„A liberális gazdaság, ez a legelső reakció, amelyet az ember a gépre adott, a korábbi föltételek erőszakos megváltoztatása volt. Láncreakció indult meg – a régebbi korok elszigetelt piacai piacok önszabályozó rendszerévé alakultak át. A döntő lépés ez volt: a munkát és a földet áruvá tették, vagyis úgy kezelték, mintha eladásra termelnék őket. […] Még sohasem találtak ki hatásosabb fikciót.
A munka és a föld szabad vásárlása és eladása kiterjesztette a piaci mechanizmust ezekre a tényezőkre. Ettől kezdve a munkának kereslete és kínálata volt; kereslete és kínálata volt a földnek is. Piaci ára lett a munkaerő használatának, amelyet munkabérnek neveztek, és piaci ára lett a föld használatának, amelyet földjáradéknak neveztek. […] Ennek a lépésnek a horderejét akkor becsülhetjük föl, ha meggondoljuk, hogy a munka csak másik neve az embernek, a föld pedig a természetnek.
Az áru-fikció a [magán]tulajdon sínein mozgó és saját törvényei által kormányzott gépezet játékára bízta rá az ember és a társadalom sorsát. […]
A piacgazdaság így a társadalom új típusát teremtette meg. […] Az anyagi jólétnek ez az eszköze az éhség és nyereség indítékának, vagy pontosabban: a létszükségleti eszközök elvesztésétől való félelemnek és a nyereségvágynak a kizárólagos ellenőrzése alatt áll. […] A munkás félelme az éhhaláltól, valamint a munkaadó profitéhsége mozgásban fogja tartani a hatalmas szervezetet.
Ily módon létrejött a »gazdasági szféra«, amely élesen elkülönült a többi társadalmi intézménytől. […] Végeredményben a piaci mechanizmus lett a társadalmi szervezet életének meghatározója. […] A »gazdasági motívumok [indítékok]« korlátlanul uralkodtak…, az egyén kénytelen volt nekik megfelelően cselekedni, ha nem akarta, hogy a piac könyörtelen hatalma eltiporja.
Ez a kényszerű áttérés az utilitárius szemléletre végzetesen eltorzította a nyugati ember önmagáról alkotott fölfogását.
A »gazdasági motívumoknak« ez az új világa tévedésen alapult. Lényege szerint az éhség és a nyereség nem inkább »gazdasági«, mint a szeretet vagy a gyűlölet, a büszkeség vagy az előítélet. Önmagában véve egyetlen emberi motívum [indíték] se gazdasági. Nem létezik sui generis gazdasági élmény…, ahogyan az embernek lehet vallási, esztétikai vagy szexuális élménye.”[1]
Elnézést a hosszú idézetért, de itt foglalja össze fölfogását a legközérthetőbben Polányi Károly.[2]
Szerinte az áttérés az általános és önszabályozó piaci rendszerre tragédia volt: ez hozta létre az önállósult, a politikától elválasztott „gazdaságot”, amely ebben a különállásában addig soha nem létezett a világtörténelemben (énszerintem meg ennek a párhuzama az „állam” és a „civil társadalom” szétválása is).
Polányi Károly szerteágazó műveiben[3] leírja, hogy miként kellett az európai és amerikai társadalmaknak megküzdeniük az önszabályozó piac gigászi, teremtő-romboló dinamikájával és a gépesítéssel: a „kettős mozgás” miatt szabadpiaci és protekcionista korszakok követik egymást a kapitalizmus történetében. Ez a mozgás váltotta ki mind a szocialista forradalmakat, mind a fasiszta ellenforradalmat, mind az aranyalapról való letérést és a világválságot. Polányi – a nem marxista, a rousseau-i szocializmus legfontosabb modern képviselője – számára a „vörös Bécs” (1920-1934) diadala (mindenekelőtt az ingatlanüzlet megzabolázásával és a piacon kívüli, szociális lakásépítéssel és szociális lakbérrel) és tragikus bukása volt a döntő tapasztalat.[4] Az európai szocializmus összeomlásához a fasizmus kellett, amelynek a fő jellegzetessége Polányi Károly szerint éppen a politika kiiktatása volt.[5]
Polányi leszögezi, hogy a fasizmus (és „leghaladottabb” alfaja, a nácizmus) a keresztyén, a liberális és a szocialista individualizmus ellen irányul, és végzetesen igaza van abban, hogy ez a három összefügg. A nácik és előfutáraik szerint „a demokrácia a szocializmus melegágya”. „Először a liberalizmust azonosítják a kapitalizmussal; aztán a liberalizmust öngyilkosságra kényszerítik; a kapitalizmusnak pedig semmi baja nem történik, hanem új fedőnév alatt sértetlenül él tovább.”[6]
A fasizmus „megpróbálja tagadni az emberek egyenlőségét, de ezt nem teheti anélkül, hogy ne tagadná: az embernek lelke van. […] A keresztyén fölfogás szerint a társadalom személyek viszonya. […] A fasizmus központi tétele szerint a társadalom nem személyek viszonya. […] ez a tagadás a [fasizmus] lényege. […] A fasiszta filozófia azt a törekvést jelenti, hogy olyan világkép szülessen, amelyben a társadalom nem személyek viszonya, hanem amelyben vagy nincsenek tudatos emberi lények, vagy ha van tudatuk, akkor ez nem vonatkozik a társadalom lényegére és működésére. […] A fasizmusnak igaza van, amikor összefüggést lát az individualizmus, a demokrácia és a szocializmus között. Tudatában van annak, hogy vagy a keresztyénségnek, vagy a fasizmusnak el kell pusztulnia a harcban.”
Tovább: a fasizmus „állításai és tételei jóval meghökkentőbbek, mint mindaz, amit baloldali radikálisoktól valaha is hallottunk. A forradalmi szocializmus ugyanis ugyanazokat az igazságokat vallja, amelyek… kétezer éve általánosan elfogadottak Nyugat-Európában, csak más megfogalmazásban és szigorúbb fölfogásban. A fasizmus pedig ezeknek az igazságoknak a tagadása.”
Ebben a szerény kis ismeretterjesztő jegyzetben csak arra akartam rábeszélni, hogy olvassa Polányi Károlyt (meg olvasson róla), akinek az eredeti és elmélyült szelleme meg kellene hogy ihlesse szeretett hazája értelmiségét is. Végre.
[1] – Polányi Károly: „Elavult piaci gondolkodásunk” [1947], in: Polányi: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, ford. Endreffy Zoltán, Kis János, bev. Szentes Tamás, Bp.: Gondolat, 1976, 126-129. Vö. Polányi Károly: Dahomey és a rabszolgakereskedelem. Egy archaikus gazdaság elemzése, ford. Sárkány Mihály, bev. Bognár József, Bp.: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972.
[2] – Polányi Károlyról nincs összefüggő könyv magyarul. Szapor Juditnak a voltaképpen Polányi Lauráról szóló naiv, tévedésektől hemzsegő és rosszul szerkesztett írása (A világhírű Polányiak. Egy elfelejtett család regényes története, Bp.: Aura Kiadó, 2017 – a „világhírű” Polányi Károly és Mihály szinte szóba se kerül) ezt nem pótolja. Van azonban a nagy magyar tudósnak tudományos életrajza (Gareth Dale: Karl Polanyi: A Life on the Left, New York: Columbia University Press, 2016), nem szólva a hatalmas szakirodalomról. Sajnos alig hozzáférhető: Vezér Erzsébet (szerk.): Írástudó nemzedékek. A Polányi család története dokumentumokban, Bp.: MTA Filozófiai Intézet, 1986. (A budapesti közgázon van Polányi Központ, amelyet Melegh Attila irányít.)
[3] – A főműhöz vezető, lenyűgözően izgalmas és még ki nem aknázott tanulmánysorozat csak németül hozzáférhető: Karl Polanyi: Chronik der Großen Transformation. Artikel und Aufsätze (1920-1945), három kötet, szerk. Michele Cangiani, Claus Thomasberger, Marburg: Metropolis-Verlag, 2002-2005. A főmű: Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei [1946], 2. kiad., ford. Pap Mária, bev. Joseph E. Stiglitz, Bp.: Napvilág, 2004 (átdolgozás sok hibával). Az eredetileg magyar nyelvű írásokat kiadta Gareth Dale (ford. Adam Fabry), ld. Karl Polanyi, The Hungarian Writings, Manchester: Manchester University Press, 2016.
[4] – A „kettős mozgás” mai aktualizálásához ld. Nancy Fraser: „A Triple Movement? Parsing the Politics of Crisis after Polanyi”, New Left Review II/81 (2013). Vö. Michael Brie: Polanyi neu entdecken, Hamburg: VSA:Verlag, 2015.
[5] – A fasizmus elleni forradalmi stratégiáról Polányi felesége, az eretnek kommunista Duczynska Ilona írt: Bécs – 1934 – Schutzbund, ford. Lissauer Zoltán, Bor Ambrus (tkp. Der demokratische Bolschewik. Zur Theorie und Praxis der Gewalt, München: List Verlag, 1982, angol fordítás: Workers in Arms: The Austrian Schutzbund and the Civil War of 1934, New York: Monthly Review Press, 1978), Bp.: Magvető, 1976. Vö. Dalos György: A cselekvés szerelmese. Duczynska Ilona élete, Bp.: Kossuth, 1984.
[6] – Idézeteink forrása a továbbiakban is: „A fasizmus lényege” [1936], in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom, ford. N. Tóth Zsuzsa, bev. Kari Polanyi-Levitt, Marguerite Mendell, Bp.: Gondolat, 1986, 295-337.
A Mérce cikke 2017. december 4-én.
