ÁPRILIS 11. A MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJA
A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket. (Wikipédia)
József Attila: Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
1925. március
József Attila A város peremén
A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.
Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.
Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.
Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.
Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.
Ki inti le – talán a földesúr? –
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.
És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott…
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.
Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!
Föl, föl!… E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!
Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent…
A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
A költő – ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világvarázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
1933 tavasza
*A város peremén a kolozsvári Korunkban jelent meg először. József Attila kénytelen volt kihagyni a Medvetánc című kötetéből (1934), mert annak kiadását azzal a feltétellel támogatta a papírgyáros Herz Henrik, ha nem szerepelnek benne radikális politikai versek. Így csak a Nagyon fáj című kötetébe (1936) válogathatta be.
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
1935
*Kosztolányi Dezső kereken húsz évvel volt fiatalabb József Attilánál. Halotti beszéde 1935-ben a Számadás lírakötetében jelent meg, ekkor a költő ötven éves. Ebben a korszakában keletkeztek a Hajnali részegség, a Marcus Aurelius, a Szeptemberi áhítat, az Ének a semmiről című művei. Ismeretes Kosztolányi Dezső és József Attila kölcsönös rokonszenve, alkalmanként szinte baráti együttléte, mint ahogy az is, hogy kései költészetük messzemenően hatott egymásra.
József Attila: Kosztolányi
A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.
Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
Téged már csak a féreg fal, szeret,
mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
Testvérünk voltál és lettél apánk.
Gyémánt szavaid nem méred karáton –
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.
Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.
Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.
1936. november eleje
* József Attila 1937 december 3-án halt meg.
Márai Sándor: Halotti beszéd
Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?…
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli, oké
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…”
De már tudod: igen, lehet… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz?… Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad …”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad …”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten …”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint ezek? …” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk
1951
*Márai Sándor, eredeti nevén Márai Grosschmid Sándor Károly Henrik Kassán született 1900. április 11-én. Napra kereken öt évvel volt idősebb József Attilánál.
Bajor Andor: Két vers
A torony
Egon bátyám a mindenkori
mozgolódások titkos álvezére
egyszer karon fogott és megkérdezte
kérlek akarod-e látni a tornyot
hogyne hát természetesen
a tornyot látni már hogyne akarnám
mire ő átvonszolt a túloldalra
be a kapun a sötétbe a csigalépcsőn
lefelé a mélybe mint egy kutató
akit éppen most talált ki Verne
Gyula tudományos hitünk konfirmálására
csak imitt-amott zuhantunk
guanóba mígnem elértük a
legeldugottabb fáskamrát a szurok
feketeségben ahol éreztem hogy
megállunk és íme ez a torony
mondta Egon bátyám én pedig
meresztettem a szememet nehéz
kérdések és gondolatok vulkani-
zálták körülöttem az alvilágot
de Egon bátyám próbáltam föleszmélni ez
nem is torony vagy ha igen
úgy lefele torony és fölfele pince holott
a valódi torony inkább fölfele
torony és lefele pince szóval
ez pincetorony vagy még pontosabban
toronypince mire Egon bátyám
a helyhez illő hűvösséggel kijelen-
tette márpedig ez a torony
és vedd mindenkorra tudomásul
én természetesen tudomásul vettem
de azóta is gondolkodom hogy
mi a különbség pince és torony
a sötétség és világosság valamint
a belátás és a kilátás között
Marasztaló
Maradj ha tudsz köménymag-
leves jut még neked is föltéve
ha folyik a víz a csapból de ne légy
pesszimista mert nyilván folyik sőt
el sem lehet zárni mi tékozló
fiúk így mulattuk végig az
életünket tömítés híján fölemelt
helyárakkal ne kérdd kiért zokog
a vízvezeték hanem maradj
ha tudsz és egyél velem esetleg
igyál jövőt mert nem gyaníthatom
a jövőt eszik-e vagy isszák
azonban mindig fényes
volt a jövő a múltban (azaz
az elmúlt jövő illetve a
jövő menő múlt) maradj ha
tudsz a mérsékelten emberi
Közép-Kelet-Európa csökkentett
kényelmű garszon otthonában
hová a lelketlenség is csak
hálni járt maradj ha tudsz
a lelketlenség helyett s amikor
újra jönne többé ne ereszd be
avval hogy én vagyok itt a lakó
e zugolyt nekem utalta ki a
történelem és maradok
főként ha tudok eredeti
nézeteim körében bár lehet
a nézeteink messze vándoroltak
észak felé mint a viharmadár
de te maradj ha tudsz mert kiutalják
újabb nézeteid és te maradj
ha tudsz az újabb nézeteknél
hiszen a tieid akár hajdani
zászlaink a fénylő szelekkel
együtt fakultak együtt rojtosodtak
amíg kísértet járta a világot
mert addig járt a kísértet
a Földön míg egyszerű
lidércnyomásnak bizonyult
maradj ha tudsz az ékes képzavarnál
melyre mindenki dülledt szemmel
bámult háta borsózott és vacogot
a foga jaj prikulics lett a kísértet végül
és mi a lepedőjén osztozunk
kockát vethetnénk rá mint hajdanán
az Üdvözítő véres köntösére
a megfeszítést végző katonák
de hajh sehogy sem egyezik a szó
hisz a kísértet volt a megfeszítő
s keresztet vállalt az egész lakosság
állítólag önként elvszerűségből
szenvedését epével enyhítették
kísértet járta be az emberöltőt
lényeges láncszemeket csörgetve
huhogva siratják árva fűtőtesteink
gyáraink gyászos korma folyóink
fekete szalagjai bányák vak omladéka
maradj ha tudsz dühvel és kiraboltan
érted is zokog a vízvezeték
sorsodat megkönnyezik a falak
az ablakok görbült fáikkal havazáskor
mégis maradj ha tudsz mert
van rá bizonyosság
hogy kísértetek pedig nincsenek
1990
*Bajor Andor harminc éve, 1991 januárjának végén hunyt el.
Két J. A. parafrázis
Tő s gyökér
Magyar vagyok – mit érdekelne
bárkit magyarságom maga
s hogyan lapul összekeverve
„vérvonalam” génállaga?
Rajtam ne kérje senki számon
az ősöket s a hősöket!
Nem eszményítem, nem is szánom
gyökereimet s törzsömet.
Idő tajtéka mosott partra
ős magot, küldönc képletet,
hogy sok milliárdnyi alakba
ültesse, miből vétetett.
Az ősi magnak vagyok mása,
egyszerre nulla s végtelen,
egy magasabb hit látomása,
mint bárkié, az életem.
Magyarkodók – mi gondom vélük?
Marakodók, gyűlölködők,
hordozva álszentül keresztjük
hajlongnak bálványok előtt.
A mag adta nemzetnevünk is,
a magyar nyelv fő vagyonunk –
ahogy származunk, ágazunk is,
nemzedékenként más vagyunk.
Csak a változás állandóság,
csak a távozás maradás,
hű azonosságunk a másság –
a magyarság nem díjszabás.
Ki tudja, hány mag életálma
feneklett meg a Maroson?
A meg nem születettek árnya
riadtan mögöttünk oson.
Előttünk hív halottak járnak,
ha volt, hát van is mindegyik,
nedve gyökérnek, tőnek, ágnak
bennünk tovább közlekedik.
Mit látunk, attól van, hogy nézzük,
egy és osztatlan a tudat,
én nézem, és mindnyájan látjuk,
és ők is minket s magukat.
Az idő lassan elszivárog,
értelmen túli jobb világ:
rám tekint jótevőm, e század –
nem játszhatom az ostobát!
Az idő mindnyájunkat vállal,
örökség: jelen, múlt, jövő;
a kíméletes véghalállal
pedig birkózzék csak meg ő!
2016
Szélütésnapomra
Hatvannégy éves lettem én,
kötelező e költemény,
sóhaj s óhaj,
handabanda.
Vele senkit meg nem lepek,
olvassák fáradt ülepek
sértve s értve.
Kín, melyet búsan lerovok,
Egykori léha haverok…
Mi más? Imázs.
Voltam szerkesztő s oktató,
szomorú és kacagtató
tutyimutyi.
Bár lettem volna kutató,
nem ily magamutogató
parány arány.
De nem lettem, mert Enyeden
Nem volt még olyan egyetem,
mint a minta.
Hatvannégy évem elszelelt,
És másra sajnos sose telt:
sárgaságra.
Nyugdíjas lettem, eres, ím,
S hogy célba érnek verseim
csekély esély.
Mert más fohászom sose volt,
és ha volt, mára elfakult
ama ima.
Minden, mi szépség, elsuhant,
Integet, hívogat a hant –
örök rögök.
Noha végül még kiderül,
hogy nekem ez sem sikerül:
hamum kamu,
handabanda.