Tito elnök visszaemlékezik a drvari támadásra
A Jugoszláviai Kommunisták Szövetségének nemrég lezajlott X. kongresszusa, ahol nagy fontosságú határozatok születtek a szocialista Jugoszlávia fejlődése, az ország további felvirágzása érdekében, egyben alkalmat nyújtott a visszatekintésre is, annak a hosszú és nehéz küzdelemnek a felidézésére, amelynek során a jugoszláv népek és nemzetiségek testvéri egységbe forrtak össze.
E dicsőséges hagyományok ápolásának egyik megnyilvánulása volt a 30 évvel ezelőtt lezajlott drvari csata emlékének a felelevenítése. A jubileumi záróünnepségen híven rekonstruálták az ütközet részleteit. Joszip Broz Tito elvtárs, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság örökös elnöke, aki szintén részt vett a drvari ünnepségeken, a város küldöttségének kérésére felidézte a három évtizeddel ezelőtti eseményeket s elmondta, hogyan élte át ezt a nagy fontosságú csatát.
Az alábbiakban részleteket közlünk visszaemlékezéseiből
– Harminc év múlt el, ez pedig elég hosszú időszak, és azóta egy s más természetesen feledésbe merült – mondta. – Általában végignézem, illetve hallgatom, amikor a televízióban valaki felidézi emlékeit, s néha azt tapasztalom, hogy nem éppen úgy mondanak el mindent, ahogy történt. Az emberek önkéntelenül is elfelednek egyet-mást. Nem mondom, hogy velem ilyesmi nem fordul elő, de elég jó az emlékezetem.
Hogy került sor a támadásra? Nyomban a VI. offenzíva után. Ismeretes, hogy a IV. offenzíva, a neretvai csata, majd később az V. offenzíva hogyan végződött.
Fel kell idéznünk azt is, milyen volt a helyzet abban az időben. Küszöbön állt a szövetségesek franciaországi partraszállása. A szovjet hadsereg villámgyorsan nyomult előre, s már elérte Romániát. Mindenfelé állt a harc. A németek attól is féltek, hogy esetleg itt, az Adrián szállnak partra a szövetségesek. Felszabadító hadseregünk hadműveletei nagyon zavarták őket. Hitler attól félt, hogy elvágják erőit a Balkánon. Mivel a VI. offenzívában sem sikerült szétvernie a Népfelszabadító Hadsereget, megkísérelte megsemmisíteni a’ főparancsnokságot, engem, a főparancsnokot, bármi áron megölni vagy elfogni, felszámolni a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanácsot.
Előkészületeik az Antifasiszta Népfelszabadító Tanács második ülése után kezdődtek meg, mert az ülés végtelenül felbőszítette a németeket és az usztasákat. Mindnyájukat aggasztották határozataink és gyors erősödésünk. Ezért mindenképpen meg akartak semmisíteni bennünket, s úgy vélték, hogy ezt úgy érik el a legkönnyebben, ha elfognak engem, a főparancsnokot. Ezek voltak tehát a deszant előzményei.
Hitler szempontjából akkor nagyon hátrányos, sőt rendkívül súlyos volt a helyzet. Azt hitte, hogy ez a deszant is úgy sikerül majd, mint Mussolini elrablása ejtőernyősök segítségével. Ez azonban kissé másképp alakult.
Május 25-én hajnalban azzal keltett föl az őrséget álló kísérőm, hogy repülőgépek tűntek fel a távolban, a Dinara fölött. Kimentem a szobából, s beállítottam a távcsövet. Rendkívül gyors repülőgépeket pillantottam meg. Azt hiszem, Vocke Wulfok voltak. Gyanút fogtam. Ugyan mit kereshetnek a Dinara fölött? – töprengtem. Úgy látszott, mintha élelmet, fegyvert stb., segítséget szállító szövetséges repülőgépek esetleges érkezését lesték volna. A szövetségesek ugyanis csak akkoriban, 1944-ben kezdtek segélyt szállítani számunkra, és ezt követően kezdett érkezni a szovjet fegyversegítség is.
Amint megpillantottam a gépeket, nyomban kiáltottam a távolban levő – az épületben és a barlang előtt üldögélő és álldogáló – elvtársaknak, hogy jöjjenek fel. Éreztem, hogy valami készülődik, valami nagy dolog fog történni. Éppen előtte való nap érkeztem meg Kardeljjal Bastaséból. Általában ott dolgoztam vele, egy barlangban, s napközben gyakran átjöttünk Drvarba. Esténként azonban mindig visszatértünk. Május 24-én este azonban, mivel másnap volt a születésnapom, és meg akartuk ünnepelni, Drvarban töltöttük az éjszakát. Este moziban voltam, a Zoja Koszmodemjanszkaja című filmet adták. Jól emlékszem rá. Pedig, ha aznap este visszamentünk volna Bastaséba, a németek még rosszabbul jártak volna. Akkor ugyanis kívül estünk volna a támadás területén, s gyorsabban és hatékonyabban intézkedhettünk volna. Így viszont sokkal súlyosabb volt a helyzet.
Az elvtársak, akiknek kiáltottam, csakhamar megérkeztek a barlangba. Kisvártatva bombázók húztak el fölöttünk, és általános bombatámadást indítottak Drvar ellen. Azután ejtőernyősök kezdtek leszállni. Elfogott a méreg, amikor láttam, hogy a barlang előtt, az Uvacon túli mezőre ereszkednek le. Alig tíz nappal előbb szóltam ugyanis Arsa Jovanovicnak, hogy állítson fel golyószórókat az Uvac innenső oldalán, minden eshetőségre készen, hátha ejtőernyősöket vet be az ellenség. Ha csak két-három jól beásott golyószóró-fészek van ott, egyetlenegy ejtőernyős sem szállhatott volna le élve arra a területre. Már a levegőben megsemmisítettük volna őket. De Jovanovic furcsa ember volt. Virtusból azt szokta mondani: ugyan, mit félünk. És nem állította fel a golyószóró-állásokat. így aztán a németek szépen, zavartalanul ereszkedtek lefelé. A mieink csak imitt-amott lőttek rájuk az innenső oldalról is. Az őrzászlóaljam volt ott. Azt hiszem, két vitorlázó gépet is lelőttek, nem tudom pontosan, mennyit.
– A további fejlemények ismeretesek. A németek kegyetlen vérengzést rendeztek Drvarban, sok embert, különösen fiatalt, legyilkoltak. Engem kerestek. Azokban a napokban készült számomra a marsalli egyenruha a szabónál. Az ejtőernyősök csak ezt találták meg, egy bomba széttépte.
A nép hihetetlenül bátran tartotta magát. Minden drvari tudta, hol vagyok. Mindegyik ejtőernyősnél ott volt a fényképem, s embertől emberig menve mutogatták, folyton azt kérdezve közben: Tito, Tito, hol van Tito? Senki sem akarta elárulni. Még a gyerekek sem.
A németek nem tudták meg rögtön, hogy hol vagyunk, nem tudták, hogy a barlangban húzódtunk meg. Mi pedig fentről mindent láttunk. A barlangból nem lehetett másképp kijutni, csak a patak medrében. Egy fiatal elvtársunk – egy kedves gyerek – megpróbált kijutni.
Nyomban golyó érte, a homlokába fúródott s teljesen szétroncsolta. És az ember csak nézte, és érezte, hogy tehetetlen. Fölragadtam a puskám, hogy lőjek, de megakadályoztak. Közben az ejtőernyősök odalent beültek a terepjárómba, s elhajtottak.
Aztán végre leereszkedtünk a patak medrébe. Én mentem előre, egy kötélbe kapaszkodva.. A kutyám oldalt, az ösvényen követett, és csaholva figyelte, hogyan ereszkedek lefelé. A patak bal oldala holtszögbe esett. Egy pillanatra megálltam. Ha azonban netán egy aknavető gránátja csapódott volna oda, semmiféle holtszög nem segített volna rajtunk, a szétcsapódó kövezet végez velünk. Kutyám – továbbra is ugatva – odafutott hozzám. Elkaptam a száját, hogy ne ugasson tovább. Néhányszor a pisztolyt is elővettem, hogy lelőjem, mert csaholása elárult bennünket, de nem volt szívem végezni vele. Akkor a németek végre észrevették, hogy van ott valaki, s elkezdték lőni a barlangot.
Szerencsénk, hogy a támadás irányítói meglehetősen balkezesek voltak. Ha erőiknek csak egy részét a barlang fölött elhelyezkedő platóra irányítják, bajosan menekülhettünk volna meg. Ez azonban nem jutott eszükbe, s ez volt a legnagyobb baklövésük.
Néhány elvtárs nyomban a barlang fölé mászott, a többiek – akárcsak én – az ösvényen kapaszkodtak fölfelé. A németek észrevették bennünket, és felénk irányították golyószóróikat. Szerencsére senkit sem találtak el. Épp akkor, amikor én kapaszkodtam föl, újból megjelentek a repülőgépek, és bombázni kezdték a barlang környékét. Az egész hegy rázkódott. Belsejében ugyanis nagy, vízzel telt üregek voltak, s a föld mozgásától, rázkódásától a víz fröcskölni kezdett.
Végül mindannyian szerencsésen kijutottunk. A barlangban hagytam egy harcosomat, unokaöcsémet, testvérem fiát. Két unokaöcsém volt a háborúban. Az egyik tehát ottmaradt a barlangban, hogyha a németek behatolnának, gyújtsa fel az irattárat és minden mást. De a németek ekkor még nem jöttek, én pedig meg voltam győződve róla, hogy erősítést kapunk, mielőtt a németek elfoglalják a barlangot. Futárt menesztettem ugyanis a hatodik likai brigádhoz, hogy siessen segítségünkre.
Mint tudják is, Dvarban az őrzászlóaljam és a tiszti iskola növendékei tartózkodtak, s ők vették fel a harcot a németekkel. Nem volt azonban elég fegyverük. Rohammal vették el a németektől.
S ki is tartottak a likai brigád megérkezéséig. Amikor a brigád megjött, a helyzet természetesen teljesen megváltozott. A németeket beszorítottuk a temetőbe. A sírkövek, keresztek és a betonfal mögött kerestek fedezéket. A mieink aknavetőkkel lőtték őket, s az ellenség óriási veszteségeket szenvedett.
Mi aztán két csoportra oszolva fölhúzódtunk a barlang fölé. Már késő délutánra járt az idő. Az egyik csoportot én vezettem, a másikat Arsa Jovanovic. Nyomban a Sator-hegy felé indultunk. Ott a hegy lábánál síkság terül el, ott fekszik Potoci helység – gyönyörű hely. Én kora hajnalban értem oda csoportommal, a nap még föl sem kelt. Arsa csoportja eltévedt, csak tíz, fél tizenegy tájban érkezett meg.
Napszállta előtt indultunk tovább, két oszlopban. A hatodik likai brigád hátrameradt, a biztosítást pedig a harmadik krajinai brigád vállalta. Újból átmentünk a mezőn, és elindultunk Potoci felé. Sötét éjszaka ereszkedett ránk… Közben megjött az Első Proletárbrigád és zászlóalja is, azt hiszem, a belgrádi… De a németek már ott voltak Potocinál. Pedig nekem az volt a szándékom, hogy Potocit elérve a vasúti pálya mentén folytatjuk utunkat, és valahol ott akadályozzuk meg az ellenség előrenyomulását. A németek ugyanis két oldalról, Glamoc és Potoci felől haladtak. Egy magaslatról azonban nem tudtuk visszaszorítani őket. Megálltunk hát egy golyóvédett helyen, míg vezetőt nem kaptunk. Állandóan ferdén fölfelé kapaszkodtunk ugyanis. Még hó is volt egy kevés.
Végre eljutottunk Mlinistéig. Ott azonban már szörnyű volt, a németek két oldalról gyakoroltak nyomást – a mlinistei vasútállomás és Glamoc felől. Az aknavetők éppen arra az útra szórták gránátjaikat, amelyen át kellett mennünk. Nem volt más választásunk – előre! Lóháton vágtam neki, sebesen, mint a szélvész. Egy gránát közvetlenül mögöttem csapódott be, s eltalált egy oroszt. Megsebesítette. Aztán a többiek is sorban átfutottak az úton. Egyikük sem esett el, csak ketten sebesültek meg.
Mliniste mellett elhaladva megálltunk egy erdőben, és ott töltöttük az éjszakát. Azon az úton túl, amelyen átvágtunk, egy pásztorkunyhó állt, padlása teli volt szénával. Később megtudtam, hogy épp ott – a szénán feküdve – lesett rám egy ellenséges katona, bizonyos Vasić, s végig célgömbjén tartott, de nem merte meghúzni a ravaszt, mert látta, hogy mások is jönnek utánam, s ha lelő, ő is a halál fia. így hát ezt megúsztam.
Utána Kupres felé fordultunk. Az angolok aznap éjjel ledobtak nekünk némi anyagot, lőszert, géppisztolyokat stb. Útközben Kornyejev szovjet tábornok rá akart beszélni, hogy hagyjam el a hadműveleti egységeket, s keressek olyan helyet, ahol zavartalanul dolgozhatok. Kifejtette, hogy a helyzet változik, sok minden bekövetkezhet, s nem dolgozhatok itt a fronton stb. Kezdettől fogva hallani sem akartam róla. Pedig az angol Street is a pártjára állt. Aztán gondolkodni kezdtem: Vis a miénk, ott a mi területünkön lennénk, A tábornok és az angol azt tanácsolta, hogy repüljek Olaszországba. Azt válaszoltam, Olaszországba nem megyek. Másképp nem lehet – mondták –, előbb Olaszországba kell menni, és onnan Vis szigetére. Erre beleegyeztem. Akkor váltam el első ízben a hadműveleti egységektől. A szovjet pilóták – rendkívül bátor emberek – éjnek idején szálltak le a Kupresi mezőre, és én az ő gépükkel mentem el. A többiekért az angolok jöttek el. Az első gép, amelyen én is ott voltam, teli volt. Az egységek pedig tovább indultak Bugojno és Vakuf, aztán Travnik, Közép-Bosznia felé…
Döntésem helyesnek bizonyult, mert utána szélesebb körben tevékenykedhettem. Később a Szovjetunióba repültem, hogy megbeszéljem Sztálinnal a Belgrád felszabadításához való szovjet segítséget. Önök már tudják, hogy az események hogyan alakultak tovább. Rendkívül helyes volt, hogy Vis szigetén vetettük meg a lábunkat. Arrafelé sok-sok egységünk volt. Ott tevékenykedett a 26. hadosztály, majd megérkezett egy tankbrigád. Dalmáciában pedig erős egységek harcoltok, állandóan támadva a németeket. A későbbiek során ezek az egységek a 4. hadsereghez kerültek, és egész Triesztig előrenyomultak. Mindennek roppant nagy jelentősége volt az ország végső felszabadítása szempontjából.
Hadd mondjak el azonban még valamit a drvari támadásról. A németek a legharcedzettebb banditáikat küldték oda. Java részük lefokozott tiszt volt. Azzal az ígérettel indították útnak őket, hogy visszakapják rangfokozatukat, ha sikerül elfogniuk, vagy megölniük engem és a parancsnokság tagjait stb. Ők azonban túlságosan önhitten fogtak a feladathoz. A 750-800 ejtőernyősből csak mintegy 110 maradt életben. A többiek mind elestek, csúful megjárták. A deszant tehát nem úgy sikerült, mint Skorzenyé, Mussolini elrablása alkalmával.
Győzelmünk sokkal örömtelibb lett volna, ha nem veszti életét annyi drvari lakos, annyi remek ember, akik oly bátran kitartottak az ellenséggel szemben. Harminc év múlt el azóta… Ami azonban Drvarban történt, azt senki, senki sem felejtheti el.
A deszant sikertelensége bebizonyította, hogy hadseregünk és népünk egészen más, mint amilyennek a németek, sőt egyik-másik szövetségesünk is elképzelte. A deszant kudarca – mivel olyan sok mindent vetettek be – nagy siker volt számunkra. Sikerült megmenekülnünk, sajnos, nagy áldozatok árán. Ez pedig nemcsak Drvar és Bosznia, hanem egész Jugoszlávia szempontjából is nagy dolog volt. Mert a támadás a főparancsnokság és a Jajcében teremtett másik legfelsőbb vezető testület, az ÁVNOJ – egyszóval az egész ország főparancsnoksága – ellen irányult. (…)
Azok az egységek, amelyek később Drvar körül harcoltak, a továbbiak során nem egy helyen rendkívül súlyos helyzetbe kerültek. Tudom például, hogy a krajinai egységek a Sator körül és távolabb súlyos csatákat vívtak. Éhség is kínozta őket, sok-sok viszontagságon mentek át.
Szabadságharcunknak az egyik legjelentősebb epizódja. A neretvai csata is súlyos volt, de győztünk. A legnehezebb ütközet, amelyet a háború során egyáltalán folytattunk, a sutjeskai volt, nyolcezer embert vesztettünk.
Drvarban azonban ott volt az országnak csaknem egész legfelsőbb vezetősége. S noha a drvari ütközetben kevesebb ellenséges csapat vett részt, mint, mondjuk, a Neretván és a Sutjeskán, a drvari hadművelet a nagy csaták sorába tartozik. Azazhogy nem is voltak kevesebben, csak távolabb jártak, és gyülekezőben voltak, azzal a szándékkal, hogy bekerítsenek bennünket Drvarban. Bihacból ugyanis már másnap ott voltak a harckocsik Drvarban. Más ellenséges csapatok pedig másfelől közeledtek.
Így történt hát. (. ..) Egyebek közt emlékszem egy kis epizódra, amely szintén híven érzékelteti, micsoda bátorság nyilvánult meg ott. Harc közben egy lány, aki ismerte lovamat, azt a németek közt a hídon vezette át. Így kaptam vissza lovamat.
Az emberek kockára tették életüket, de nem árulták el, hol van a főparancsnokság és a főparancsnok,. Pedig ha valaki a támadás eíején megmondta volna, aligha menekülünk meg.
A drvari támadás alkalmával a SKOJ egész kerületi bizottsága is elesett. Tagjai hősiesen helytálltak. Már akkor is kitűnő fiataljaink voltak, s úgy vélem, ifjúságunk ma is ilyen, s szükség esetén ugyanígy viselkedne. Csakhogy ilyen helyzetbe – valószínűleg – nem kerülünk többé – fejezte be Tito elnök.
Megjelent A Hét V. évfolyama 25. számában, 1974. június 21-én.