Tamás Gáspár Miklós új könyve, az Antitézis megjelenése kapcsán beszélget a filozófussal a Mérce baloldali politikai lap szerkesztője, Kocsis Árpád „A világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre” cím alatt.
Mérce: Az interjút megelőző beszélgetéseink során arról írt, hogy az Antitézis az elmúlt húsz év baloldali reneszánszának hatására íródott, ám ennek a felizzásnak vége, a jelenség kimerült. A kötet bemutatóján azt mondta, hogy ebben a reneszánszban volt felületesség és illúzió is. Milyen illúziókba ringattuk magunkat New Yorktól Kolozsvárig? Miért merültek ki a baloldali mozgások Buenos Airestől Zágrábig? Mivé lettek az emancipatorikus törekvések?
Tamás Gáspár Miklós: Ezek voltak az első nagy baloldali mozgalmak, amelyek – amint ez már 1968-ban körvonalazódott – nem alapultak politikai szubjektivitáson és szervezett mozgalmon és programon. A nagy osztályok – a burzsoázia és a proletariátus – nem politikai szubjektumok többé; irtózunk a hatalomtól, tehát nem tudjuk megtörni a hatalmat. Melyek lettek volna a győzelem, a siker kritériumai? Hogy a nagyhatalmak kormányai átveszik és teljesítik a lázadók követeléseit? Hogy szétporlad a tőkés állam, és az irányítás is szétszóródik az autonóm közösségek között? Miközben az intézményi struktúra ellen nem történik semmi, és a jog működik tovább, akárcsak a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat, a közigazgatás, a vasút, a népjóléti rendszer, a közoktatás, a bankok, a népbutító álkultúra…? Ez az elkeseredés és a csodavárás kombinációja volt. De nem szabad csodálkozni rajta. Azóta a konvencionális egyetemi és médiaipar – szokás szerint – terminológiai matricákat ragaszt mindarra, amit nem ért (lásd az olyan tartalmatlan ostobaságokat, mint a nem létező „populizmus” és a nem létező „neoliberalizmus”), megfosztva a zajló tragédiát még a maradék méltóságától is.
Anélkül, hogy akár a „leghaladóbb” megfigyelők megrezzennének és legalább másodpercekre abbahagynák az üres dumát, Európa fasizálódik. Lásd Franciaországban a „szeparatizmus” (vagyis a muszlim népesség) elleni gyalázatos, majdnem egyhangúlag megszavazott törvényt és napi rendőrterrort, a no persze külföldi „woke” ideológiai divat elleni állami propagandakampányt, amelyben Macron elnök első osztályú orbánistának bizonyul (mint egyebekben is). Lásd a Frontex és a korrupt hadiipar botrányait, az EU rendőrösödését és militarizálódását, a menekültek szűnni nem akaró gyötrését; a magyarországi ellenzék rasszista álláspontra helyezkedését a „migrációs” kérdésben; az oltásellenes és koronaszkeptikus mozgalmak kétségbeesett és őrült, amúgy tekintélyellenes félfasizmusát Nyugaton és „libertárius” hablatyolását nálunk. Mindez anélkül, hogy a magyar nyelvű sajtóban mindennek nyoma lenne.
A járvány fölfüggesztette az „emberi jogokat” és leállította az állítólagos nemzetgazdaságot, s kiderült, hogy mindennek alig van lényegi következménye. Mind a „liberális-demokratikus fölépítmény”, mind „a gazdasági alap” eddig is fiktív volt, jórészt szükségtelen, merő kiméra. Az eddigi takarékoskodás, „költségvetési egyensúly” stb. egyszerű kőkori babona.
A bomlással szemben ezúttal nincs forradalmi alternatíva, se pátosz, se gúny. De ennek súlyos történeti okai vannak, amelyek sajátosan a baloldalra tartoznak. Az intézményességnek és az önzés apokaliptikus-etikai elvetésének (azaz a történelmi „kommunizmus” forradalmi erkölcsének) az elutasítása az új baloldalon (majd az új baloldal negyven évvel ezelőtti megszűnése után az új évezred gyöngécske utómozgalmaiban) az az egyik fő oka, hogy – a nekünk kedves és bennünket inspiráló eretnek kisebbségek ellenállása és kritikája ellenére, amelyet már a földalatti bolsevik párttal szemben megfogalmazott a XX. század legelején mind Rosa Luxemburg, mind az akkor még nem bolsevik Trockij, hogy az anarchistákról ne is szóljunk – a forradalmi baloldal nem vétlen a Gulag és a sztálini jellegű diktatúrák létrejöttében és fönnmaradásában. Márpedig ez a modern történelem egyik legnagyobb katasztrófája, és amelynek a rettenetes nyomai ma is világosan láthatóak Kína, Vietnám, Oroszország, Ukrajna és a többi szovjet utódállam, továbbá Kelet-Közép-Európa sorsában.
És itt nekünk nem szabad a „whataboutism” ismert trükkjével más eredetű rettenetek (kolonializmus, fasizmus stb.) nyakába sózni a felelősséget. A magukat marxistának képzelő nagy munkásmozgalmak bürokratikus kaszárnyaállam felé menetelésének lehetőségére már a szocializmus XIX. századi kritikusai rámutattak. A létező kapitalizmus borzalmai láttán erre akkor legyinteni lehetett, és Lukács György nagyszabású és maradandó elmélete (az 1920-as években) politikai teológiává szublimálta ezt a legyintést. Ám a reálszoc (a „létező szocializmus”) államkapitalista „modernizációs” sikerei – amelyek tagadhatatlanok – sok millió ártatlan ember kínhalálán alapultak, amit soha nem szabad elfelejteni, különösen nekünk. A tanácsköztársaságot a hívei (vö. az összes emlékezésekkel) meghitt melegséggel és szeretettel csak „diktatúrának” becézték. Utólag is. Ennek fele se tréfa.
A forradalmi baloldal óriási történelmi hibái – a fanatizmus, a hősiességgel és önföláldozással kombinált kegyetlenség, a dogmatizmus, a szellem helyett a betű kultusza, a katonai fegyelem, a fönnállóval szembeni gőg, a kifelé-engedetlenség-befelé-konformizmus, a szektásság, a specializált mozgalmi nyelv, az önmegtartóztatásból, lemondásból, üldöztetésből és szenvedésből fakadó különleges elitizmus, az ecclesia pressa, az elnyomott katakombaegyház tudata, amely minden kívülállót eretneknek, ha ugyan nem egyenesen „istentagadónak” tekint – hatalomra kerülve megsokszorozódtak. Az intoleranciából és a világmegváltó küldetésből rendőrállami terror lett, és nem véletlenül. A régi földalatti mozgalom groteszk utolsó üzenete: amikor az NDK állami vagyonát kiárusító privatizációs ügynökség, a Treuhandanstalt vezetőjét, Detlev Rohweddert „kivégezte” a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) nevű terrorszervezet 1991-ben. De a régi kommunista (proletár) osztálypárt mindenütt megszűnt, és ez azokra nézve is következményekkel járt, akik mindig szemben álltak a lenini, a szovjet típusú rendszerrel az ultrabaloldalon – vagy akár a szociáldemokráciában.
Nem bízom semmilyen baloldalban, amely megfeledkezik a Gulagról és a szociáldemokrácia árulásairól (és az 1956 utáni kelet-európai posztsztálinizmus irányvesztett, anyagias, represszív tétovázásáról, a „pangásról”, amely évtizedeket pazarolt el nemzedékek életéből a nagy semmire).
Az új baloldalnak és a 2000-es évek „radikális” utórengéseinek a kudarca ennyiben igazolható és megbocsátható: nem óhajtottak a lányok és fiúk – helyesen – a lenini zsákutcába még egyszer besétálni. Igaz, így győzni se lehetett. A Párt kérdése – azaz az antikapitalista politikai szubjektivitás kérdése, amelyet eddig csak utópikusan tudtunk föltenni – megoldatlan.
Mérce: Az Antitézisben megannyi fogalmi tisztázást, illúziórombolást hajt végre. A bevett meglátásokkal szembemenő állításokat hosszan sorolhatjuk: a reálszocializmusnak vajmi kevés köze volt a kommunizmushoz, államkapitalizmusról érdemes beszélnünk; a reálszocializmus keleten páratlan modernizációs programot hajtott végre, egyben utat nyitott a korlátok nélküli, tiszta kapitalizmusnak… Kölcsönözhet-e a számunkra valamiféle előnyt, többletet, adhatja-e a nézőpontok gazdagságát az, hogy Kelet-Közép-Európából, a félperifériáról szemléljük a kései kapitalizmus tendenciáit, vagy csak nehezíti a dolgunkat?
TGM: Azt, hogy az 1917-ben létrejött rendszer államkapitalizmus, Lenin, Trockij és elvtársaik is tudták, de azt hitték, hogy ez (akárcsak a „proletárdiktatúra”) átmeneti jelenség. Azt nem tudták megmondani – technicista és produktivista banalitásokon túl –, hogy milyen társadalmi erők lendíthetnék át ezt a szisztémát a normatív értelemben vett „szocializmusba”. Azokat, akik ezt az átlendítést (bármennyire illuzórikusan) még szerették volna, „a régi gárdát”, Sztálin kivégeztette a moszkvai pörökben vagy meggyilkoltatta, mint a száműzött Trockijt. Hogy ne legyen félreértés. (Persze „a régi gárda” is hozzájárult az autentikus proletár kommunizmus leveréséhez Kronstadtban és másutt még a forradalmi korszakban… Tessék Malraux-t olvasni Kínáról.)
De nem ez a legérdekesebb történetileg, bármennyire meghatározta a mi sorsunkat Kelet-Európában és Ázsiában. Hanem az, hogy közvetve megváltoztatta az egész tőkés modernséget. Akármi volt a szovjet rendszer represszív-etatista lényege, kifelé a szocializmus emancipációs alternatíváját képviselte, mint annak idején Napóleon a francia forradalmat Németországban és Itáliában. A nyugati kommunista forradalmat meg kellett előzni – ezt hajtotta végre sikeresen a fasizmus –, vagy energiáit pacifikálni és „termelőerővé” változtatni (mint a szociáldemokrácia meg a „jóléti állam”), és ezért a burzsoázia osztályuralmát, a plurális, laza „polgári társadalmat” föl kellett számolni, így az államkapitalizmus különféle változatai (fasizmus, New Deal, szociáldemokrácia, sztálinizmus) dominánssá váltak mindenütt. Egészen addig, ameddig a szocialista-kommunista energia ki nem hunyt (a gazdaságpolitikailag – amúgy logikátlanul és összevissza – „fogyasztói” szociáldemokratizált szovjet rendszerű országok és a nyugati „eurokommunista” pártok kapitalisztikus banalizálódása folytán), amikor (Thatcher 1979) az empirikus munkásmozgalom vívmányait, az államkapitalizmus egalitárius tendenciáit el lehetett törölni. (Hiszen 1968-ban lobbant föl utoljára a kommunista gondolat, már nem kellett tőle tartani.)
Egyetlen riválisa maradt a bürokratikus piaci szisztémának (ez nem volt többé ellentét: a piac dominanciáját a bürokratikus erőszak teremtette meg, akárcsak az ellentétét korábban), a militáns iszlám, amely bizarr módon sokszor polgáribb, mint a Nyugat: az iráni teokrácia bázisa a bazár középpolgársága volt, mint nálunk a reneszánszban és utána Savonarola, Luther és Kálvin teokráciájáé…
A mi „előnyünk” az lehetne, hogy tapasztalataink alapján nem dőlünk be annak, hogy a – jelenleg éppen posztfasiszta – államkapitalista kísérlet (vagy ennek a „baloldali” változata valamiféle etnikai jóléti állammal vagy mi az ördöggel) alternatívája lehet a jelenlegi „globális” kurzusnak, amely (ha jól megnézzük) szintén posztfasiszta elemeket mutat föl, ha nem is olyan sűrűségben és intenzitással, mint ezek az idiotikus kelet-európai (ázsiai és dél-amerikai) féldiktatúrák.
A kelet-európai intuitív konszenzus a kapitalizmust voltaképpen „a külfölddel” azonosítja (ezért nevezi „globalizációnak”, mintha a piac immár fél évezredes határtalansága újdonság lenne), amire a XVIII. század elején még volt némi ok, de az már régen volt. A kelet-európai rabló jellegű, obskurantista és represszív államkapitalista kísérletek viaskodása az EU „modernista” államkapitalista bürokráciáival: szánalmas látvány. A németországi – nálunk valamiért médiatitkot képező – neonáci terrorizmus ideológiailag igen közel áll a hivatalos jobboldal bizonyos köreihez. A Bundeswehr, a titkosszolgálat, a rendőrség tele van (amint ez ott közismert, jól föltárt tény) náci sejtekkel: ezt tartják nálunk az európai „liberális” mintaállamnak. A németországi és ausztriai hivatalos menekültellenesség ma már semmivel nem marad el az Orbáné mögött. A muszlimokat gyilkoló neonáci merénylők – és tüntetők – a világnézeti győztesek, akkor is, ha közülük a balszerencsés amatőröket olykor lecsukják.
A keserű tréfa az, hogy a nyugati muszlim ellenállás jelentős része (szintén) konzervatív, represszív, autoritárius. Ebben konkrétan megszemlélhető az, amit mondani szoktam, hogy a kapitalizmus betölti a teljes horizontot. Ezen nem változtat a társadalmi igazságtalanság miatti (indokolt) erkölcsi fölháborodás – amely örök, nem specifikus, analitikus erényei igen szerények –, amely mindig ott van és mindig ott volt a tájkép szegélyén.
A kelet-európai baloldal (amely ebben a régióban régről ismerhetné az etnikai hátrányos megkülönböztetést és elnyomást, amelyből bőven kijutott a kisebbségi magyarságnak is) „identitáspolitika” (ez egy másik értelmetlen egyetemi és médiacímke, amelyet a meg nem értett katyvasz egy-egy tetszőleges szegmentumára szokás föltűzni) címén hanyagolja el a kapitalizmus egyik mindenkori elnyomó funkcióját, amely a biopolitika terepén folytatja az osztályelnyomást más eszközökkel. (Ez volt 1848 és 1945 között a „nemzetiségi politika” és a „zsidókérdés”: semmi új, kedves elvtársaim, amint a bávatag értetlenség is a régi.) Az etnicizmus (előzményeivel együtt) legalább olyan szerves része a kapitalizmusnak, mint a tőzsdei árfolyamok meg a biztosítótársaságok.
Nem tudom, a félperiférián vagyunk-e még, miután a centrum szétkorhadt. Azt hiszem, ezek a centrum-periféria elméletek némileg elavultak, magyarázó erejük sose volt túl nagy. A hagyományos nyugati hatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) politikailag bénult válságterületek, a hagyományos uralkodó (közigazgatási és politikai) „elitek” (ahogy nálunk evvel a hagyományosan reakciós, félrevezető névvel szokták illetni őket) összeomlottak az agonizáló – egykor hegemón – magaskultúrával és tudományos tekintéllyel egyetemben.
A döntő világnézeti konfliktus ma az etnikai-faji és a társadalmi nemi (dzsender) területen összpontosul – miután a forradalmi osztálytudatot kiirtották – a szokásos módon: egalitárius törekvések az amúgy érintetlenül hagyott hierarchikus társadalomban. A versengő-agonisztikus konfliktustársadalomban (ami a kapitalizmus) mindenki, így az egalitárius erők is, győzelemre törekszik, ami a hierarchia szentesítése. (Ezt Nietzsche épp olyan jól tudta, mint Marx.) Ha a verseny – amelyet a sose létezett meritokráciával igazolnak olyan társadalomban, ahol a vagyonok zöme öröklött, mint pl. Amerikában – érintetlen alapelv, akkor elnyomásnak is kell lennie (hogy a győztesek győzelmét legalább egy időre garantálni legyen képes), s ilyen körülmények között az egyenlőségért folytatott harc (mint a kapitalizmusban oly gyakran, ha nem is mindig) Don Quijote-i jellegű. A szélmalmok vitorláit politikailag korrektre lehet fösteni, de ez nem sokat segít. A hierarchia átalakul, de minduntalan újjászületik.
Minden letűnő uralkodó réteg barbárnak tartja a föltörekvőket; most megijednek a színes bőrű gazdagoktól, politikusoktól, köztisztviselőktől, menedzserektől, kulturális és médiahatalmasságoktól (Angliában a kormány második és harmadik embere meg London főpolgármestere az indiai szubkontinensről származik, akár az új amerikai alelnök), ami sok mindent megváltoztat, de a hierarchia (az egyenlőtlenség) alapvető tényét csöppet se.
Akkor se, ha – Nyugaton – a hierarchia színezete változik, s a látható vezetők között több a nő, a kisebbségi meg a fiatal. Mindettől azonban az etnikai-rasszos-nemzetiségi-felekezeti-nemi elnyomás ténye megmarad, és épp ott, ahol mindig is volt: a kapitalista világrend szívében, ugyanott, ahol az osztályelnyomás.
Ezt csak a legradikálisabb univerzalizmus – a platonikus és keresztyén univerzalizmusnál is radikálisabb univerzalizmus – ellensúlyozhatná, amelyhez azonban olyan fogalmi kultúra lenne szükséges, amilyen ma lehetetlen.
Nálunk a létező szocializmus radikális modernizációs projektje egyrészt megszüntette (jobboldalon) az arisztokratikus és vallási hagyományokat (az itt-ott fölbukkanó kelet-európai vallásosság, mondjuk Lengyelországban, Romániában, Szerbiában stb. épp annyira ultramodern-dekadens jelenség, mint a radikális iszlám: modernség utáni pastiche-vakhit, pastiche-ortodoxia, pastiche-ultramontanizmus), és másészt megszüntette (baloldalon) a munkásosztály politikai autonómiáját a mozgalmaiban, amelyeket államosított s evvel szétzúzott. Itt tiszta kapitalizmus van, amelyet hagyományok nem korlátoznak, és amelyet a pusztán instrumentálisan fölfogott jog alig szabályoz. Elfelejtjük, hogy a barbár durvaság nem hagyományos. Ez nem elmaradottság, nem „visszatérés a múltba”, hanem nihilizmus, züllés, formátlanság.
A „proli” – más országokban a „segélyezett”, ami Magyarországon nem probléma, mert nincs segély – iránti dzsentroid és csendőri, gyűlölködő megvetés – amely a Horthy-korban rétegspecifikus volt, ma meg általános – társul az értelmiség (továbbá a tudás, a műveltség és a kulturális ismeretek és készségek) iránti mély utálattal. S mivel históriailag ez a két csoport a baloldal bázisa, a jobboldal minden mániáját és divatját szolgaian átvevő kelet-európai „baloldal” – és az egykori romantikus reakció fölvilágosodás-ellenességét és antiracionalizmusát majmoló, lendületesen fasizálódó nyugati egyetemi baloldal legregresszívebb divatjait is utánzó, az Instagram és a Szent Szövetség ideológiáit ötvöző fiatalságunk – saját magát gyalázza reggeltől estig (no és persze estétől reggelig). Tudják, azok a pofák, akik rasszizmusban Kantot marasztalják el, nem Hitlert. Jawohl. Azok, akik jobban gyűlölik a liberálisokat, mint a fasisztákat. Akiknek nem az egykulcsos adó és az alapvető fogyasztási cikkek magas forgalmi adója („áfája”), a képtelenül megdrágult lakbér, a szegényeket szegregáló oktatás vagy a nőbántalmazás a legfájdalmasabb az egyenlőtlenségben, hanem a jó modor és az igényes stílus. Majdnem mindenki osztozik ezekben a troglodita előítéletekben. Ez igen, a színtiszta kapitalizmus a legrosszabb formáiban, ezt sikerült létrehoznunk Kelet-Európában. De már mások is fölzárkóznak.
Mérce: Az Igazság és osztály című írásában kifejti, hogy két szocialista hagyomány létezik: az „angyali” rousseau-i és a „démoni” marxi. Az első a puritánságot hirdeti, az erkölcsösséget, a rousseau-iánusok azt hangoztatják, hogy a népihez kell visszatérni, hiszen ez kulturálisan és erkölcsileg is különb. Miért nem elégedhetünk meg a rousseau-iánis szocializmussal, amelynek kétség kívül nagyobb volt a mozgósítóereje? Mi a baj az egyenlőséggel?
TGM: Miért volna a puritanizmus egyértelmű az „erkölcsösséggel”? Mellesleg Rousseau nem volt puritán. És a „népihez” nem lehet visszatérni, mert a „nép” fogalma civilizációs eredetű, jelesül római konstruktum. Rousseau nem egyszerűen a tőkés rendet, hanem a civilizációt ellenezte – művészettel és tudománnyal együtt –, mint ami szükségképpen erkölcstelen. Alapvetően az intézményesség nélküli, autentikusan érzelmi-ösztönös emberi együttélést javasolta, mert bízott benne, hogy a civilizációs külszíntől megszabadított, társadalom előtti ember alapjában szabad és jó. (Ami ugye a keresztyén, a bibliai fölfogás egyenes ellenkezője.) Nem annyira Rousseau-val van baj, akinek a kultúrakritikájában rengeteg az igazság – és különben se nagyon hordott még egy ekkora zsenit a hátán a föld –, hanem a rousseau-i szocializmussal.
Mi a baj az egyenlőséggel? Semmi baj az egyenlőséggel, amely az egyik legfontosabb eszményünk. Ámde az egyenlőtlenség nem ok, hanem okozat. Az egyenlőtlenség politikai megszüntetése – amelyre a jakobinusoktól a bolsevikokig annyi forradalmi kísérlet történt – kivétel nélkül mindig sikertelen volt, hiszen ahol csökkent a jövedelmi egyenlőtlenség, ott elkerülhetetlenül más hierarchikus viszonyok erősödtek föl (mindenekelőtt a hatalmiak és igazgatásiak).
És azért volt sikertelen, mert az egyenlőtlenség a kapitalizmusban nem a jogi-politikai szabályozás (mindenekelőtt a nemesség – meg a klérus – és a közrendűek, illetve a férfiak és a nők alapjogi megkülönböztetése) következménye. Hanem azért, mert az alapjogi egyenlőség mellett az érték/értéktöbblet, a termelőerők és termelőeszközök elválasztása, a tulajdon abszolútsága, az áruforma, a piaci értékesülés spontaneitása (iránytalansága) az, ami az egyenlőtlenséget minden adó- és bérreform ellenére mindig újjáalkotja.
A rousseau-i szocializmus (nem Rousseau!) a fölületre irányul, és politikai mivolta miatt az egyenlőséget másképp, mint extrém erőszakkal nem tarthatja fönn – ez nem mindig fizikai erőszak. A rousseau-i szocializmus (így a bolsevizmus és több eszmerokona) nem szünteti meg a kapitalizmust, csak epifenomenálisan. (A többi államkapitalizmus meg se próbálta, hiszen funkciója épp a tőkés rend megmentése volt.)
Röviden: a világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre.
Egyébként nem igaz, hogy a marxi szocializmusnak nem volt nagy mozgósító ereje: de igen, az első világháború után – ha nem is tiszta formában, mert a históriában nincs tiszta forma – annyit mindenki megértett (egy időre), hogy a nemzet nem a kapitalizmus alternatívája, hanem az alapformája, amelyet az állammal, a tőkés magántulajdonnal és a patriarkális-represszív családdal együtt el kell vetni. A kapitalizmus elleni lázadás a nacionalizmus elleni lázadás nélkül fabatkát se ér: nem csoda, hogy a sztálini rendszerek nacionalisták voltak, akárcsak a többi államkapitalista szisztéma, és nem egynél még nacionalistábbak is. Nincs kapitalizmus etnicizmus és szexizmus nélkül – és megfordítva, nincs kommunizmus internacionalizmus és feminizmus nélkül.
Mérce: Mi a jelentősége annak, hogy a marxi koncepció szerint a munka a tőke szerves eleme, így például az egykor forradalmi szubjektumnak tekintett proletariátus nem haladhatja meg a kapitalizmust – pusztán csak azzal, ha önmagát is felszámolja? Amikor majd még a kövek is üdvözülni fognak… – ám születhet-e olyan forradalmi szubjektum a kapitalizmuson belül, amely elvezet bennünket az üdvözüléshez?
TGM: A munkaerő a tőke szerves eleme. De a proletariátus – akárcsak Hegelnél a hivatalnokság – az „univerzális osztály”, az osztály, amely fölszámolja az osztályokat (közben meg politikai – igaz, csak politikai értelemben – a kapitalizmus számolta föl őket 1933 után). A proletariátus nem törekedhet osztályuralomra – hiszen lényege a kizsákmányoltság –, hanem csak osztály nélküli társadalomra. Igen, ez volt a proletárpártok programja. Ámde a szocializmus mögöttünk van, elmúlt, történelemmé vált. A proletariátus nem politikai szubjektum többé – ahogyan a polgárság se. Forradalmi szubjektumok nincsenek. A kérdés megválaszolhatatlan.
A proletariátus definíciója a kommunizmus perspektívájából született, amely perspektíva ma már eszmei (s ebben az alakjában örök), amelyet Marx a valóságos mozgalomnak nevezett, amint az is volt. De legyőzték. A kommunizmus reservatio mentalis, az igazság eszmei fönntartása, permanenciája, invarianciája. Nem több. És nem kevesebb.
Mérce: Az ön munkáiban és nyilatkozataiban észlelhető egy kettősség: ezt valahol „kreatív kétkulacsosságnak” keresztelte el, s mély rokonságban áll Ady meghagyásával a „két lelkületű emberek”-ről. Ez annyit tesz, hogy egyszerre harcol az igazságtalanság ellen, küzd az egyenlőtlenség, a kirekesztés és a szabadságtiprás ellen, ám közben nyitott marad valami másra. A marxi koncepció nem hagy teret a moralizálásra – ám Marx sem türtőztethette magát akár A tőke első kötetének lapjain sem, amikor a gyermekmunkáról, a munkások nyomoráról írt. Létezhet rendszerdöntögető ereje a morális fölháborodásunknak? Mintha erre engedne következtetni Az új aszkézis című írása.
TGM: Adyra magam hivatkoztam. Ámde. A társadalmi igazságtalanság elleni harc nem moralizálás. Bár erkölcsi természetű. Én tudom, hogy az egyenlőtlenség, az elnyomás, a kegyetlenség, a hátrányos megkülönböztetés, a represszív társadalmi magatartás, a megvetés, a megalázás, a nyomor elleni harc nem a kommunizmus kizárólagos sajátossága; összefér a „polgári humanizmussal”, amin annyit s annyira jogosulatlanul gúnyolódtak a marxisták. Igaz, ez a „polgári humanizmus” semmi nem lett volna a nemzetközi munkásmozgalom gigászi nyomása nélkül. Se választójog, se kisebbségi jogok, se női egyenjogúság, se gyarmati fölszabadulás nem jött volna létre a történelmi szocializmus harcai nélkül, amely sok tekintetben humanizálta a régi kapitalizmust. De ezek az egalitárius és alapjogi küzdelmek nem vezetnek a kizsákmányoló, árutermelő, hierarchikus társadalmak bukásához. Ilyen illúzióink ne legyenek.
De én nem nézem le a javulást és javítást a létező – azaz tőkés – társadalmakban se, se a környezetvédelmet, se a progresszív adóreformot, se a szólásszabadságot, se a női kvótát, se a menekültek befogadását, se a melegek és a színesek védelmét és nyilvános elismerését, se általában a szelídség térhódítását. Mindez összefér a kommunista programmal, de ez nem az. És különben sincs senki, akinek kommunista programja lehetne.
Mérce: Azt írja a Hajnali tűnődések a kommunizmusról és egyebekről esszéjében, hogy „a »kommunizmus« mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult”. Mit kezdjünk hát a fogalommal? Érdemes még arról beszélnünk, hogy kommunisták vagyunk? Milyen lobogót emeljünk a magasba?
TGM: Ez nem választás kérdése. Nem tudom, miről érdemes beszélni, de ha kommunisták vagyunk, akkor kommunisták vagyunk, ezen nem lehet és nem kell változtatni – amennyiben helyes. És mivel történelemről is szó van, ebből az önmeghatározásból bőven van mit kizárni. Én nem vagyok a sztálinisták vagy maoisták elvtársa. De a szociáldemokratáké se. Tüntetésen került már a kezembe vörös zászló, és lobogtattam is, le is fényképeztek vele, ki is nevettek. Nem röstellem. Nagy zászlólobogtatásra – a vörös vagy a fekete, vagy a vörös-fekete zászló lobogtatására – nem nagyon van autentikus alkalom (bár a nosztalgia nem szégyen), de az eszmetagadásra nincs ok. Föltéve, hogy fönntartjuk az eszmei tisztaságot – és nem Révai értelmében. Hanem pont ellenkezőleg. (Ha arra gondolok, ki mindenki lobogtatta a vörös zászlót, rosszul leszek az undortól. Amikor látom a vörös zászlós, sarló-kalapácsos dekorációt a Kínai Népköztársaság vagy a Vietnámi Szocialista Köztársaság állami szertartásain, nem érzek semmiféle testvéri szolidaritást. Ez annak az immár dekadens államkapitalizmusnak a posztumusz sikere, amelyet így vagy úgy, de mindig elvetettünk.)
A kapitalizmus valamilyen formában kitermeli magából az ellenkezőjét. Hogy a legközelebbi nagy forradalmi válságig érdemes-e szívós, kimerítő, közvetlenül kevéssé reményteli fölforgató (szubverzív) fogalmi és érzelmi munkát végezni, az csakugyan erkölcsi kérdés.
Mérce: Több írásában is utal arra, hogy 2015 fordulópont volt nem csak a magyarországi politikában, de az európaiban is. Számosak „menekültválságról” írtak, ám könnyen megfordíthatjuk az állítást, mondván: mi vagyunk válságban, azok, akik a befogadást és segítségnyújtást elutasították. De mi került válságba 2015-ben, s minek a válsága tart a napjainkig?
TGM: Ne túlozzunk, mondom magamnak. Csak kiderült valami ismét (s azóta is folyamatosan kiderül): a jelenlegi szisztéma nem teherbíró, képtelen a maga alapelveinek a fönntartására. A nemzetközi élet alapvető keretén – ami az ENSZ, a nemzetközi jog egyik legfőbb garanciája – mindenki röhög. Mi került válságba? A nem fasiszta kapitalizmus utópiája került válságba. S ez a válság tart máig.
Mérce: Ön a posztfasizmus fogalmával él, s így határozza meg: „A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyé olvasztó tendenciáját”. Milyen kapcsolatban áll az Ön által alkotott fogalom Deleuze és Guattari koncepciójával a mikrofasizmusról? Ha a fasizmus – ahogyan írja – „megmentette a kapitalizmust, hiszen legyőzte a nyugati szocializmust”, adódik a kérdés, hogy a posztfasizmusnak/mikrofasizmusnak mi az ellensége?
TGM: Nem élek vele, hanem tőlem származik ez a fogalom (2000-ben publikáltam ezt a Boston Review-ban, aztán sok nyelven még), és nincs köze Deleuze és Guattari fogalmához, amelyet nem is szeretnék használni.
A posztfasizmusnak sok ellensége van – a polgári demokratáktól az anarchokommunistákig –, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy kik a posztfasizmus áldozatai. Mindazok, akiket az univerzális állampolgári állapotból kizárnak – márpedig a fölvilágosodás egységes öröksége szerint ilyen vagy olyan státuszban mindenki állampolgár, nincs olyan személy, akinek nincsenek politikai jogai. Ezt a fasizmus, a nácizmus tagadta meg nyíltan még belül, nemzetállami keretek között is (tehát nem a gyarmati lakosság vonatkozásában), azaz a legradikálisabban, és evvel megszakította az univerzalizmus felé tartó fejlődési trendet és a hátrányos megkülönböztetéssel és jogfosztással azonosította a kapitalizmust.
A jogfosztást koncentrációs táborok nélkül – bár vannak – is végre lehet hajtani. Szimbolikusan (pl. a muszlim fejkendő elleni „jogszabályokkal” vagy a lengyelországi abortusztörvénnyel vagy a magyarországi alkotmány „családjogi” kiegészítésével és hasonlókkal), avagy erőszakos intézkedésekkel, katonai erővel. Nemcsak az ujgurok és a rohingyák ülnek gyűjtőtáborokban, hasonló rendszabályok készülnek másutt is.
A posztfasizmus által kijelölt ellenség ugyanaz, mint a náciké volt: a heterogeneitást realizáló „zavaró” elemek (zsidók, kommunisták, melegek stb.), illetve mai megfelelőik, azaz a „voltaképpeni” jogalanyok, az „őshonos”, nemzetkonform-államkonform elemek világán túli, nem „honképes és talajgyökeres” „betolakodók”, „jöttmentek”, „élősdiek”, ember alattinak vélelmezett idegenek. Mivel a kapitalizmus formaelve az emberek egyenlősége, a kívülállókat nem embernek kell nyilvánítani. Ehhöz, mint látjuk, nem kell SS és Gestapo.
Mérce: Ön a posztfasizmus egyik alapvető jellegzetességének tekinti a „rendkívüli állapotot”. Úgy tűnik, hogy Magyarországon a rendkívüli állapot ideje alatt a kormányzó párthoz lojális emberek döbbenetes vagyonra tettek szert, s az átjátszott vagyonba beleszámíthatjuk a „modellváltás” pályájára terelt egyetemeket is. Az SZFE és a közgazdasági egyetem kapcsán arról beszélt, hogy nem „privatizálásról”, hanem mélyállamosításról van szó. A mélyállamnak (deep state) több évtizedes, hatalmas irodalma van. Mit tart Ön a mélyállamról, hogyan alakult ki, s milyen kapcsolatban áll a „kettős állammal” (Ernst Fraenkel)?
TGM: Én nem nagyon értekeztem rendkívüli állapotról, azt Carl Schmittnek olyan követői szokták, mint Giorgio Agamben. A magyarországi járványügyi szükségállapot alig fokozza az önkény amúgy is meglévő erejét.
Amikor Ernst Fraenkel (örülök, hogy az utóbbi két évtizedben fölkelthettem iránta egy kevés nemzetközi érdeklődést) különbséget tett a náci rendszerben a korlátozottan megmaradó jogállam és a Harmadik Birodalomban kifejlesztett informális, intézkedő, rendelkezési vagy rendszabályi állam (Maßnahmenstaat) között, akkor rátapintott mindenfajta fasizmus egyik lényegi vonására. Amikor a magyarországi egyetemeket átviszik „alapítványi” formába állami pénzen, további állami forrásokat kilátásba helyezve, az egyetemek élére pedig kinevezik a rezsim vezető funkcionáriusait és az államvezetés kenyeres pajtásait, akkor nem privatizálnak, csak az intézményt átviszik a jogállam ellenőrzése alól az informális mélyállam, a Maßnahmenstaat ellenőrzése alá. Ugyanezt csinálják a formális állami vagyon jelentékeny részével is más területeken. A rendelkezési, rendszabályi állam (ahol nincs jogorvoslat, jogi fölülvizsgálat, ahol nincsenek közalkalmazottak a maguk külön jogaival) totalitárius sziget még a tekintélyelvű formális államon belül is.
A dolog posztfasiszta jellege többek között abban áll, hogy mind a formális államot, mind a rendelkezési, informális államot ugyanazok vezetik. A mélyállam itt nem a formális állam riválisa, hanem az ikre. Nem is maffiaállam, hiszen a maffia behálózza az állam vezetését, itt pedig az állam vezetői hálózzák be a társadalmat, nem kell kívülállókat befogadniuk (egyelőre).
Mérce: Az utóbbi időben számos írásában foglalkozik Hegellel. Mit mond Hegel annak a kornak, amelyben már nem maradt kihívója a kapitalizmusnak (amelynek a fogalmát ő nem ismerhette), s az egyre inkább a maga tisztaságában uralkodhat?
TGM: Foglalkozom Hegellel, mint oly sokan. Mit mond Hegel ennek a kornak? De hát mit mond Platón ennek a kornak? Hegel kétségkívül nem használta a „kapitalizmus” kifejezést (mint ahogy Marx se), de egy csodálatos szellemi korszak vége felé, nagyszerű elődök nyomán (és velük szemben) építette föl azt a szabadságfölfogást, amely – eltérően Kanttól és Fichtétől – nem morális és nem teológiai, és amely túllép a természetjogon. Ő hozta vissza a szabadságot és az emancipációt a társadalomba, ahonnan Rousseau, Kant és Fichte ki akarta menekíteni. De hát a fölújított stúdiumaimnak még nem vagyok a végén, tanulni szeretnék Hegeltől – és vitapartnereitől –, távol állok még minden konklúziótól.
Mai dilemmáink jelentős része ott van abban, amit a kézikönyvek klasszikus német idealizmusnak neveznek (s amelynek utolsó nagy alakja talán Marx), csak hát a mi hanyatló korunkénál végtelenül magasabb minőségben. Még amikor nem a legeslegnagyobbakat, hanem a valamivel kisebb alakokat olvassa (újra) az ember – mint Jacobit, Hamannt, Schleiermachert –, akkor is levegőért kapkod. Azért ez a szegény emberiség csodákra képes.
