Elkezdődött Tamás Gáspár Miklós utókora, jelentette ki Szilágyi Júlia kolozsvári esszéíró, amikor a filozófus halála után arról kérdeztük, hogy hogyan lehet kitölteni azt az űrt, amely a nagyhatású gondolkodó távozásával keletkezett. TGM utókora aktívan indul, ugyanis alig öt hónappal halála után máris két kötete látott napvilágot, és mindkettőnek közös erdélyi bemutató-körutat szerveztek.
A Kijárat Kiadó a filozófus legutolsó írásait gyűjtötte össze A túlsó pólus címmel, a Kalligram Könyvkiadó pedig életműkiadást indított, ennek az első darabja a több kötetesre tervezett Világvége. Sipos Balázs a kötetek szerkesztőjeként részt vett mindegyik bemutatón és beszélt az új könyvekről, a tervezett sorozatról és meghívottjaival olyan kérdéseket járt körül, amelyeket TGM a kötetek különböző szövegeiben fölvetett.
A kolozsvári bemutatón Szilágyi Botond, a BBTE Magyar Filozófiai Intézetének doktorandusza és Kulcsár Árpád újságíró beszélgettek Sipos Balázzsal. Szilágyi főként A túlsó pólus szövegeire reflektált, és már a bevezetőben előrebocsátotta, hogy az írásokból kiderül, a nácizmus, a fasizmus valójában győzött, TGM kifejezésével élve, a posztfasizmus korszakában élünk, éppen azért, mert a II. világháborút is kirobbantó pusztító ideológia teljesítette történelmi küldetését: a kommunizmus eltűnt, a zsidóságnak pedig a holokauszt tudatával kell továbbélnie. „Mocskos érzés” egy ilyen korszakban élni, mutatott rá Szilágyi.
A 2000-2010 között született aktuálpolitikát boncoló írásokat összegyűjtő Világvége első kötetéről beszélő Kulcsár kiemelte, hogy újságíróként már kezdettől fogva TGM szövegeken szocializálódva kereste saját hangját, és TGM közírói munkásságának felülmúlhatatlan érdeme, hogy olyan tág történelmi, politikatörténeti keretbe ágyazta a napi politikai folyamatokat, hogy mindenkinek alkalmat adott a történéseknek az aktuálpolitikai csatározásokon túlmutató értelmezésére. „Az egyszerű újságíró rendszerint átrohan az eseményeken, mondta Kulcsár, TGM keretezései segítségével azonban politikatörténeti, eszmetörténeti távlatok nyílnak meg.”
Ahol a ráció és a szabadság találkoznak, ott lehet a túlsó pólus
A kolozsvári bemutatót Sipos A túlsó pólus részletes ismertetésével indította, amelynek írásaiból szerinte az derül ki, hogy a filozófus már a marxizmuson túl kereste a választ az őt foglalkoztató kérdésekre. Ezért inkább hegeliánus kötetként – maga a cím is egy hegeli fogalom, mutatott rá a szerkesztő – lehetne jellemezni, ugyanis TGM élete utolsó éveit a legklasszikusabb német idealista szövegek újraolvasásával töltötte. Miután Tamás Gáspár Miklós sok mindent végiggondolt és végigelemzett a marxista filozófia összefüggésében, szükségét érezte olyan kapaszkodók megfogalmazásának, amelyekre a mostani kilátástalan helyzetben különösen égető szüksége van a társadalomnak. Az Öt tanács a hazának, amit TGM a szellemi végrendeleteként emlegetett, éppen ezeket fogalmazza meg.
A könyv konzekvenciái egybevágnak TGM korérzékelésével, mutatott rá Sipos Balázs. Mivel az állam összeomlott, és nem látja el azokat a funkcióit, amellyel létét igazolhatná, a közösségnek kell megtalálnia a támaszokat, amelyeket fölhasználhat a túléléshez. A politikai, vallási, művészi értékekből rakható össze az igazságkeresésnek és életmódvezetésnek egy olyan útmutatója, amely által azt a bizonyos túlsó pólust, az elérendő célt meghatározzuk. Ebben az értelemben akár a marxizmus és a vallás közötti kapcsolatokról is beszélhetünk, vetette föl Sipos Balázs, ugyanis a helyes élet keresése fogalmazódik meg két különböző módozatban. Ennek a teljes értékű fegyverzetnek a keresése, amelyben ötvöződjenek ezek az értékek, irányította TGM-et is Marxtól Hegel felé, mutatott rá Sipos.
Szilágyi Botond hozzátette, hogy lényeges eleme ennek a bizonyos „túlsó pólusnak”, amelyről TGM beszél, hogy nem egy antropomorf entitás, amit le lehetne írni olyan hasonlatokkal, mint ahogy a vallásos szövegek a mennyországot, vagy a politikafilozófiai írások a kommunizmust jellemzik. Az emberi metaforák nem állják meg a helyüket, ha a túlsó pólus lényegét szeretné bárki is megfogalmazni.
A beszélgetők rávilágítottak, hogy a túlsó pólussal ellentétben az innenső pólus a racionálisan is megfogható, elemezhető valóságunk, amelyben épp a ráció tekintélyvesztése sokkoló. Föltették azt a kérdést is, hogy honnan jöhet az elmúlt időszak szinte mitikus méretűre növekedett ellenállása a ráció ellen, és segíthet-e ezen a filozófia.
A túlsó pólus írásaiban TGM is többször megpróbálja megválaszolni, hogy a szellem miért fordul önmaga ellen, és a racionális gondolkodás helyett miért választja az irracionalitást, a barbárságot, például a fasizmus formájában. Konkrétan a német idealizmus önmaga ellen fordulását is megvizsgálja, és Wittgenstein, illetve Heidegger példáját hozza fel, mint olyan „antifilozófusokat”, akiknek eszmefuttatásai beépültek a közgondolkodásba és megágyaztak a rációellenességnek. Legutóbb a világjárvány kapcsán láthattuk a fellángolását ezeknek a mozgalmaknak, amikor a különböző összeesküvés-elméletektől a járványtagadásig és oltásellenességig minden terítékre került.
Valóban a világvége kezdete a jelenünk?
A 2000-2010 között született esszéválogatásról, a Világvége I. kötetről Sipos Balázs elmondta, hogy az életműsorozat tervezésekor fontos szempont volt, hogy a fiatal értelmiség számára olyan fogyasztható szövegeket kínáljanak fel, amelyek a már általuk is megélt eseményekhez kapcsolódnak. Mivel sokak számára konkrét cél TGM munkásságának megismerése, egy olyan kézikönyv formátumra esett a választás, amely lapozható, hordozható, és árban is mindenki megengedheti magának, hogy megvásárolja.
A jelent megalapozó közelmúlt krónikájaként olvasható írások a Kádár-korszak és a rendszerváltás örökségét, a 2001. szeptember 11-i terrortámadást és az iraki háborút, a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok ígéreteit és botrányos kudarcát, a magyar szocializmus neoliberális fordulatát és a jóléti állam leépítését, a 2008-as gazdasági világválságot és kezelését, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapozását tárgyalják.
Abban a periódusban, amelyet a kötet felölel, a szerző szinte hetente publikált politikai elemzéseket, esszéket, véleménycikkeket, mert az a korszak a magyar politika szempontjából egy különlegesen forrongó periódus volt: a NER előtörténete rajzolódik ki ezekből az írásokból. Siposnak arra a kérdésére, hogy milyen volt erdélyi szemszögből az a bizonyos évtized, Kulcsár Árpád elmondta, hogy 2010-ben az erdélyi magyarság még nem tudta mi következik, és a NER-kritikus erdélyiek is csak 2014-ben jöttek rá arra, hogy „elvesztették a háborút”.
Sipos felhívta a figyelmet, hogy a kötetindító írás a posztfasizmusról szóló szövege TGM-nek, és rendkívül fontos kapaszkodót ad ahhoz, hogy magunk is fölismerjük, hogy terjednek környezetünkben a fasiszta eszmék. Ennek lehetünk tanúi akkor, amikor a honpolgári és emberi egyenlőséget zétvágják, csak az lehet „ember”, aki „valamilyen honpolgár”. Aki nem, az kihull az emberiségből. Sipos arra is rámutatott, hogy nemcsak az Orbán-rezsimnek vannak posztfasiszta túlkapásai, a Medgyessy–Gyurcsány- vagy Bajnai-kormányoknak is megvannak a maguk szégyenletes, posztfasiszta intézkedései. Kevesen tudják például azt, mondta el, hogy „a közmunkának álcázott kényszermunkáról szóló törvényt 2008-ban fogadták el”.
Ezen a ponton kapcsolódik egymásba a két kötet, ugyanis az Öt tanács szerint a posztfasizmus politika előfeltétele és állapota a tekintélyválság, ezt csak elfedik az ideológiák vagy ellenségképek. A posztfasizmusnak, amely térnyerését TGM 2000-ben ismerte fel és elemezte, így ábrázolja működését. „A közép újfajta szélsőségességével állunk szemben. […] A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett hogy általános érvényű emberi jog volna.” Ezekben a szövegekben arra is rávilágít a szerző, hogy a liberális demokráciák értékrendje belülről bomlik fel: „Magas falakat emelnek a bevándorlók ellen, akár a kapitalista fluxus lelassításának az árán – ez is ismerős. Ám az állampolgárok morális és biopolitikai alapú hontalanná tétele, méghozzá vadállati kegyetlenséggel – ez új.”
Az igazság és demokrácia kapcsolata közötti összefüggés vizsgálatakor merül fel a kérdés, hogy ha a többség megszavaz és törvényerőre emel valamit, annak mennyi köze van az igazsághoz. Hiszen egyre evidensebbé válik, hogy a képviseleti demokrácia gyakorlatilag szentesíti azt az immorális állapotot, hogy bizonyos politikai szereplők „spektakuláris hazugságok és a közvélemény félretájékoztása árán” nyernek meg választásokat – mutattak rá a beszélők.
TGM-nek a következtetései nem optimisták, kimondja, hogy „a rendszert nem lehet leváltani”, mert voltaképpen „nem rendszer, hanem állapot”. Ez az állapot Tamás szerint kétféleképpen jellemezhető: egyrészt mint olyan értékválság, amelyben felbomlott az 1945 utáni antifasiszta konszenzus (amely a polgárság és a baloldal szövetsége volt az Európa katasztrófáját beteljesítő nácizmussal és fasizmussal szemben), másrészt mint a nemzetállam és (demokratikus) intézményeinek válsága, intézményválság.
