Mintegy ötven évvel ezelőtt, egyetemista koromban – tehát 1968 körül – , amikor nemcsak az én nemzedékemnek, hanem az idősebbek közül is a gondolkodni hajlamosaknak megmutatta Párizs és Prága, hogy a hivatalos „kommunista” pártok immár minden kétségen fölül reakciós és ellenforradalmi szerepet töltenek be (és amikor ez elmélyítette az 1945 előtti börtönöket megjárt régi kommunista értelmiség morális válságát, amelyről a New Left Review-ban beszéltem részletesen), egyre-másra olvastuk Annával a „kommunistaellenes” leleplező irodalom különféle színvonalú termékeit.
A Sötétség délben (emlékszem, ez francia fordításban jutott a kezünkbe, valamiért Le Zéro et l’infini volt a címe), Orwell, Manès Sperber regénytrilógiájának (Wie eine Träne im Ozean) első kötete, Margarete Buber-Neumann emlékirata, akit sok év Gulag után a GPU átadott a Gestapónak 1940-ben (Als Gefangene bei Stalin und Hitler), azt hiszem, angol fordításban, Szász Béla, a Rajk-pör egyik vádlottja Minden kényszer nélkül c. könyvének német változata (még Vincent Savarius álnéven), Simon Leys könyvei Mao Kínájáról, Ruth Fischernek, a KPD volt vezetőjének a félelmetes vádirata (Stalin and German Communism) és egyebek. (Nyilván Szolzsenyicin volt a legfontosabb. De annyira különös, hogy Lengyel József és Sinkó Ervin műve feledésbe merült… Az Egy regény regénye ifjúságunk egyik döntő élménye volt.) Elméletben is csak nagyon kezdetlegesen és összevissza tájékozódtunk, Merleau-Ponty, Sartre (a Critique de la raison dialectique, máig nem fejeztem be), később a Socialisme ou Barbarie kötetei, az Il Manifesto első korszaka… Nem volt könnyű őket beszerezni (bár volt, amit egyenesen ránk tukmáltak ismerősök), de az elszánt olvasó előtt nincs akadály.
Számomra – szerencsémre talán – a baloldaliság a hatalmon lévő posztsztálinista „állampártokkal” és a hivatalos marxizmus-leninizmussal szembeni gondolkodást és szellemi cselekvést jelentette világéletemben (már ameddig léteztek). A keresztyén középosztályból és a régi „polgári” értelmiségből származó kolozsvári barátaimat mindez nem érdekelte, nekik mindenféle szocializmus (valódi és hamis, tiszta és mocskos) egyaránt trágyadomb volt, semmi kétségük nem volt, hogy erről nincs mit töprengeni, tiszta röhej, csak várni kell a végét, és új nyugati regényeket kell olvasni, és filmeket kell nézni, és dzsesszt kell hallgatni, és csajozni, a nyugati balosok pedig szerencsétlen, naiv hülyék.
Függetlenül akkori és későbbi intellektuális kalandozásaimtól, a „valóságosan létező szocializmus” éveit bizonyos tekintetben vakon éltem végig, álláspontom harcias volt és polemikus, tárgyilagosságra és megértésre nem nagyon törekedtem. Utáltam és gyűlöltem a rendszert, elfogulatlanságot nem vártam magamtól. Ifjúságom „polgári” társai erről nagyjából azt hitték, hogy az antikommunizmus is kommunizmus (legalábbis az enyém), ez fölháborított, de már jó ideje értem, hogyan gondolták.
Az illegális kommunistákhoz tartozó Déry sokkal megértőbb volt a nagyburzsoáziával, még a Feleletben is, amely mellesleg remekmű, mint én a Párttal.
Már hosszú ideje foglalkozom – más tervek mellett – a „valóságosan létező szocializmus” problémáival, egyelőre elég rendszertelenül, de évek óta gondolkozom rajtuk, és ahogy lenni szokott, az egykori dogmatikus hipotéziseim közül nem mindegyik tartható. Kádár János annak a rendszernek az egyik legfontosabb, legérdekesebb reprezentánsa. Róla lesz szó most, halálának 30. évfordulóján.
Kádár Jánosról és koráról – számos olvasatlan, bár kitűnő történettudományi szakmunkán kívül – kétféle duma van forgalomban: az egyik a gyilkos, áruló zsarnoknak szóló átkozódás, a másik a fölületes tréfálkozás „Jani bácsiról”, amely teljesen hamis, mert Kádár minden volt, csak nem kedélyes: komor, puritán, félelmetes és tragikus alak.
Szenvedés, megdicsőülés és bukás
Kádár János, a koplaló, kitaszított zabigyerek, a keze munkájára kényes proletár, a nagyvárosban magányosan gyötrődő falusi gyerek[1], focista, sakkozó, Vasas-drukker, autodidakta mindenolvasó, akinek első és egyetlen otthona a föld alatti kommunista párt, bebörtönzött, majd bujkáló üldözött, halálra szánt, fanatikus, hajthatatlan, józanul kemény harcos az illegalitásban, de mindig vesztes, tulajdonképpen az 1960-as évek közepéig. Elszigetelt, kapkodó, tájékozatlan szenvedő. Környezete a kisszerű, vigasztalan nyomor, a Levente cigaretta, a lavór és a hokedli.
Hasonlítsuk össze Tito életével – ahogyan Sir Fitzroy Maclean és Vladimir Dedijer klasszikus biográfiáiból ismerjük – az övét: a mindig élen álló, győztes ellenálló és ünnepelt forradalmi despota, világsztár és nemzetközi tényező és VIP, ráadásul sikeres eretnekként is tisztelt hős Tito: vele szemben Kádár alázott és gyalázott, lehajtott fejű szimbóluma legyőzött osztályának.
Róla a leghatásosabb ránk maradt dokumentum az utolsó beszéd, szenilis demencia, a tébolygó Lear király a fenyéren, a rettenetes lelkiismeret-furdalás összefüggéstelen pokolköltészete: s rajta röhög az utókor, az agyalágyult vénemberen, az árulón, a gyilkoson, a senkin, a micisapkás prolin. Minden nyelv közül egyedül a magyar az, amelyben a „proli” gúnyos, lenéző kifejezés – a „les prolos” franciául ugyanavval a meghitt, gyöngéd hangsúllyal ejtendő, ahogy az én édesanyám ejtette, de ő a „proli” szót magyarul is így, igen, szeretettel és tisztelettel – , a szerencsétlen Kádár meg az utólagos osztálygyűlölet és az osztálymegvetés áldozata, s ezért őszinte sajnálatomra és bosszúságomra sajnos a magyar munkásosztály szimbólumává nő.
A munkásé, aki így járt
a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás
megszeghette,
a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás
megfőzhette,
a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás
köcsögébe belecsobbant,
a csókkal, amelyből cafraság lett, amíg a munkás
fiatalába beledobbant,
a házzal, amelyből omladék lett, amíg a munkás
beleköltözött,
a ruhával, amelyből rongy lett, amíg a munkás
beleöltözött,
a szabadsággal, mely elnyomás lett, amíg a munkás
megszületett –
ez volt a munkásember világa, a Kádáré is, amelynek a nyomorából és mocskából egyetlen menekvés volt, a legtisztább Eszme – a legvégletesebb önzetlenség, a legvégletesebb önföláldozás, a legvégletesebb önalávetés és önelvesztés, a legradikálisabb antiindividualizmus – terrorja, amelyből nézve a Tőke és az Állam ugyanaz az abszolút gonosz, mint az esszénus, a keresztyén, a gnosztikus számára a Világ.
Ahogy ugyanabban az NLR-beszélgetésben elmondtam (jó apám példáján), hogy a kommunisták számára – akárcsak az egyház számára, a kinyilatkoztatás és a hagyomány mellett – a vértanúság volt az igazolás: az az Ügy, amelyért hősök kínzattak, ölettek és haltak némán és engesztelhetetlenül, az csak igaz Ügy lehet. Kik máig a baloldal hősei? Nem a győztesek, hanem a legyőzött Rosa Luxemburg és Trockij és Che, akiket meggyilkoltak, Gramsci, aki élete javát a börtönben töltötte. „Sallaira és Fürstre emlékezz, proletár” – énekelték még nem is olyan régen. No hiszen.
Kádár a háború alatt, elég véletlenszerűen, magas pártmegbízást kapott, ugyancsak véletlenül megúszta 1944-et, és a fölszabadulás után mint a lenini-sztálini párt egyik vezetője tette azt, amit a pártapparátus vezető tisztségviselői szoktak volt tenni, irányította az újjáépítést, ami egyben a diktatúra fokozatos kiépítése volt – de más is, erre a „más”-ra mindjárt visszatérek – fegyelmezetten, engedelmesen, lelkesen, ügyesen, megbízhatóan, csodálva nagy vezéreit, tanulva és tanítva az erőszak és a furfang minden csínját-bínját.
Boldog volt, semmi kétség, agyondolgozta magát, és ujjongó tagja volt a hívők, kiválasztottak és üdvösségre várók ellentmondást nem tűrő, gátlástalan, semmi kényszertől vissza nem riadó, gyilkos, testvéri közösségének. Egészen addig, ameddig mindent át nem hatott a Gyanú. Alárendelt szerepben ugyan, de benne volt „a Rajk-ügyben” – amelyben a Párt leghűségesebb, legbátrabb katonái kínzások és indoktrináció hatására bevallották (mit bevallották! az egész világ füle hallatára, a rádió élő, egyenes adásában hangosan meghirdették!), hogy aljasul elárulták az Ügyet – , Kádár meg, ahogy ezt ezer hasonló történetből tudjuk, hitte is, meg nem is, aztán ő is sorra került, letartóztatták, elítélték. S nemcsak a magánzárka borzalma sújtotta a földre, hanem annak a tudata is, hogy a Párt hazudik.
S hogy miért? Miért kellett a hűségeseket, olykor a legjobbakat bezárni vagy kivégezni? Egyrészt azért, hogy a Párt megértesse magával és a néppel, hogy kommunizmusról márpedig szó sincs, csak az örök konfliktusról, ahol „ignorant armies clash by night” (Matthew Arnold: „Dover Beach”, igen, ez volt a „…darkling plain/Swept with confused alarm of struggle and flight”, ahol végleg elveszett, amit a kommunista munkások akkor még fiatal nemzedéke keresett, vagy – szörnyű érzés – talán nem is volt meg soha, sehol?).
Megtörten jött ki Kádár pártjának börtönéből (ült már ugyanott a Horthy-korszakban is), mindörökre elvesztette transzcendens otthonát.
Innentől kezdve nem bízott „az ideológiában”, a mindenkori alávetett osztályok szolganépi bölcsessége szerint az ilyesmiben csak a szép szavak és csúf tettek ellentétét látta; azok bizalmatlan bölcsessége ez, akiket mindig becsapnak, akiket dolgoztatnak, de nem fizetnek, akik mindig adnak, sose kapnak.
Ebben Kádár nem lehetett következetes, visszatért a pártapparátusba, s várta, hogy Sztálin halála után talán megváltoznak a dolgok; ezt várta mindenki, így ő is; nem volt ebben más, mint átlagember. S nem pusztán „az ideológiában” nem bízott többé – ahogyan a mai alattvalók se hisznek semmilyen eszmében – , hanem senkiben. Megcsalták, becsapták, elvették élete értelmét. De Kádárnak mégse volt semmi egyebe, csak a Párt, amelyben nem hitt többé. Túl jól ismerte már.
Az „olvadás” története 1953 és 1956 között ismeretes, nem mondom föl a leckét.
Az, ami más
Egyetlen pillanatig ne tévesszük szem elől a kommunista csalódás és kiábrándulás történelmi jelentőségű világeseményét. De most arról is essék szó, hogy miként csalták meg önmagukat az 1945 utáni lenini-sztálini pártok vakbuzgó militánsai. Miként és miért.
„Kiszúrt szemű, levágott fülű hírmondója éktelen időknek,/halni ha elvergődöm tán küszöbéig az áhított földnek,/annak lakója elborzadva tekint harcra-tetovált bőrömre,/s elföldeli sietősen emlékemet is./Az lesz, az! a boldog kor! – minden dolgaimnak/értelmük azzal leszen ott, hogy már nem értik őket” – mondja Benjámin László „Az emberség gyönyöré”-ben.
Amikor Kádár építette az országot (és a diktatúrát), 1945 és 1948 között, akkor élt igazán (amint ránk hagyta: ez legyen a sírkövén) Bibó István, ’56-ban Kádár és a Szovjetunió igazi ellenfele. Mi történt? Miben érthetett egyet a demokrata és a sztálinista? (Meg mindkettőjükkel a szociáldemokraták – ők modern történelmünk vakfoltja, mindig kifelejtik őket mindenünnen, szégyenszemre – , akik szocialisták voltak meg demokraták meg antifasiszták, őszintébben, komolyabban, mint akkortájt bárki. Jellemző, hogy sose gondolunk rájuk. Bár a kommunista dinamikával szemben tehetetlennek bizonyultak, legyőzte őket is a hősi kegyetlenség baljós varázsa.)
Aki ezt nem érti, nem érti – és soha nem fogja megérteni – Magyarországot. Elmagyarázom.
A kelet-közép-európai kommunisták nem értették saját magukat, azt a paradoxont, amelyet átéltek és realizáltak. Lenin, Trockij és Gramsci megsejtett valamit belőle – tulajdonképpen nem is oly keveset – , és a szovjet modellt elvető új baloldal persze fölfogta (a nálunk közismeretlen baloldali kommunizmus – pl. Bordiga, Korsch, Pannekoek, Rühle, anarchisták, mások – mindig is tudta: linkek ilyesmihez elérhetők a Részeg hajó oldalról), és voltaképpen közhely, átvette a polgári mainstream szakirodalom egy része is, Victor Serge-től, Souvarine-tól meg főleg persze a trockistáktól.
Mivel „a valóságosan létező szocializmus” egykori országaiban a baloldali hagyomány ismeretlennek tekinthető, nem ártana ezt rekapitulálni, de a dolog jelentősége még a hagyomány ismeretében se egyértelmű, mert ennek az alapvető ténynek a fölismerése a lenini-sztálini Komintern elleni polémia (vagy egyenesen a Szovjetunió és szövetségesei elleni hidegháború és a retrográd-represszív-reakciós antikommunista propaganda) kontextusában[2] került szóba, nem pedig a rendszer sine ira et studio megértésének az összefüggésében, amire már a ’68 utáni új baloldal is kísérletet tett, aminek itt keleten persze alig volt hatása.
Lévén a bolsevizmus Kelet-Európa egyetlen jelentékeny történelmi alkotása, az erre vonatkozó provincializmus fölötte sajnálatos.
Egyszóval, amit az 1945 utáni kelet-európai kommunista pártok legyőztek, az nem a kapitalizmus volt – a kapitalista modernizáció funkcióit a „szocializmus” ún. építése töltötte be – , hanem egyrészt a polgári korszak előtti maradványok, mindenekelőtt a félfeudális nagybirtokrendszer és a vele összefüggő premodern személyi függés, a félfeudális államegyház hatalma, a nemességgel szociálisan összefüggő konzervatív militarizmus, a jogi státuszegyenlőtlenség, illetve a mindezt bomlasztó és destruktív energiává fordító fasiszta modernizációkísérletek.
Az ultrareakciós (félig hűbérien reakciós, félig fasiszta) kelet-európai államok katonai veresége (1943-45), a gazdaság háborús pusztulása és a zsidóság nagy részének a kiirtása rommezővé tette a régiót, ami a hagyományos elitek szerepvállalását akkor is lehetetlenné tette volna, ha a kommunista pártok nem lépnek föl ellenük annyira kegyetlenül. A hagyományos elitek leváltását, ne feledjük, már a fasiszták is elkerülhetetlennek tartották, különösen a román Vasgárda.
A gyakorlatilag jobbágyi sorban élő zsellérek, cselédek, agrárproletárok – akiket vertek a munkafölügyelők, s akiknek az asszonyai a följebbvalók szexuális rabszolganői voltak, s akik között a m. kir. csendőrség brutális fizikai erőszakkal tartott rendet – társadalmon kívül éltek, míg a „törpebirtokos” kisparasztság nyomorgott, sokszor éhezett, s már a XIX. utolsó harmadától elkezdett menekülni az országból, akárcsak a vidéki proletariátus.
A nagyvárosi proletariátus, az ország többségétől erősen különböző kultúrájával (a XX. század elején még döntően német nyelvű volt, akárcsak a burzsoázia és a kispolgárság jelentős része) mint „idegen elem” gyanakvásnak és politikai üldözésnek volt kitéve, kisebbség volt, szinte annyira elszigetelve, akár valami allogén etnikum.
Politikai pária volt, mérsékelt vezetői is fogházban töltötték fél fölnőtt életüket. Csak a kettős forradalom (1918/1919) után lett szavazati joga és parlamenti (csekély) képviselete, mert azért a Horthy-érában már tartottak tőle.
Az elhanyagolható létszámú komprádor burzsoázia a külföldi tőkétől függött, „polgárnak” állami hivatalnokokat, jogászokat és orvosokat tartottak, akár a gyarmati Indiában. A tőkés fejlődés, amelyről ma hozsannákat zeng mind a liberális-neolabanc, mind a konzervatív-soviniszta történetírás (holott a hazai tőke az állam szállítója volt, mint a vasutat és a hadsereget kiszolgáló nagyüzemek, a Ganz és Weiss Manfréd csepeli gyára, amely a Wehrmachtot is ellátta töltényekkel, akár a Škoda – szintén hadiüzem – tankokkal) nem volt piaci, nem volt önálló és nem volt nemzeti.
A fölvilágosult és liberális reformokat nem az alig létező burzsoázia szorgalmazta (sőt), hanem a bécsi udvar (II. Józseftől a darabontkormányig), a „gyökértelen” és „idegenszívű” szociáldemokrácia és a (főleg budapesti) értelmiség.
A polgári reform a diktatúrás proletárszocializmus pártmunkásaira maradt, akik ezt a rájuk jellemző kíméletlenséggel és önfélreértéssel végre is hajtották. Döbbenetes mértékű társadalmi mobilitás vette kezdetét, munkáshatalomnak a munkásszármazású káderek uralmát tartották, az urbanizáció, a tömeg- és fölnőttoktatás, a származási és nemi privilégiumok lebontása, a világi kultúra (mindenekelőtt a műszaki és természettudományok) hallatlan mérvű elterjesztése, az iparosítás stb. ugyanakkora krízist okozott, mint a klasszikus brit kapitalizmus Angliának annak idején (csak gyarmatbirodalom és flotta nélkül), s ezért nem volt elegendő vigasz a könyvkiadás fölfutása, az énekkarok ezrei, a városok viharos növekedése.
Kelet-Európában ma is az egyenlőséggel és az állami túlhatalommal (egalitarizmussal és etatizmussal) azonosítják a „kommunizmust”. Csak annyit kérdezzünk: akkor a jakobinizmus és a polgári forradalom mi a csuda volt?
A marxi eredetű kommunizmusfogalom ezeken az elképzeléseken túl van. Sőt: Marx a Brumaire 18-ában és A gothai program kritikájában megsejtette, hogy hova vezethet a kései etatizmus és egalitarizmus (fasizmushoz, ill. sztálinizmushoz), mint ahogy korábban a francia ún. utópikus szocializmus egyik-másik fajtájában a technokrácia lehetőségét.
A polgárhelyettesítő vezető osztály a „valóságosan létező szocializmusban” a pártapparátus, a technokrácia és az értelmiség hármassága volt: ez az „új osztály” egyszerre volt emancipatorikus és totalitárius, a tervező államkapitalizmus elitje, amelynek pátosza a gyors emelkedés révén „megváltott” homines novi: proletár és paraszti sorból vagy az 1945-ig elnyomott, háttérbe szorított, üldözött zsidóságból (amelynek a többségét – az ismert kollaborációs viszonyok között – elpusztították a nácik) föl- és kiemelkedett emberek öröméből, büszkeségéből és energiájából eredt. A gazdaság- és történetfilozófiai értelemben tévesen „szocializmusnak” nevezett rendszer kizsákmányoló, árutermelő és bérmunkarendszer volt, amelyben az addig is marginális piaci közvetítés szerepét a központi tervezés vette át. Nem volt ez „munkásállam”, akkor se, ha az új osztály[3] és az új állami elit személyzete zömmel a munkásosztályból származott; ám a korábbi osztályhovatartozás csak kulturálisan és társaslélektanilag releváns, politikailag, gazdaságilag, társadalmilag nem.
Ám az új osztály már nagyon korán fölismerte, hogy a központi tervezés (szemben a „piaci koordinációval”, ahogyan Kornai János nevezte és nevezi) nem szolgálja „a gazdaság”, azaz a saját érdekeit. A piaci reformok első magyarországi koncepcióját 1954-ben (!) fogalmazta meg Péter György (régi kommunista, aki kilenc évet töltött börtönben és koncentrációs táborban, egy időben az OTI vezérigazgatója és a KSH elnöke volt, 1968-ban gyanús körülmények között hunyt el a BM-kórházban) és 1955-ben (!) Kornai János.
A „félperifériás”, kelet-európai polgárhelyettesítő „szocialista” fejlődés – bár a szó történetfilozófiai értelmében, ahogy mondtam, semmi köze nem volt a marxi kommunizmusgondolathoz, nem is lehetett – csakugyan „leváltotta” a régi uralkodó osztályt, amely már a Monarchia idején elvesztette a létjogosultságát, és az egyik legelnyomóbb és legzüllöttebb oligarchia volt Európában (talán Szicília kivételével), s amelynek a megdöntése csakugyan minden tisztességes ember célja volt és kellett hogy legyen a XVIII. század vége óta. Azt, amit berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Gergely (1763-1822) és németújvári gróf Batthyány Alajos (1750-1818) akart, az MKP, az SZDP és a Nemzeti Parasztpárt csinálta meg 1945 és 1948 között, majd a kommunisták egyedül a ’70-es évekig.
A földosztástól az iparosításig és az oktatási reformig a kommunisták vezetésével az állam megtette azt, amit az aufkläristák szerint már akkor másfél évszázada meg kellett volna tennie.
Minden csalódás, szívszorító kiábrándulás és rettegés ellenére Kádárnak és elkeseredett elvtársainak látniuk kellett, hogy az arisztokrácia, a dzsentri, a feudális fölső klérus, az elnyomó hivatalnokság, rendőrség-csendőrség, a fasizálódott szoldateszka, a fajvédő titkos társaságok és terrorista különítmények rémuralma véget ért, és elkezdődött a plebejus elitek „demokratikusnak” érzett hatalomgyakorlása a fejlesztő államban.
Ne feledjük, hogy a romokban heverő magyar városok, a fölrobbantott Duna-hidak láttán, a német „szövetséges” által (a magyar kormányzat buzgó segítségével) kiirtott magyar honpolgárok százezreinek – a zsidóknak – a sírja mellett nem kellett különösebben érvelni a régi uralkodó osztály, ill. a fasizmus ellen. A legtöbb ember azt gondolta, hogy akármilyen rossz a „kommunista” rendszer, ez az érdeme – a szörnyű múlttal való éles szakítás – tagadhatatlan. Ezt a nézetet ’56 forradalma is fönntartotta, ebben nem volt vita.
Akkor.
Az, amiben a kommunista gondolat több volt (vagy lehetett volna), mint antifasizmus, társadalmi igazságosság, egyenlőség, államosítás, tervezés, műszaki és népjóléti haladás, szekularizáció és gigantikus méretű társadalmi mobilitás, elveszett. És elveszett a szabadság.
A fogoly Kádár az élen
’56 köztudomású históriáját se mesélem el. Elmondtam már, miért tartom ’56-ot szocialista forradalomnak (vö. még evvel és evvel és evvel). Tudjuk, hogy Kádár némileg vonakodva, de követte Nagy Imrét, hogy élére állt a sztálintalanított és rákosiatlanított új kommunista pártnak, az MSZMP-nek, hogy ha nem is túl tevékenyen, de része volt a demokratikus szocialista forradalom vezérkarának. Majd átállt a szovjet megszálló oldalára, és vezető hóhéra lett a megtorlásnak.
Félretéve a nehezen tisztázható részleteket (mikor ment át a szovjet katonasághoz, és hogyan), a szovjet erőszakszervezetektől való (jogos) félelmét és hasonlókat, vajon mi az Kádár igazolhatatlan, menthetetlen, megbocsáthatatlan és pokoli cselekedeteiben, amit józan ésszel egyáltalán meg lehet érteni anélkül, hogy föladnánk a lezárt, érvényes történeti és erkölcsi ítélet hatályát?
A valószínű magyarázatok közül kiemelem a Köztársaság téri mészárlás tényét. Függetlenül attól, hogy az ott meggyilkolt Mező Imre (földmunkás, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom és antifasiszta ellenállás hőse, Nagy Imre támogatója) a barátja volt, és az a demokratikus reformer, akit a jelek szerint Kádár a Párt következő vezetőjének tekintett, de mindenképpen legfontosabb szövetségesének, ott olyasmi történt, ami – ismerve az 1945-ben fölszabadult baloldal pszichológiáját – jóvátehetetlen volt és rémületes.[4] Egyrészt tagadhatatlan volt, hogy „a szocialista állam” percek alatt teljesen fölmondta a szolgálatot (a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházából ki lehetett volna menteni az ott rekedt embereket, de mind a kormány, mind a rendőrség, mind a néphadsereg csődöt mondott). Másrészt megjelent a színen az a tömeg, amelynek a létezését is szerette letagadni a baloldal, pláne úgy, hogy már megtörtént az egyenlősítő mobilizáció, az osztálykonjunktúra megváltozása, a Horthy-állam veresége.
Ezt a tömeget – hogy mennyire pontosan, vitakérdés – a kommunisták „fasisztának” tekintették. Az illegalitás régi harcosai emlékeztek rá, hogy nemcsak a titkosszolgálattól és a csendőrségtől és a Nemzeti Számonkérő Széktől kellett reszketniük, hanem a ’30-as évek végétől legnépszerűbb párt, a nyilaskeresztesek lelkes híveitől, ha tetszik, a néptől – vagy a nép egyik jelentékeny szegmentumától.
A kommunistáknak leküzdhetetlen intellektuális és morális problémát jelentett egész Európában, hogy a munkásság – amellyel egynek tudták magukat – jelentős része fasiszta lett. Ezt voltaképpen (a szocdemekhez hasonlóan) lehetetlennek tartották, nehezükre esett egyáltalán elhinni, hiszen az Osztályt önmagáért-valóan jónak és nemesnek tartották, akármit írt Marx.
Hogy VII. és VIII. kerületi proletárok meglincselik a munkásosztály védelmezőit, azt nem tudták elképzelni, hiszen – a fenébe is – a proletariátus hatalmon volt, hát nem? Tehát nem egyszerűen a Pártban – a hamis váddal és illegitim erőszakkal operáló Pártban – , hanem az Osztályban is csalódniuk kellett. (És az ötvenhatosok magyarázkodásai a Köztársaság térről elég szánalmasak, s ugyanúgy a Nép mítoszából származnak, mint ellenségeikéi.) Demokrácia, nem közvetített néphatalom, spontán népi igazságtétel: a „közvetlen demokrácia” proletár formájára, a munkástanács-eszmére épített demokratikus szocialista forradalom a gyakorlatban: fasiszta lincselés, amelynek „a mieink” esnek áldozatul, a forradalom karikatúrája. Vagy talán – Isten őrizz – ellenforradalom? Donáth és Kéthly is beszélt ezekben a napokban ellenforradalomról. De a forradalmi hatalom – a Nagy Imre-kormány, az MSZMP – zavarban volt, mert nem voltak szavai „a nép” bírálatára. Alapvetően hagyta a Köztársaság téri pártház védőit meghalni, és nemcsak tenni, de mondani se tudott a védelmükben semmit.
Nem tudjuk megmondani, vajon hány politikailag aktív ember – minden válságban csak ők számítanak – rokonszenvezhetett a lincselőkkel. Úgy föst, hogy a legtöbb forradalmár viszolygott a dologtól. De mind ’56 hívei, mind ’56 ellenfelei arról ábrándoznak, hogy ezt „megszervezte” valaki. Hogy ez a pesti nép spontán, autentikus – ha tetszik, demokratikus – tette volt: nehéz elfogadni. De ha mégis: mit jelent? Az ÁVH iránti gyűlölet nem megmagyarázhatatlan. A forradalom napjaiban, amióta világ a világ, nem ismeretlen a pánik, zűrzavar, értelmetlen erőszak, kegyetlenség. De a kommunisták számára akkor „az ávós kiskatonák”, „a pártház védői” olyasmit jelentettek, ami mára egyszerűen feledésbe merült. Ők az Osztály és az Ügy megtestesítői voltak, Azé, Ami a Legjobb.
Ez se igazolja a szovjet csapatok behívását és a rá következő, csakugyan ellenforradalmi terrort és visszataszító csalás- és hazugságáradatot. Csak arra szerettem volna fölhívni a figyelmet, hogy Kádár és társai számára ez lehetett a végső csalódás. Senkiben se lehetett bízni. Se a Pártban, se a Szovjetunióban, se a nemzetközi munkásmozgalomban és a békeszerető, haladó erőkben, de főleg nem azokban, akikért annyit szenvedtek, a magyar prolikban. Ez, gondolom, elviselhetetlen volt. Ám a belőle levont következtetések még problematikusabbak voltak.
A tömegeken kívül Kádár még persze a szovjet „szervektől” félt. 1956. november 4-étől kezdve pedig igyekezett megnyerni és megtörni ellenfeleit, becsapni és megfélemlíteni a magyar népet, helyreállítani a parancsuralmat, és távol tartotta, amennyire tőle telt, a pártvezetéstől azt a két csoportot, amely még hitt valamiben: a forradalom (korábbi) híveit, a „demokratikus kommunistákat” és Rákosi (korábbi) híveit, a sztálinistákat. De az ávósok nélkül nem ment a dolog, a rendcsinálás és a megtorlás munkájában olyan emberek vettek részt, aki nemcsak Nagy Imrét és csoportját, de Kádárt is árulónak tartották, aki dicsérte ’56 forradalmát a rádióban és aki „föloszlatta a pártot” (amely magától oszlott szét). Kádár bántatlanságot ígért a forradalom kommunista vezetőinek, majd kivégeztette őket – és még százakat – vagy hosszú évekre börtönbe záratta őket – és még ezreket. Kétszázezer ember menekült nyugatra. Dühöngött a spiclirendszer és a cenzúra. Ahogyan Kádár hivatalos és baráti életrajzírója, Gyurkó kimondja, ebben az időben Kádár volt a leggyűlöltebb ember Magyarországon, akit a fél világ megvetett, s akinek a hatalma ekkor semmi egyében nem nyugodott, csak a Szovjetunió fegyverein.
Nem mondom, hogy nem volt senki, aki titokban meg ne könnyebbült volna, hogy vége a fölfordulásnak és a fegyverropogásnak, de még ezek is undorodtak a Kádár-féle vezetőség árulásaitól, hitszegéseitől, s ők se becsülték a megszállók ügynökét, társai hóhérát. Aki ha nem is jókedvűen, de elég nyugodtan intézte az ügyeket, és a két nagy ellenfél – Nagy Imre és Rákosi – távollétében megerősítette és konszolidálta a hatalmát.
Hogy közelebbről mit gondolt közben, nem tudjuk. Mániákus törekvése arra, hogy valamiféle jelképes engedményeket, elismerést csikarjon ki a hatalmában lévő forradalmi vezetőktől, arra utal, hogy tisztában volt vele: pozíciója még a diktatúra normái szerint is törvénytelen, hatalma illegitim, személye a forradalmat sirató népi többség körében közmegvetésnek örvend. Evvel a későbbiekben végig, bár egyre halványabban kísértő illegitimitással küzdenie kell, mert meg kellett értenie, hogy különbség van az ellenállás kiúttalanságának elismerése és elnyomó rendszerének az elismertsége között, hogy 1945 már nem tér vissza, hogy az, amiért élni szeretett volna, épp abban a pillanatban pusztult el végképp, amikor ő, az örök vesztes – a világ legnagyobb hadseregének és titkosrendőri apparátusának a segítségével – végre győzött. Úgy, hogy ebbe a győzelembe többé-kevésbé erőszakkal tuszkolta bele a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg és az NKDV/KGB, s úgy, hogy győztesként egyedül kuksolt a kihalt pártközpontban.
A következtetések
A terror és a konszolidáció történetét se mondom el, bár kevésbé ismert, mint az eddig érintett vagy kihagyott történelmi fejezetek. Azt fogom csak leírni, hogyan működött tovább a forradalmiságát vesztett forradalmi zsarnokság, a hitét vesztett fanatizmus, a népi jellegét vesztett plebejus uralom. Milyen következtetéseket vont le Kádár a szocialista eszmények összeomlásából és a „létező szocializmus” elutasítottságából, s azt, hogy miért, hogyan és mennyiben osztották konklúzióit egyre többen: oly sokan, hogy ezekkel a konklúziókkal még mindig találkozunk – miközben (nem úgy, amiként 1989-ben gondoltuk) a régi kommunisták összes félelmei valóra váltak mára, kivéve (s ez lényeges) a fizikai megtorlást, a fehérterrort. De az, ami miatt Kádár mozgalmi nemzedéke kommunista lett az 1930-as években, ma hiánytalanul itt van.
Már az 1990-es években (amikor még nem voltam marxista, sőt) „restaurációs forradalmiságról” írtam. Nem Bibó, Nagy Imre, Kéthly, a munkástanácsok forradalma éledt föl, csak – igen sok, bár nem minden tekintetben – a restaurációnak is másodrangú Horthy-korszak második kiadása, gipszmásolata, ahol a lakosság 44 százaléka hisz a zsidók titkos uralmában, ahol több mint 80 százalék utasítja el akár egyetlen menekült befogadását, ahol készül az irredenta (és a tanácsköztársaság elleni) emlékmű, ahol megint Adyt és a Nyugatot pocskondiázzák az állami vezércikkek, mint ama daliás időkben. S ugyanolyan rossz viszonyban van az egész külfölddel az állam, mint hajdan. De hát ez csak pastiche, hamisítvány: hol van a dzsentri, az arisztokrácia, a tisztikar, az egyházfejedelmek? A Mozarttól és Haydntól nem egészen idegen, nemzetek fölötti birodalom árnya? A kúriák és a paloták, az ősparkok és az angolkertek? Az épületeket restaurálják, de a szellem mégse tér vissza. A szakszerűen működő állam és a nép lelkéhez szóló kultúra se.
Amit még meg kell értenünk, az nem kizárólag vagy akár különösképpen Magyarországra vonatkozik, de nálunk nagyobb a jelentősége, olyannyira, hogy a kádári konklúziók beleépültek abba a homályos valamibe, amit „nemzeti karakter”-nek szoktak nevezni, akkor is, ha az okok megszűntek vagy feledésbe merültek, s a beépült konklúziók lesznek immár önálló okozói új okozatoknak.
Kádár – és nyomában a magyar nép – úgy viselkedett, mint sok ember, akit rettenetes trauma vagy veszteség, végzetes betegség diagnózisa vagy gyász ér. De ez csak hasonlat: ami történt, nem pszichológiai jellegű.
A fölszabadulás, a forradalom, a demokrácia, a szocializmus reménye megsemmisült. Az országot hatalmas idegen hadsereg szállta meg, a magyar állam vezetése a Szovjetunió Kommunista Pártjának kegyelméből ült a helyén, a meg nem ölt vagy el nem menekült forradalmárok pedig a börtönben. A kádári vezetőség félelmeinek irányát mutatja, hogy a kivégzettek és a leghosszabb börtönre ítéltek a politikusok és értelmiségiek között mind kommunisták vagy volt kommunisták.
Ez nemcsak megtorlás volt, hanem a lehetséges riválisok elpusztítása, a rettegés nem a fölszabadulás előtti uralkodó osztály restaurációjától, hanem valamilyen eleven, forradalmi baloldal föléledésétől vagy akár befolyásától a pártban. Kádáréknak nem kellett demokrácia, nem kellett többpártrendszer, nem kellett nemzeti függetlenség, nem kellett gondolatszabadság – de az biztos, hogy nem kellett szocializmus se.
Miért?
Két ellentétes okból.
Az egyik a „szocializmus” népszerűtlensége volt. A másik pedig ennek az ellenkezője, a „szocializmus” (még eltorzult, bolsevik-jakobinus formájában is titkon meglévő) fölforgató, lázadó potenciálja.
De hát mit tegyen a minden hitét elvesztett zsarnokság és a minden reményét elvesztett nép? Mivel kábíthatja, vigasztalhatja, kárpótolhatja magát az, akinek erkölcsiekben nincsen semmije?
S mit tehet az a munkásból és parasztból lett új uralkodó osztály és új értelmiség, amely szemben áll a rendszerrel, de létezését és kiváltságait a rendszernek köszönheti? Mi legyen a diktatorikusan félig-meddig már modernné alakított országgal, amely fejlődik, de rab?
Hogyan lehet belső békét, köznyugalmat teremteni? Hogyan lehet előmozdítani a beletörődést anélkül, hogy különféle patológiák ne kerítenék hatalmukba a társadalmat?
Kádár és növekvő, egyre jobb szakemberekkel kiegészített csapata voltaképpen föltalálta a nyugat-európai (különösen a nyugatnémet és osztrák) jóléti állam kelet-európai változatát, persze első renden empirikus tapogatózások, nem doktrinális átalakulás révén. A fogyasztás serkentése, az életszínvonal emelése, a lakáshelyzet radikális megjavítása, az ún. minőségi népszórakoztatás, közművelődés, szabadidőkultúra, a vállalathoz kapcsolt üdülés, egészségügy, könyvtár, zene, „utazás”, „kocsi”, tévé, sport: szinte a teljes megnyugtató, konzervatív paletta, amelyet egyébként a „nem marxista”, szinte kihívóan polgári értelmiség kulturális szupremáciája jellemez (erről írtam másutt, de álljon itt pár név különböző irodalmi szintekről, jelzésként: Németh László, Szabó Magda, Passuth László) meg a „bátor” kabaré. Háztáji, melléküzemág, Balaton, hétvégi telek, fusi, gmk, AB-bizottság, SZOT-üdülő. Ismerik ezt a menüt.
Amint sokan megállapították, mindenekelőtt Ferge Zsuzsa akadémikus, hogy 1965 és 1985 között volt Magyarország „aranykora” (les vingt glorieuses), amikor mind a fogyasztási színvonal, mind a „létbiztonság” (foglalkoztatás, lakhatás, szociális ellátás), mind az egyenlőség mértéke együtt emelkedett.
Ehhöz hozzájött a sztálini korszakból örökölt közösségi formák (szocialista brigádok, tömegkultúrás-népművelési mozgalmak és í. t.) váratlan meggyökerezése, a vidék hagyományos elmaradottságának csökkentése (a tsz-parasztság nagy gazdasági sikere), a népoktatáson keresztüli reszocializáció és mobilitás – folytathatnám.[5]
Mindezek mögött ott van ugyanakkor egyrészt a traumatizált magyar nép bulémiája, valláspótlékként is szolgáló anyagiassága, fogyasztási mániája; a szabadságszimbólum az „utazás” (turizmus), „szórakozás”, evés, strand, meccs. A kialakult konzervatív társadalomra jellemező volt a paternalisztikus-patriarkális viszonyok kettős erkölcse, a családkultusz és a „csinos asszonyka” kacsintós emlegetése, az érzelgős slágerek és a gépies promiszkuitás.
És emögött is ott áll az egykori fiatal kommunisták (a „fényes szelek” eufemisztikus kóddal jelölve) depressziós csalódottsága: maga Kádár is láthatólag úgy gondolta, hogy evvel a „jóléti” fejlesztéssel és fokozatos reformmal tulajdonképpen megvesztegeti a magyar népet, amiért mélyen megvetette – ő, az obsitos bolsevik forradalmár, a messianisztikus aszkéta – a népet, a pártot és önmagát.
Az „enrichissez-vous”, a „gazdagodjatok!” MINDEN ELLENFORRADALMI KORSZAK SAJÁTOSSÁGA, mindig is az volt.
De ennek a mindent átható kádárista pörköltszaftnak még a bírálata is konzervatív volt, pl. a Veres Péteré, aki a „fridzsiderszocializmustól” (!) a nép erkölcsi tisztaságát féltette, s nem vette észre, hogy ez összefüggött az erkölcsi állapot már lezajlott átalakulásával, amelynek az oka a vereség: a politikai fölszabadulástól és emberi emancipációtól megkülönböztethetetlen kelet-európai reálszocializmus 1956-ban és 1968-ban megtörtént végső veresége, a nagy októberi szocialista forradalommal bevezetett szubverzív projekt kimerülése Drezdától Sanghajig. A növekvő jólét és társadalmi mobilitás nem kiegészítette, hanem helyettesítette a szocializmust, amely a formális-jogi „magántulajdon” és a szabad piac intézményén kívül a kapitalizmus egyetlen fontos tulajdonságát se számolta föl. Éppen ezért vélik úgy ma is ún. magyar értelmiségiek, hogy a szocializmus (mint történeti világnézet és politikai hagyomány) kizárólagos vagy fő jellemzője az „államosítás” (vagy „államgazdaság”) és a „nempiac”, azaz a központi tervezés vagy a „szimulált piac” (tervalku stb.). Pár napja olvastam tekintélyes gondolkodó tollából, hogy a szocializmus eszménye a társadalmi igazságosság (érdekes, hogy ennek a nagy teoretikusa a liberális John Rawls, az egyenlőség pedig a francia polgári forradalom jelszava, nem a kommunista forradalomé). A magyar utókor Kádár Jánossal téveszti össze Marx Károlyt.
De Kádár ezt jobban tudta. A maga puritán bolsevik mozgalmár jellemével és proletár puritán alkatával azt művelte, amit „kompromisszumnak” nevezett, de amit szemlátomást lekenyerezésnek, mocskos alkunak, baksisnak érzett, amikor „szocializmus” helyett a köznyugalom, a társadalmi összhang, a szilárd belső rend, a biztonság, a közmegegyezés és kiegyezés stb. konzervatív, mélyen polgári civilizációját építette, s lett – akarata, szándéka, hite ellenére – minden idők legsikeresebb magyar államférfia. És kétségbeesett, magányos öregember, akiből áradt a keserű megvetés, az egykori hívők feneketlen cinizmusa.[6]
Civilizációt épített Kádár János és az MSZMP Magyarországon, lelketlen, nyugodt, stabil és biztonságos civilizációt, amelynek szerény, plebejus, egyhangú stílusán – lakótelepek! – rajta van a néhai, már kibetűzhetetlen proletár eredet bélyege. Nem erre vállalkozott, nem ezt szerette volna, de ezért, a neki semmiért, áldozta föl könyörtelenül elpusztított ellenfeleit és alig kevésbé könyörtelenül elpusztított önmagát.
Forrás: MÉRCE 2019. július 8.