Gondolatok az európai kettős mércéről és a német kognitív disszonanciáról. Timothy Garton Ash brit történész, író, politikai elemző esszéje A jelen történelme című oldalán jelent meg.
Ami Gázában történik, az humanitárius és egzisztenciális tragédia az ott élő emberek számára, morális és politikai katasztrófa Izrael számára, a múlt európai barbárságának közvetett, hosszú távú következménye, valamint a jelenlegi európai kudarc romboló példája.
A Hamász 2023. október 7-i terrortámadása szörnyű atrocitás volt, és Izraelnek egyértelműen joga és kötelessége volt válaszolni – ahogy arra is, hogy másnap a Hezbollah is csatlakozott a támadáshoz Libanonból. Egy bölcsen és arányosan végrehajtott izraeli katonai válasz megfelelhetett volna az igazságos háború feltételeinek. De hacsak nem gondoljuk, hogy két korábbi izraeli miniszterelnök, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (ICRC) elnöke és 828 brit ügyvéd mind antiszemiták és vérvádaskodók, akkor valószínűleg el kell fogadnunk, hogy Benjamin Netanjahu kormánya által folytatott háború megsértette a nemzetközi humanitárius jogot, és háborús bűncselekményeket követett el. „Igen, Izrael háborús bűnöket követ el” – állapította meg Ehud Olmert, 2006–2009 közötti miniszterelnök egy Haaretz-cikkben.
Egy másik volt miniszterelnök, Ehud Barak szerint Netanjahu „nem a nemzeti érdek nevében cselekszik, hanem kizárólag önérdekből. Minden más érv csak függönyfüst.” Emlékezzünk: az igazságos háború egyik feltétele a „helyes szándék”. Naivitás lenne ezt feltételezni a jelenlegi izraeli kormányfőről. Végig lehet menni az igazságos háború feltételein – úgy az ius ad bellum (a háború megindításának feltételei), mint az ius in bello (a háború folytatásának szabályai) – és sorra láthatjuk, hányat sértenek meg éppen. Arányosság? Nem. Ésszerű esély a sikerre? Nem. Különbségtétel harcos és civil között? Nem.
Mirjana Spoljaric, az elfogulatlan ICRC – a Genfi Egyezmények őrzője – elnöke nemrég azt nyilatkozta a BBC Jeremy Bowenének, hogy ami Gázában történik, az „rosszabb”, mint amit korábban „földi pokolként” írt le. Meghalad „minden jogi, erkölcsi és emberi mércét”. A Hamászhoz és Izraelhez egyaránt szólva kijelentette: „A túszejtésre nincs mentség. Ahogy arra sem, hogy gyerekeket megfosszanak ételtől, egészségügyi ellátástól és biztonságtól. A harcok során szabályokat kell betartania minden félnek minden konfliktusban.”
Egy nyílt levél Keir Starmer brit miniszterelnökhöz 828 Egyesült Királyságbeli vagy ott végzett ügyvéd, jogtudós és volt bíró aláírásával különösen figyelemre méltó, mivel egy „jogi memorandum” is kíséri, amely részletesen bemutatja az állítások bizonyítékait. Az ENSZ becslésére hivatkozik, mely szerint 2025. március 22-ig legalább 53 000 palesztin halt meg, és több mint 121 000 sebesült meg az izraeli hadművelet kezdete óta Gázában. Az ellenőrzött halálesetek körülbelül 70%-a nő és gyermek. A dokumentum idézi a Save the Children jelentését is, miszerint Gázában van a világon a legtöbb gyermek amputált – sok amputáció érzéstelenítés nélkül történik. A memorandum élesen fókuszál Izrael humanitárius segélyblokádjára, amely több mint két hónapig tartott 2025. március 2. után, és az ENSZ forrásai szerint mostanra tömeges éhínséghez vezetett, valamint a Netanjahu-kormány egyoldalú hadművelet-felújítására az elmúlt hónapban. A levél jogi alapon állapítja meg, hogy Izrael „háborús bűnöket, emberiesség elleni bűntetteket és a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértését” követi el.
Korábban nem írtam Gázáról egyetlen okból: igyekszem csak olyan témákról írni, amelyekhez értek. Semmilyen szakértelmem nincs a Közel-Kelet kapcsán, és személyes tapasztalatom sincs a térségből. Mégis, az ártatlan szenvedés – palesztinoké és zsidóké egyaránt (az elraboltak és hozzátartozóik esetében) – napi szintű képei olyan elviselhetetlenné váltak, hogy végül kénytelen vagyok megszólalni. Ahogy Bertolt Brecht írta: vannak idők, amikor „fákról beszélni is majdnem bűn, / mert annyi gazságról hallgatni vele jár”.
Aggódom a pusztán performatív erkölcsi jelzések (virtue-signalling) veszélye miatt is. (Egy nemrég aláírt írói tiltakozó levél például fennkölten kijelenti: „ez arról szól, hogy erkölcsileg méltók vagyunk-e korunk írói szerepére.”) Nincs illúzióm, hogy amit írok, bármiben is változást hozna – talán egyetlen kis zugában az európai vitának. De egy személyes, kötetlen Substack-hírlevél formájában – nem egy végleges, befejezett cikkben – megpróbálhatok hangosan gondolkodni a tragédia egyik olyan aspektusáról, amely személyesen és szakmailag is közel áll hozzám: Európa felelősségéről.
Először is tegyük világossá: ez egy európai történet. A 19. század végi és 20. század eleji pogromok – főként az Orosz Birodalom területén – indították el a zsidó kivándorlás hullámait Palesztinába. A cionisták sok más közép- és kelet-európaival osztoztak abban a meggyőződésben, hogy csak egy saját szuverén állam biztosíthatja népük biztonságát, szabadságát és jövőjét. Később a náci Németország zsidóirtási kísérlete – amit ma holokausztként vagy Soá-ként ismerünk – adta meg a döntő lökést Izrael állam létrehozásához és nemzetközi elfogadásához. Ebben az értelemben az 1948-ban – és azóta is – otthonaikból, földjeikről elűzött ártatlan palesztinok fizetik meg az európai barbárság árát.
Ez a történelmi felelősség sok európaiban – különösen németekben – különleges együttérzést és felelősségérzetet ébresztett a zsidó állam iránt. Magam is erősen érzem ezt. Amióta ötven évvel ezelőtt elkezdtem tanulmányozni a náci Németország történetét, a holokauszt központi szerepet játszik abban, ahogy Európáról gondolkodom, és abban is, hogyan kellene az európaiaknak fellépniük a világban. Őszintén szólva, nehéz – sőt, a szívem mélyén szinte lehetetlen – elfogadnom, hogy egy zsidó állam ilyen módon cselekedhet.
Nyilvánvalóan így éreznek néhányan Izraelben is. Így kell értelmeznünk az ellenzéki politikus, Jair Golan – a náci Németországból menekült gyermeke és az izraeli hadsereg (IDF) egykori vezérkari helyettesének, aki személyesen sietett több izraeli segítségére a Hamász mészárlása idején – kétségbeesett kijelentését: „egy épeszű ország nem háborúzik civilek ellen, nem öl csecsemőket hobbiból, és nem tűzi ki célul egy teljes népesség kiűzését.”
Ahogy Nathalie Tocci is rámutat a Guardianben, az egyes európai országok álláspontjai nagyon különbözőek. De összességében – nem utolsósorban azért, mert az EU-nak 27 tagállam között kell konszenzust kialakítania – Európa fájdalmasan lassan és gyengén reagált a Netanjahu-kormány által elkövetett nemzetközi normasértésekre, amelyeket egyébként maga is mindig támogatni szokott.
A legfájóbb eset Németországé. Érthető módon – tekintettel Németország egyedülálló történelmi felelősségére a holokausztért – a német értelmiségiek és politikusok mély lelkiismereti vívódással viszonyulnak a témához. De 2023 októbere óta azt figyeltem, hogy közülük sokan szellemi csűrés-csavarásba, diplomáciai kibúvókba és mély pszichológiai tagadásba bonyolódtak, csak hogy ne kelljen követniük John Maynard Keynes híres útmutatását: „Ha a tények megváltoznak, megváltoztatom a véleményem. Ön mit tesz?”
Túl gyakran a reakció ez volt: „ilyet nem lehet mondani!”, miközben az a „valami”, amit nem lehetett, éppen egy olyan kritika volt, amit vitatni kellett volna, nem elhallgattatni. 2023-ban Bréma városa és a Heinrich Böll Alapítvány visszavonta részvételét a Hannah Arendt-díj átadásából Masha Gessen számára, válaszul egy New Yorker-esszére, amelyben a zsidó-orosz-amerikai író Gázát a náci megszállás alatti zsidó gettóhoz hasonlította Kelet-Európában. Ha valaki elolvassa az esszét, láthatja, hogy az egy hosszú, átgondolt, összetett szöveg a holokauszt emlékezetének használatáról és visszaéléséről – többek között Németországban, Lengyelországban és Ukrajnában. Lehet vele egyetérteni vagy sem, de komoly megfontolást érdemel, nem eltörlést. Amikor végül egy sokkal kisebb helyszínen mégis megtartották a díjátadót, Gessen egy nyilvánvaló dolgot hangsúlyozott: az összehasonlítás nem egyenlőség.
Egy másik értelmiségi, akit kritika ért amiatt, hogy kritikusan gondolkodott Izrael Hamász elleni válaszáról, Susan Neiman zsidó-amerikai-német filozófus volt. Neiman, aki 2019-ben egy egész könyvet szentelt annak, hogyan lehet a német példából tanulni a nehéz múlt feldolgozásában, most arra jutott, hogy a németek nem tudják, hogyan kell szembenézni egy nehéz jelennel.
Felix Klein, a német kormány antiszemitizmus elleni megbízottja szerint Izrael politikájának „apartheidként” való leírása túllépi a legitim kritika határát, és antiszemitizmusnak számít – ezzel lényegében antiszemitának bélyegezve az ENSZ legfőbb bíróságát, a Nemzetközi Bíróságot is, amely megtette ezt az összehasonlítást. Egy televíziós interjúban Hamburg polgármestere, Peter Tschentscher továbbra is kizárólag a Hamászt hibáztatta mindenért, ami Gázában történik, és „segítségképp” megjegyezte, hogy Izraelnek „élettérre” van szüksége.
Lehet, hogy 2023 októberének végén, néhány héttel a Hamász mészárlása után, Olaf Scholz kancellár még őszintén hitte, hogy „nem kétséges”, az izraeli hadsereg betartja a nemzetközi jogot. De még 2025 májusának közepén is – amikor Izrael már több mint két hónapja blokkolta a humanitárius segélyt Gáza felé – Johann Wadephul új német külügyminiszter izraeli látogatása során így nyilatkozott az izraeli kormány által javasolt, széles körben kritizált és nyilvánvalóan elégtelen alternatív segélymechanizmusról: „Amennyiben az izraeli fél most ezt a lépést megteszi, világos, hogy nem lehet Izraelt olyan magatartással vádolni, amely összeegyeztethetetlen a nemzetközi joggal” (kiemelés tőlem). Az elmúlt 20 hónap bizonyítékainak fényében ez nem más, mint a német nonszensz-költő híres mondása: „Weil nicht sein kann, was nicht sein darf” („Mert ami nem lehet, az nem is létezhet”).
Az egyoldalú megközelítés mögötti leggyakoribb igazolás az az állítás, amelyet Angela Merkel kancellár 2008-ban tett az izraeli Kneszetben, és amelyet azóta is gyakran idéznek: hogy Izrael Állam biztonsága a Német Szövetségi Köztársaság „Staatsräson”-jának, azaz állami alapérdekeinek része. Ennek az ünnepélyes kijelentésnek azonban legalább három problémája van. Először is, maga a raison d’état fogalma egy régi európai hagyományra utal, amely szerint az állam létfontosságú érdekei minden más szempontot – különösen a nemzetközieket – felülírnak. Ez nehezen egyeztethető össze a második világháború utáni, szabályokon alapuló nemzetközi rend gondolatával, amelyet a német vezetők fáradhatatlanul hangoztatnak. Ahogy Roger Scruton írja kiváló politikai szótárában, a raison d’état eszméje azt jelenti, hogy az állam létfontosságú érdekei „felülírnak minden más megfontolást, különösen azokat, amelyek nemzetközi jellegűek”.
Másodszor, még ha valaki úgy is véli, hogy Izrael létfontosságú érdekei egyben Németországéi is, egyre világosabb, hogy amit Netanjahu tesz, az hosszú távon súlyosan árt Izrael valódi érdekeinek. Egy igaz barát éppen erre hívná fel a figyelmet, nem segédkezne öncélú ostobaságában. (Az új német kancellár, Friedrich Merz nemrég tett nyilatkozatai – Kanada, Nagy-Britannia és Franciaország erős kritikái után – azt sugallják, hogy ez az üzenet talán végre eljutott Berlinig.) Az antiszemitizmus vádjának politikai fegyverként való használata, valamint a holokauszt emlékének eszközként való alkalmazása – ahogyan Netanjahu teszi – valószínűleg csak táplálni fogja az antiszemitizmust, és gyengíteni fogja a holokauszt elrettentő erejét.
Végül: a holokausztért viselt egyedülálló német felelősségből nem egy, hanem két erkölcsi parancs következik. Egy sajátos: hogy mindig ki kell állni Izrael Állam mellett – és egy egyetemes: hogy mindig ki kell állni az emberi méltóság és az emberi jogok védelmében, bárhol is sérülnek azok. Gázában ez a két parancs egymásnak feszül. Nem elég, ha valaki Lord Nelson brit admirális módjára távcsövet szegez a vak szeméhez, és azt mondja: „Én nem látok ellentmondást.” Az ember azt gondolná, hogy épp Kant hazája értené meg: amikor egy egyedi parancs összeütközésbe kerül egy egyetemessel, akkor az egyetemest soha nem szabad feláldozni az egyedi javára.
A világ nagy része – és saját társadalmunkban is sokan – nézik ezeket az zavaros, tétova, sőt olykor nyíltan tagadó európai reakciókat, és felkiáltanak: „kettős mérce!” Ez súlyosan aláássa hitelességünket, amikor máshol – például Ukrajnában – a nemzetközi humanitárius jog megsértéseit ítéljük el. A kettős mérce problémája régi keletű. A 18. században, amikor először hirdették meg a felvilágosodás egyetemes eszméit, ezek az országok a méltóságot és jogokat csak egy szűk, vagyonos férfitöbbségnek biztosították: nem a rabszolgáknak, nem a szegényebb férfiaknak, nem a nőknek, és nem az emberiség többi részének. De fokozatosan, botladozva, évszázadokon át igyekeztünk társadalmaink, sőt nemzetközi politikáink valóságát közelebb hozni ehhez az eszményhez. Mindig tökéletlenül, mindig elégtelenül, mindig jelentős képmutatással – de mégis ebbe az irányba próbáltunk haladni.
Az elmúlt évtizedben azonban visszafelé haladunk, nem előre – gondoljunk csak Európa Törökországhoz való viszonyára –, különösen az illiberális, populista nacionalisták nyomása alatt, akik egyre inkább irányítják a politikát. Az, amit „Ukrajna–Gáza-résnek” lehetne nevezni, újabb csapás a liberális Európa hitelességére – itthon és külföldön egyaránt. Josep Borrell, az EU korábbi kül- és biztonságpolitikai főképviselője erőteljesen fogalmazott erről 2024-es Dahrendorf-előadásában, amelyet az Oxfordi Egyetem Európai Tanulmányok Központjában tartott. (Teljes őszinteséggel: én voltam felelős az esemény megszervezéséért.) Önironikusan megjegyezte, hogy gyakran mondta a nagyköveteinek: „A diplomácia a kettős mércék kezelésének művészete”, majd kifejtette, mennyire rombolja Európa nemzetközi hitelességét az az észlelés, hogy „Ukrajnában értékesebbnek tartjuk a civil életeket, mint Gázában”. És hozzátette: „Ha valamit háborús bűncselekménynek nevezünk az egyik helyen, akkor ugyanazzal a névvel kell illetnünk másutt is.”
A félreértések elkerülése végett: ez semmiképp sem azt jelenti, hogy ami Gázában történik, az ugyanaz volna, mint ami Ukrajnában zajlik. Az orosz–ukrán háború nem azzal kezdődött, hogy egy ukrán terrorszervezet ártatlan oroszokat gyilkolt, kínzott, erőszakolt meg és rabolt el. Oroszország ebben az esetben az egyedüli agresszor. A teljes felelősséget Izraelre hárítani ebben az ügyben szintén szellemi és erkölcsi kudarc – és sajnos ez sem ritka Európában. Ha a Hamász szabadon engedné a még fogva tartott túszokat, Netanjahu kormánya aligha tudná folytatni a háborút. Izraelben százezrek tüntettek Netanjahu ellen és egy túszszabadításért kötendő békemegállapodás mellett. Izrael létezését olyan erős szomszédos hatalmak fenyegetik, mint Irán – ebben az értelemben tehát Ukrajnához hasonlítható.
De természetesen Izrael sem Oroszország, sem Ukrajna a Közel-Keleten. Az összehasonlítás nem egyenlőség. A cél itt nem valamiféle egyenlőség vagy azonosság megállapítása, hanem az erkölcsi és politikai következetesség érvényesítése: a háborús bűnök és a nemzetközi humanitárius jog megsértéseinek elítélése mindenhol, ahol azok előfordulnak. Egy európai ország, amely ebben példamutató következetességet tanúsított, Norvégia – ahogy azt az ország külügyminiszter-helyettese nemrég kifejtette egy podcastban, az ECFR (European Council on Foreign Relations) munkatársával, Mark Leonarddal beszélgetve.
Nemcsak a világ szemében olyan káros Európa elégtelen válasza az Izrael–Gáza-tragédiára – hanem saját társadalmainkban is. A válság felerősítette a feszültségeket Európa zsidó és muszlim közösségei között. Az antiszemitizmus riasztó mértékben megnövekedett, és az iszlámellenes gyűlölet is erősödik. Sok fiatal európai – ahogyan ezt az oxfordi hallgatókkal folytatott beszélgetésekből is tudom – úgy érzi, hogy Európa gázai reakciója még hiteltelenebbé tette a liberális európai vezetők retorikáját, mint amilyennek eddig is látták, különösen annak fényében, hogy a liberális Európa sok más ígéretét sem teljesítette. Amikor Ukrajnáról beszélek, ők azt kérdezik: „És mi van Gázával?”
„De hát,” – kiáltanak fel egyes bírálók – „a diákok szóhasználata Gáza kapcsán szélsőséges, hisztérikus, teljesen egyoldalú!” Nos, azok a régi ’68-asok, akik ma ünnepélyesen elítélik a mai diákok „Állítsuk meg a népirtást Palesztinában!” típusú kampányait, nem árt, ha emlékeznek, milyen szélsőséges retorikát használtak ők maguk is diákkorukban – azokra az időkre ma nosztalgiával tekintenek vissza. Most is, ahogy akkor: szét kell választani a búzát az ocsútól, a jóindulatú késztetéseket a veszélyes ostobaságtól; előbbieket támogatni és bátorítani, utóbbiakat leleplezni és visszaszorítani. És igen, különösen amikor külső szélsőséges uszítók is megjelennek, ezek a megmozdulások néha valóban átszivárognak gyűlöletes antiszemitizmusba – ami ellen minden törvényes eszközzel fel kell venni a harcot.
Ha ez az esszé egy véleménycikk volna, talán egyike lenne azoknak a többnyire hatástalan felszólításoknak, hogy a kormányoknak „tenniük kellene” valamit. (Magam is sokszor írtam ilyet – többnyire hiába. Egy Guardian-szerkesztő nemrég viccesen megjegyezte, miközben egyik cikkem címén gondolkodtunk: „Abba kell hagynunk, hogy azt mondjuk: kell!”) Természetesen úgy gondolom, hogy legalább Németországnak – amely az Egyesült Államok után messze a legnagyobb fegyverszállítója Izraelnek – és más európai országoknak (köztük Nagy-Britanniának) fel kellene függeszteniük minden fegyverszállítást, amíg Izrael nem biztosít megfelelő mennyiségű élelmet és orvosi ellátást a Gázában éhező embereknek. Emellett remélem, hogy Franciaország, Nagy-Britannia és Németország is csatlakozik majd azokhoz az európai országokhoz, amelyek diplomáciailag elismerik a palesztin államot. Ha valóban hisszük, hogy a tartós békéhez vezető egyetlen út a kétállami megoldás, kezdjük azzal, hogy elismerjük mindkét államot. De mindenki tudja: az egyetlen külső hatalom, amely döntően képes befolyásolni Netanjahu irányvonalát, az az Egyesült Államok.
Ez mindenesetre nem véleménycikk, hanem személyes kísérlet arra, hogy hangosan gondolkodjak egy fájdalmas kérdésről – különös tekintettel Európa múltbeli és jelenlegi felelősségére. Természetesen a legfontosabb, hogy mielőbb véget érjen annyi ártatlan palesztin – és (a túszok, családtagjaik, illetve a szabadításukért tüntetők esetében) ártatlan izraeli – szenvedése. De mindannyiunknak el kell gondolkodnunk ezen a 20 hónapon, amelyet európai tétovaság, zavarodottság, tagadás és kettős mérce jellemzett. Ez senkinek sem segített. Sem a palesztinoknak. Sem Izraelnek. Sem Ukrajnának. Sem Németországnak. És Európának sem – sem belül, sem kívül.
Forrás: Szombat
