely még korántsem fejeződött be, és végtére is minden egyes író művészi sorsának nyitja a két – kategorikusabbnál-kategorikusabb – álláspont szintézise.
Az értekezlet úgy fejeződött be, ahogy minden olyan tanácskozás, amelyik egyszer s mindenkorra meg akarja oldani a nemzedékek sorának esztétikai tudatát foglalkoztató kérdéseket: kimondtuk, hogy a dialógust tovább kell folytatni. Mi pedig ketten néhány napra magunkra maradtunk, abban az áldott lelkiállapotban, amelyet az embernek, ha rövid időre is, a konkrét kötelezettségektől való mentesülés adhat. És Traianus Oszlopa előtt, a Colosseum kőpusztaságában, Caracalla fürdőinél, a Fórumon vagy prózaibb helyeken, az Albergo Di Traiano-ban, a halomnyi „spaghetti a la bolognese” és a „fiascode chianti rosso” mellett saját dolgainkról beszélgettünk, arról, hogy csakugyan van mondanivalónk a világ számára. Nem azoknak az ostoba és provinciális gőgje ez, akik úgy vélik, hogy ami Miskán vagy Pusztakamaráson történik, fontosabb a világegyetem minden nagy eseményénél, hanem az a természetes érzés, amely nélkül, hitem szerint, egyetlen író sem élhet: hogy az ő világa – az emlékeknek, álmoknak, illúzióknak, csalódásoknak, örömöknek és tragédiáknak, sírásnak vagy a lázadásnak összeötvöződése és újjászületése a tudatában – magába foglalja az egész világot, miként a magban benne van a fa, mely kinő vagy nem nő ki belőle. Vagyis: a lehetőség.
Nem találod furcsának – milyen szelíd szó ez, választékos és önkritikus eufemizmus –, hogy nyíltabban, teljesebben találkozunk távoli tájakon, mint idehaza, ahol csupán tárcsázni kellene azon a nyomorult telefonon, hogy leülhessünk egy pohár – természetesen egy pohár borszéki – mellé, elbeszélgetni egymással? Azt hiszem, hogy nagyon keveset, megengedhetetlenül keveset tettünk mi, román és magyar írók, annak az egyszerű igazságnak a tudatosításáért, hogy nemcsak közös eszményeink vannak, hanem lényegében azonosak a problémáink és útkereséseink.
Arról az időről álmodom – és mindent meg is fogok tenni, ne maradjon ez csupán szép álom –, amikor még megjelenés előtt elolvassuk egymás könyveit, amikor leveleket írunk egymásnak (már csak azért is, hogy műveink XVIII. kötete a „Levelezés” címet viselhesse), s e levelekben tanácsot kérünk, hogyan fejezhetnők be jobban készülő regényünk ötödik fejezetét, filmünk 317. képét vagy színdarabunk első felvonásának második jelenetét; szeretném, ha összeülnénk esténként a fenyvesek tisztásán, a tűz körül, pálinkát vagy fenyővizet innánk Ioachim apóval vagy Elekes bácsival – mert bármit mondasz is, én lőttem medvét, nem te! –, hallgatnánk őket és a sötétlő fenyők közé beosonó szelet; ha közösen írnánk riportokat a kényes és az úgynevezett „rázós” kérdésekről, és ha már nincs módunk fordítani egymás műveit, legalább„stilárisan gondoznánk” e fordításokat.
Beszélgettünk akkor – emlékszel-e még? – azokról a bonyolult okokról is, amelyek miatt mindaddig nem kaptak igazi hangot irodalmunkban a minket foglalkoztató gondolatok, az ismert tények, azok az emberi sorsok, melyek fölött annyit tűnődtünk. Tudom, most azt kellene írnom: „Irodalmunk jelentős eredményeket ért el, de…” Nem írom. Hiszek a szent alkotóelégedetlenségben, s mindenekelőtt a magam munkáját mérem vele.
De az említett okokról beszélve szándékosan mellőzöm saját adósságunkat, hogy nem értettünk meg vagy csak részben értettünk meg egyes jelenségeket és sok, néha fájdalmas kérdést, amit a saját közössége tudatában végbemenő gyökeres változások korszaka szegez szembe az íróval. Beszélni akarok viszont arról a dogmatikus, beszűkült, meddő és meddővé tevő szemléletről, amely Solohovval Babajevszkijt állította szembe, Rebreanuval egy „Miként világosodott fel János bácsi”-féle szerencsétlen írás nem-tudom-kicsoda szerzőjét, a valósággal a rózsaszín illúziókat, a mozgással a mozdulatlanságot, a bonyolulttal a leegyszerűsítettet. Az ötvenes évek derekán, azoknak a végeérhetetlen, hasztalan feszültséggel terhes, tetemrehívó gyűléseknek egyikén, amelyekről Cervantes szavaival élve „no quiero acordarme ahora” (pedig kell, mert lezajlottak ezek a gyűlések, egy hosszú szellemi és politikai tisztázódás részeként), te, kedves András, az „esztétika eretnekjeinek megváltóiként” fellépő kultúrhivatalnokokat lefegyverző humoroddal fogalmaztad meg saját dilemmádat, mely azonban nemcsak a te dilemmád volt:
– A következő eset történik meg velem. Elviszem egyik munkámat a kiadóhoz, azt mondják: „Rossz, de mehet!” Máskor pedig azt: „Jó, de nem mehet!” (nevetés, taps). Nem hiszem, hogy hallottam volna a képmutató dogmatizmus lényegének ennél jobb megfogalmazású.
De hogy semmi se volt hiába, hogy – miként mondani szokás – nem „lubickoltunk” át a történelmen, mint réce a vízen, hogy a szemünk nyitva volt akkor is, amikor a szájunkat zárva kellett tartanunk, bizonysága ennek a te könyved, az Anyám könnyű álmot ígér, amelyet minden túlzás nélkül (tudod, hogy kritikus szellem jellemez, néha túlzásba is viszem) egész irodalmunk fontos eseményének tartok. Olvasása közben nem egyszer könnybe lábadt a szemem, nincs miért szégyellnem, ellenkezőleg, Tolsztoj is könnyen fakadt sírva – legalább ilyesmiben hasonlítsunk a nagy klasszikusokhoz! –, annál kevésbé kell szégyellnem, mivel könyvedből teljességgel hiányzik a kajlafülű szentimentalizmus, amely annyira kellette magát a népieskedés idején, nincs benne semmiféle melodramatizmus, miként hiányzik belőle a meghökkentés szándéka s a merevségből és a dolgok meg nem értéséből fakadó kicsinyes bosszúállás is. Jó könyv ez, amely megy!
Regény, poéma, monográfia – sikerült megteremtened benne azt az oly szükséges szintézist, amelyről e levél elején szóltam: könyved lapjain méltóságteljesen és egyszerűen hömpölyög az idő, méltóságteljesen és egyszerűen haladnak és maradnak az emberek; hallottam a hangjukat és gondolataikat, láttam fegyelmezett mozdulataikat, megértettem az oly hosszú időn át megalázottak méltóságérzésének titkát, viszontláttam szüleimet és rokonaimat, újraéltem azokat a többé vagy kevésbé véletlen ismeretségeket, amelyek egy pillanat vagy egy sors emlékét vésték be az emlékezetembe; szinte már fájdalmas elevenséggel éreztem újra saját gyermekkorom tavaszainak és őszeinek ezt az egyetlen és mindig más illatát; az aprószemű, tartós esőiket és a sűrű havazás diadalmas berobbanását.
Hőseid mellett, jobban mondva velük együtt éltem át mindennapi apró tragédiáikat és a történelmi változások nagy drámáit, amelyek abba a szigorú és árnyalt meghatározottságba burkolóznak, amit az élet, a társadalom, a történelem haladásának szoktunk nevezni. Fájt nekem, hogy a csizma nem talált édesanyád lábára, és gyermekes kíváncsisággal szerettem volna megkérdezni tőled, hogy vásároltál-e mást helyette, és hallani szerettem volna, amint édesanyád azt mondja: „Nem érnek meg ezek annyit”, és amint a szomszédoknak eldicsekszik: „A fiam küldte, az író”; én is leckét kaptam méltóságérzetből édesapádtól, amikor igazságtalanul, ostobán besorolták a kulákok közé, és mélyen átéreztem elégtételét, amikor az élet alkalmat adott neki arra, hogy „megbosszulja magát” azon az emberen, aki kidobta a házából, és aki – nem is lehetne másként – sofőrnek éppen olyan gyatra volt, mint aktivistának. Magamban azt kérdeztem – hányadszor? –, hogy elkerülhetetlen volt-e az efféle elhajlás a szocializmus benső lényegétől, pártunk szellemétől. Vajon ilyen árat kellett fizetnie az embernek azokért az alapvető változásokért, amelyeket a forradalom az életébe hozott? Én nem hiszem, de mi értelme lenne azon töprengeni, hogy „mi is lett volna, ha…? ”
A tények makacs dolgok, és neked sikerült a művészet eszközeivel felmutatnod jelentőségüket; hogy pártunk mindent megtett az ilyen elhajlások kiűzéséért a társadalmi életből, és mindent megtesz – hosszú folyamat ez – kiűzésükért a gondolkodásból és a tudatból, hogy az emberi méltóság nem nagylelkű ajándék, amit valaki vagy megad az egyénnek, vagy megtagadja tőle, hanem a szocialista forradalom elengedhetetlen követelménye… Mi a bizonysága ennek? A te könyved. Ez a jó könyv, amely megy. Nem akarom megfosztani az olvasót attól az örömtől, hogy maga fedezze fel e könyv valamennyi vonulatát, melyet oly gondosan dolgoztál ki, hogy észre se venni kidolgozottságát, de e mesterség, az irodalom művelőjeként ösztönösen átéltem és irigyeltem azokat az éjszakáidat, mikor megkonstruáltad ezt a könyvet, melynek építkezése nem üres formajáték, mint annyiszor történni szokott.
Könyved, kedves barátom, himnusz az emberiességhez, válasz pártunk főtitkárának arra a magasztos felhívására, hogy „legyünk emberséges kommunisták!”
S mivel az emberiség himnusza, magától értetődően, de programszerűen is a nemzetiségeink közötti barátság himnusza egyben. Nem akarom most elismételni mindazt, amit tudunk, s amit valamennyien elmondtunk többé vagy kevésbé ékesszólóan, de véleményem szerint még mindig túl kevésszer: a történelem egymás mellé helyezett minket, erre a földre, amelynek gyümölcseit – miként Avram Iancu 1848-ban mondta – egyenlően kell élveznünk; a történelem a maga nagy fordulópontjain egyesített minket, a sokaságot, amikor piros vérünk együtt hullott a jogokért, az igazságért, a szabadságért, a kenyérért; a román bojárok vagy a magyar mágnások, akik azt hitték, hogy „isteni kegyelemből” teljes joggal rendelkeznek életünk fölött, egymás ellen uszítottak minket, és ez néha sikerült is nekik; a tragikus félreértések sebhelyeket hagytak a tudatunkban, de soha nem érték el a végső céljukat, a teljes testvérgyilkos megosztottságot, mert az osztályösszetartozás érzése – ha nem is tudatosodott kellőképpen – éreztette a maga erejét; jelképes értéke van e tekintetben annak a kicsiny emberi közösségnek, amelyet Pusztakamarásnak neveznek. A romániai szocialista forradalom egyik alapvető vívmánya pedig az, hogy a teljes politikai, társadalmi, kulturális egyenlőség, vagyis a teljes emberi egyenlőség gránitalapjára helyezte ezt a barátságot. Könyved, és ez egyik nagy érdeme, nem hallgatja el ennek a folyamatnak a nehézségeit sem, hiszen mint minden történelmi folyamat, ez is megköveteli több olyan tényező tudományos egybehangolását, mint idő, öntudat, akarat, értelem, kölcsönös jóhiszeműség, tisztelet és megbecsülés, kérlelhetetlenség ezeknek az elveknek minden megszegése ellen (s a humor ennek a kérlelhetetlenségnek egyik, nem éppen legerőtlenebb fegyvere), megismerés, minél szélesebb körű és alaposabb kölcsönös megismerés, civilizáció, jólét, könyv, film és… még a gyűlések is!
Szeretnék szólni végül egyik nagy erényedről, amelyért már első találkozásunkkor megszerettelek: magasrendű, rendkívül finom, minden durvaságtól mentes humorodról; annak az emberi közösségnek a humora ez, amelyből vétettünk, és e humor lényege, szerintem, a munka bölcsessége, bármilyen nehéz és háládatlan munka legyen is, s ha nem is jár érte – vagy éppen ekkor – zengő elismerés; a munka, amelyet az emberek létszükségletüknek, egyéniségük kivetítésének éreznek, amely a maradandóság, a folytonosság titka és annak a nyugalomnak a kezessége, ami nem a gyámoltalan belenyugvásból, hanem a világ belső szemléléséből fakad. Tehetségednek ez az uralkodó vonása könyved minden lapját a bölcsesség eleven fényével önti el: a tavasz forró és lázas, vagy a mély tél rejtett, ritkás fényeivel. Üdvözöl és ölel:
Beke György fordítása
Az Anyám könnyű álmot ígér készülő román nyelvű kiadásának előszava.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.
