Markó Béla: A lábujjhegyre állt ország – Mindig elolvasom ezt az izgalmas memoárt.
Viszi széles vállán az egész Új Hetet… Néhány észrevételemet, felelevenített emlékemet osztanám meg a negyedik rész (fejezet) kapcsán.
1. Nincs új a nap alatt! Az IMO (a moszkvai diplomataképző főiskola, melyet két évig – kicsapatásomig – látogattam) koleszában – a kötelező orosz nyelvtudásra is hivatkozva – úgy rakták össze a bennlakókat, hogy csak oroszul tudjanak kommunikálni… Az én szobámban például volt egy orosz (’az orosz’, ’a szovjet’), egy német, egy vietnámi és személyemben egy magyar. Általában csak én beszélgettem az orosszal: kedvem is volt hozzá ( minél jobban és minél előbb meg akartam tanulni oroszul, az oktatás a főiskolán oroszul folyt), és amúgy is ’leugattam’ a többieket; a vietnámi egyáltalán nem tudott oroszul, a német: sokáig alig…, én meg az ELTE orosz-filozófia szakáról mentem ki (a gólyaév után) Moszkvába.… Arra is ügyeltek szovjet testvéreink, hogy magyar meg (kárpát-)ukrán, noch dazu, főként román ne kerüljön egy szobába… Ez a szabály az orosztanulással tűrhetően ’meg volt ideologizálva’ – persze a lényeget elhallgatták: nem akarták, hogy bármelyik külföldi a saját bandájával ’klikkesedjék’; különösen nem, hogy ezt magyarok, csehek-szlovákok vagy lengyelek tegyék… Még egy lényeg: a ’szovjet elem’ általában jelentett is a KGB-nek… (Néha egyéb elem is…)
Más szovjet egyetemen, főiskolán is ez volt a gyakorlat. Később mesélték: felsőbb évfolyamokon már összeállhattak az egy zemljacsesztvóból (egy ország diákjainak tanulócsoportjából) származók…
2. M.B. ezt írja: „…hamar elérkeztem ahhoz az irányhoz, amit urbánusnak nevezünk, és ez máig így van: a stílromantikát, a nemzeti túlfűtöttséget próbáltam távol tartani magamtól, de nem annyira, hogy ne tudnám például, hogy Tamási Áronban egy nagy esélyt veszítettünk el. Azt ma is vallom, és szívesen vitázom erről bárkivel, hogy ha azt az áramlatot modernebb formában továbbviszi az erdélyi magyar irodalom, akkor éppen olyan izgalmas dolgot tudott volna felmutatni, mint mondjuk, a dél-amerikai regény.”
Ehhez csak azt fűzöm hozzá, hogy nem biztos. De ne találgassunk, hogy ’mi lett volna, ha’… A dél-amerikai regényekhez kiemelkedően tehetséges regényírók kellettek elsősorban. Talán történelmi véletlen volt, hogy nagyjából egyidejűleg olyanok uralták el a terepet, mint García Márquez, Vargas Llosa, Alejo Carpentier, Jorge Amado, Miguel Ángel Asturias, Carlos Fuentes és tsaik; olyan óriásokról nem is beszélve, mint Jorge Luis Borges vagy Mario Benedetti, vagy Julio Cortázar… Az már nem lehet véletlen, hogy nem jobb felől jöttek… Nem mélyülök el – elnyomnák az igazi értékeket az egyetemem spanyol szakáról megmaradt középszerű emlékeim, a ’kötelező olvasmányok’.
M. Béla lábujjhegyes vallomását továbbra is kíváncsian várom és olvasom…
Tisztelettel: NJF
