TGM: Antitézis – a fogadtatás

Tüneményes Tamás Gáspár Miklós Antitézis című könyvének (Budapest, Kalligram Kiadó, 2021) a sikere. Tíz nap alatt elfogyott az első kiadás, kinyomtatták a második kiadást – és most ki kell nyomtatni a harmadikat. Sok helyen vezeti a sikerlistát. Filozófiai, elméleti művel ez Magyarországon még nem fordult elő.
Egy könyv élete bonyolult. Az Antitézis diadalához hozzájárulhatott az értő kritikai cikkek sora is. Ezekből adunk közre hat – teljes – szöveget, betekintést nyújtva a filozófus művébe.
És jó egészséget, további sikereket kívánunk a hetvenkét éves szerzőnek!

TARTALOM

Beszélgetés Sipos Balázzsal: https://litera.hu/magazin/interju/sipos-balazs-a-marxi-szocializmust-sosem-probaltak-ki.html,

Borbély András könyvismertetése: https://litera.hu/magazin/kritika/proletar-politika-vagyis-a-mezok-lilioma.html,

Bagi Zsolt recenziója: https://revizoronline.com/hu/cikk/8944/tamas-gaspar-miklos-antitezis/,

Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal a Mércén: https://merce.hu/2021/02/13/a-vilagot-megvalto-radikalis-emancipacios-mozgalom-nem-tamaszkodhatik-hamis-elmeletre/

A Magyar Hang interjúja Tamás Gáspár Miklóssal: https://ujhet.com/ez-a-rendszer-a-konzervatizmusnak-art-a-legjobban/

A Népszava interjúja: Tamás Gáspár Miklós: Ez a mostani apály végleges

Sipos Balázs: A marxi szocializmust sosem próbálták ki

Az Antitézis nem a leninizmust vagy a maoizmust tekinti a marxizmus kizárólagos hagyományfolyamának (és ez a kettő sem ugyanaz!). A „nyugati marxistákat” vagy az eretnekeket állítja előtérbe. Remélem, hogy a marxizmus heterogenitásának a bemutatása puhítani fogja az olvasó kételyeit… – Tamás Gáspár Miklós Antitézis című kötetének szerkesztőjével, Sipos Balázzsal beszélgettünk.

---

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, milyen időszakot ölel fel a kötet! Szűkebben mérve: Tamás Gáspár Miklós szellemi életpályájának mostani szakasza – különös tekintettel a Búcsú a jobboldaltól című esszéjét követő, mindmáig tartó, ám a köztudatban nem tagolt gondolkodási útjára – az Antitézis alapján hogyan jellemezhető?

Tamás Gáspár Miklós a ’80-as évek végétől egy évtizedig szabadelvű konzervatívnak vallotta magát. Megnyilatkozásai közismertek. Korabeli tanulmányai kevésbé. Ezek zöme (az Antitézis cikkeihez hasonlóan) angolul jelent meg először, tekintélyes angolszász folyóiratokban; összegyűjtve lásd a Törzsi fogalmak c. kötetben (1999). (Számosat Rakovszky Zsuzsa fordított, a szerző pokolian szellemes, kristálytisztán érvelő stílusához méltó módon.) A Törzsi fogalmak – a magyar és az angolszász szabadelvűség nagyszerű ötvözeteként – a rendszerváltás filozófiai megokolása; szerzője politika- és szabadságfelfogása jog- és államközpontú.

Tamás Gáspár Miklós a kétezres évek elejétől deklaráltan marxista, alapvetően emancipatórikus szemléletű „intervenciókat” ír. Ennek első jelentős nyoma A helyzet (2002), melyet már áthat a német, olasz, angol, francia, magyar eretnek marxizmusok felfedezésének öröme; az Antitézis az ezután keletkezett tanulmányokból áll.

Egy majdani monográfus fogja feltérképezni a fordulat szerteágazó okait. Én most csak a „szabadság” és a „Nagy Hagyomány” átértelmezésére szeretném felhívni a figyelmet. Ehhez jó kiindulópont az általad javasolt Búcsú a jobboldaltól? (1994) – fontos, hogy a cím végén kérdőjel áll. Az esszé zárlata ugyanis még nemmel válaszol a kérdésre.

Innen idézek.

„A rendszerváltást nem »sikkasztotta el« senki […] A rendszerváltás egyszerűen csak része a gyanú világkorszakának […], amely a század szerencsétlenségeiből […] azt a következtetést vonta le, hogy a politika gonosz. // Ha pedig a politika gonosz, és a közügyek szféráját az önző privát szenvedélyek »természeti állapotának«, az »ember embernek farkasa« helyzetének analógiájára fogjuk föl, akkor a szocializmus csábítása ellenállhatatlan. // Éppen ezért mégsem kell búcsút mondanom a jobboldalnak. […] [A]zt hiszem, hogy nemcsak a fölvilágosodás – a baloldal öröksége –, hanem vele szemben a Nagy Hagyomány is képes […] az univerzalisztikus magas civilizáció újjáteremtésére, a szabad állampolgárok politikai közössége közös ügyének újragondolására.” (Kiemelések tőlem.)

A fenntartható konzervativizmus axiómái: 1. A magánélet szentsége nem vonhatja maga után a közügyek elhanyagolását. 2. A politika célja szabad emberek univerzalisztikus (egyetemesen egyenlő) közösségének a megalkotása. 3. Ennek kerete a nemzet- és jogállam, melyet az ún. görög–zsidó–keresztény civilizáció – a „Nagy Hagyomány” – ihlet, táplál, igazol.

Aki kézbe veszi az Antitézist, látni fogja, hogy az első két pont megmarad; a harmadik változott.

A „szabadság”-ot és az „egyenlőség”-et az Antitézis már a kapitalizmus ideológiájaként tárgyalja, mint a termelést olajozó jogi kategóriát. Tenni kéne itt egy kitérőt a kizsákmányolás elmélete felé; ehelyett csak szelíden javaslom, olvassák az „Igazság és osztály” c. tanulmányt a kötetben. Számunkra most annyi a lényeg, hogy parlamentáris demokráciáknak nem áll jogukban, sem érdekükben megszüntetni az értéktöbblet eltulajdonítását. Jogukban azért nem, mert a munkahely a munkáltató magántulajdona, a szerződéses munkaviszony pedig, mivel szabad felek közt köttetett, bizonyos szabályozásokon túl kívülről befolyásolhatatlan; érdekükben azért nem, mert a nemzetgazdaság, mely fölött államként diszponál, rászorul a tőkevállalatok termelékenységére, az állam pedig okkal feltételezi, hogy az intenzívebb termelésből a GDP-je is profitálni fog.

Ha az analízis helyes, ám az univerzális szabadság kívánalmát mégis megőriznénk, akkor a munkát ki kell vonni a munkáltató abszolút fennhatósága alól, vagyis politikát kell vinni a munkahelyre; a politikában pedig mérsékelni kell az állampolgári beleszólás közvetítettségén, vagyis a képviseleti rendszer helyett fel kell találni a politizálás új – mozgalmi, forradalmi, művészeti – formáit. Mindkettő emancipációs projekt; nem a jogi és statikus „szabadság”-fogalomból indul ki, hanem cselekvésre ösztönöz – a liberális-konzervatív rend felborítására.

Még két tényező említendő.

A szocializmusnak azért lehet „ellenállhatatlan a csábítása”, mert a Búcsú…? elgondolása szerint Marx a munkások „anyagi érdekeiért” alkotta elméletét. Az Antitézis szövegeiben a marxizmus már a rendszerszintű kizsákmányolásnak, globális egyenlőtlenségeknek, absztrakt tőkeuralomnak, a nyomukban járó klímakatasztrófának, migrációs krízisnek, szegregatív gettósításnak stb. – tehát a kortárs kapitalizmusnak – a (talán egyetlen adekvát) elmélete. A Törzsi fogalmak  szókészletével ezeket a problémákat nem lehetett mélyrehatóan analizálni, hisz épp az egyéni szabadság, a magántulajdon, a piacgazdaság, a képviseleti kormányzás – a szabadelvű konzervatizmus vesszőparipái – szülik őket.

A másik tényező, hogy az ezredfordulóra maga a „Nagy Hagyomány” is kifordult a helyéről. Ennek három okát említem.

Az első, hogy a nemzetközi történettudomány számos irányzatának a felfedezései nyomán a polgárság főszereplésével lezajlott „modernizáció” – a Nagy Hagyományt legitimáló üdvtörténet – a ’90-es évekre fenntarthatatlanná vált.

A második a „nyugati civilizáció” ’90-es évekbeli teljesítménye. A jugoszláviai intervenciótól az iraki és afganisztáni háborúkon, az izraeli-palesztin konfliktuson, a „War on Terror” háborús uszításán keresztül a rasszizmusok gerjesztéséig. Hozzá gazdasági fronton Kelet-Európa multinacionális gyarmatosítása, a szocialista ipar leépítése, növekvő kizsákmányolás; a maastrichti szerződés államadósság-kritériumainak az erőltetése, a szociális állam leépít(tet)ése – a politikai szuverenitáson esett megannyi csorba. Ezekről Tamás Gáspár Miklós ’90-es évekbeli publicisztikájában végig tudósított; fokozódó aggodalma tapintható; önvizsgálata folyamatos. Ez juttatja fordulópontra ’00 körül.

Az utolsó tényező az asszimiláló nemzetállam megszűnése, a „posztfasisztának” nevezett korszak beköszönte.

Rá kell világítsunk arra is, hogy a marxista diskurzuson belül, a gondolatkör hagyományaira nézve milyen filozófiai-elbeszélői pozícióról van szó?

Célszerű a kortárs marxizmuson belül megkülönböztetnünk négy nagyobb alműfajt.

Az első A tőkét tekinti mintának; ők a mindenkori polgári közgazdaságtanokat bíráló gazdasági analízist végeznek. Főbb képviselői közt vannak szociáldemokraták is, mint a legnagyobb élő ökonómus, Anwar Shaikh; öko-marxisták, mint John Bellamy Foster vagy Andreas Malm; egykori marxista-leninista mozgalmárok, mint a német Robert Kurz; történelmi materialisták, mint Ellen Meiksins Wood vagy Robert Brenner; egyetemi közgazdászok, mint a kanadai Moishe Postone. (Utóbbi négy inspirálta legerősebben az Antitézis szerzőjét.)

A második a filozófiai, gyakran ma is dialektikus-materialista; számukra általában A kommunista kiáltvány vagy a Gazdasági-filozófiai kéziratok. Ennek is felsorolhatatlanul sok hagyománya eleven; itthon talán legismertebb képviselői a maoizmustól érintett francia Alain Badiou, a leninizmustól érintett Slavoj Žižek vagy az olasz operaismo hagyománya, elsősorban a marxista-spinozista Antonio Negri.

A harmadik a marxizmust esztétikai- vagy kultúrelméletként használó, jobbára ugyancsak az akadémiai rendszerben dolgozó film-, irodalom- vagy művészettörténészeké. Mivel ez a tendencia leginkább Lukács Györgyre, Walter Benjaminra, Theodor W. Adornóra és/vagy Guy Debord-ra hivatkozik, itthon talán ez a legismertebb.

A negyedik a politikafilozófiai esszéistáké. Az ide sorolhatók nem egy diszciplinárisan körbecövekelt területen kutatnak, hanem követik a többi részterület akadémiai szakembereinek a munkáit, emellett azonban a politikai nyilvánosság fejleményeire is figyelemmel vannak, így egyfajta közvetítő szerepet is betöltenek – de ennél is fontosabb, hogy munkásságuk nem más szerzők monografikus feldolgozását, filozófiai rendszerek kidolgozását vagy gazdasági folyamatok analízisét célozza, hanem a közvéleményt domináló kérdésekben alanyi módon megfogalmazott intervenciókból áll. Michel Foucault fogalmára, a parrhēsía (igazmondás) terminusára utalva – mely a személyes meggyőződést, a kockázatvállalást, a doxával való szembehelyezkedést és az érdekmentességet teszi meg az igazmondás négyosztatú kritériumának – azt mondanám,  az utóbbi beszédmódot gyakorló Tamás Gáspár Miklós is ilyen Parrhesiastes (igazmondó).

Az írások zöme angolul jelent meg, külföldi oldalakon, periodikákban. Érdemes ezekre néhány szót vesztegetnünk, hiszen a magyarországi tapasztalataink szűkösek, a horizont merev, sok minden nem látszik innen, a baloldali teoretikus eszmecserék a legkevésbé sem.

A kétezres évek elején a nyugati marxistákat még erősen foglalkoztatta az egykor létezett szocializmus jelentése, működése, összeomlásának körülményei, a romjain nőtt új rendszer. Tamás Gáspár Miklós ezzel egyidőben olvassa újra, immár a munkásmozgalom szemszögéből, a XX. századot; idevágó írásai a leninizmus kérdésével, a pártállam modernizációs funkciójával és szimbolikus jelentőségével, 1989 örökségével foglalkoztak. A két érdelődés találkozása szerencsés volt. Ekkorra datálódnak a baloldal – a Szovjetunió és szatellitjei múltjával mérlegelve szakító baloldal – újjáéleszthetőségén töprengő esszéi is. Ezek nyugati szemmel talán furcsának tűntek (ekkoriban, Blair, Clinton és Bush, Schröder és a korai Merkel, Medgyessy és Gyurcsány országlása idején, álmodozásszámba ment olyan mozgalmat vizionálni, mint amilyen Corbyné vagy Sandersé lett); visszamenőlegesen prófétikusnak hatnak.

Eközben a „posztfasizmus”, a 2000-ben alkotott fogalom, jelentős karriert futott be Nyugaton. Ennek oka, hogy megnevezte és találóan jellemezte, amit francia, brit, német, olasz vagy amerikai marxisták (és mások) akkor – jócskán a migrációs válság, a Brexit, Trump elnöksége és egyebek előtt – még nem éreztek a bőrükön; legfeljebb csak a levegőben.

A ’10-es évektől kezdődően az írások immár tematikusan is összhangban vannak a nyugati társak szövegeivel: mindenütt előtérbe került a biopolitikai kizárások kérdése, a migrációellenesség, az ún. populizmus.

A hazai marxizmus története, már ami a hivatalos ideológiától mentes észjárást illeti, még a művelt közönség ismeretein belül is, a Budapesti Iskola, Heller, Márkus, Fehér, Vajda és az őket követő, úgynevezett Lukács-óvoda, Kis, Bence, Ludassy munkásságánál elakadt. Tamás Gáspár Miklósnak milyen a viszonya ehhez az ághoz, mennyire reflektált, tisztázott?

Az Antitézis kétségkívül ritkán idézi és vitatja explicite a felsoroltak műveit. (Ha egyáltalán.) De a már említett „Igazság és osztály” c. tanulmány, a rousseau-i és a marxi szocializmus megkülönböztetésével (előbbi jogegyenlőségként, utóbbi a bérmunka-kényszer alóli univerzális emancipációként fogja fel a szabadságot), minden további nélkül olvasható a Kis János-i szocialista liberalizmus mélyreható kritikájaként. (Kettejük konfliktusának máig legfontosabb dokumentuma a 2005-ös Szolidaritás-évforduló kapcsán a Népszabadságban lefolytatott vita. Beszédes, hogy az „Igazság és osztály” egy évre rá, 2006-ban készült.)

De az Antitézis elsősorban nem az -iskolával és -óvodával foglalkozik, hanem magával Lukáccsal. A Történelem és osztálytudat – A kommunista kiáltvány, A spektákulum társadalma (G. Debord) és a Time, Labour, and Social Domination (M. Postone) mellett – az egész kötet legfontosabb referenciája. Az „eretnek marxizmusok”-on keresztül újraolvasott Lukácsban Tamás Gáspár Miklós érzésem szerint olyan szerzőt vélt felfedezni, akivel az egykori tanítványok nem foglalkoztak; ezért nem tárgyalja utóbbiak Lukács-értelmezését.

Ugyanakkor a hazai underground marxizmus története érzésem szerint már a ’10-es években újraindult. (Eltekintve most az Eszmélet folyóirattól, mely bizonyos mértékig folytonos az egykor „hivatalos” marxizmussal, más tekintetben nem.) Ahogy az gyakran történik, főként egyetemek körül – említendő a Corvinus melletti TEK, a Bagi Zsolt szervezte pécsi Kerényi Károly Szakkollégium; de a nyilvánosságban is kialakult pár fontos platform: a mérce.hu, a TEK-hez kötődő Fordulat folyóirat és a Gulyás Márton vezette Partizán Youtube-csatornája. És ott van a Balázs Gábor-féle rednews.hu, a kolozsvári aszem.info vagy az újvidéki – mára feloszlott – Gerusija, akikről az Ex Symposion 2013-ban tematikus számot is készített, és egykori tagja, a ma már többek közt a Tett-et szerkesztő filozófus, Losoncz Márk.

Az én generációm is tájékozódik Lukács felé; magyarként ez óhatatlan. De legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb orientációs pontként és inspirációként szolgáltak a ’10-es években mindannyiunk számára az Antitézisbe felvett tanulmányok. Tamás Gáspár Miklós a generációmra tett hatásának a történelmi jelentőségét – hogy Lukácséhoz mérhető lesz-e vagy sem – a mi teljesítményünk dönti majd- el.

A könyv egyik legtöbbször hangsúlyozott és alátámasztott megállapítása, hogy a huszadik század a kapitalizmus százada. A kommunista forradalmiság megrekedt a mozgalmak szintjén, később teljesen kimúlt. A szocialista országokban honos államformák, a fasiszta és a liberális kapitalizmus formációk mellett szintén a sorba tartoznak: államkapitalista gazdaságokról beszélhetünk. Ebből az analízisből elég sok minden következik, nem utolsólag a ’89 utáni rendszerváltásokra nézve. Melyek a legfontosabb konzekvenciák?

A legfontosabb tanulság, hogy a marxi szocializmust (Európában legalábbis) sosem próbálták ki. A néhai munkásmozgalmak annyi belharcon, tisztogatáson, áruláson, megalkuvó kompromisszumon estek át ’48-ig (sokak tagadhatatlanul heroikus áldozatvállalása mellett), mire hathatós szovjet katonai segítséggel magukhoz ragadták, majd szűkös mozgásterükben  és lomha fantáziájukkal gyakorolni kezdték a hatalmat, hogy már ekkor is csak névleg őrizték a (marxi) szocializmust. Így és ezért az 1956-ban, 1968-ban és 1981-ben újabb árulások árán megszilárdított, majd 1989-ben megbukott rendszerrel nem bukott együtt az eszme.

De nem is arról van szó, hogy az „eredeti Marxot” meghamisították. A marxizmus, lévén öt földrészen, sokszázezer tudományos szakember és lelkes amatőr által továbbgondolt hagyomány, nem korlátozódik sem a névadó szorosan vett életművére, sem a pártállamok rendszerint mind konzervatívabb, de már eleve se kimondottan innovatív személyi állományára. Ha túl akarunk látni a bármilyen jelzőjű kapitalizmus horizontján, inkább azt érdemes észben tartanunk, hogy a keleti tervutasításos államkapitalista rendszerek éppúgy, mint a nyugati szociáldemokráciák, a politikai, gazdasági, kulturális, családi, oktatási, népjóléti, egészségügyi, bűnüldözési, jogalkotási, bíráskodási és egyéb „polgári” intézményrendszerek átalakítására az elmúlt másfélszáz évben Marx nyomán kidolgozott emancipatorikus reformjavaslatok döntő többségét elfojtották, az ilyesmiket militáns vagy tárgyalásos úton, pamfletekkel vagy egyéb módon a közösség elé terjesztő aktivistákat, művészeket, szakembereket jobb esetben elhallgattatták, rosszabb esetben csúnyább dolgokat csináltak velük. De ezeket a kezdeményezéseket, melyek közül kolóniákban néhány meg is valósult, őrzik még (ilyen-olyan) archívumok.

Az Antitézis gondolati munkája állandóan konkrét történelmi időkben zajlik. Mondhatjuk-e, anakronisztikusan, hogy a kommunizmus eszmetörténeti és tudásszociológiai rekonstrukciója az egyik vállalása a könyvnek?

Én inkább azt a megszorítást tenném, hogy a szorosan vett történeti tendenciákat – így például a magyar munkásmozgalom párttá szorítását, az állampárt működtette rendszer gulyáskommunizálódását vagy a rendszerváltó vadkapitalizálást – elemző szövegek is inkább fogalmi, semmint társadalom-, mentalitás- vagy politikatörténeti elemzések. Nagyméretű empirikus tényanyag feldolgozása helyett az elméleti tisztázás a céljuk. Ezért elsősorban történeti dilemmák nyomán kibontott filozófiai esszéknek nevezném őket.

Továbbmegyek: hogyan jelenik meg az Antitézisben a marxizmus, a lenini elmélet és gyakorlat viszonya?

Az Antitézis hősei, mint mondtam, eretnekek – baloldali kommunisták, szindikalisták, szituacionisták, operaisták –, akiket a nemzeti kommunista pártok elhajlónak bélyegeztek, kizártak, gyakran üldöztek. (Francia-, Olasz- és Németországban is, a ’20-as években éppúgy, mint a ’60-asokban.) Elmélet és gyakorlat viszonya másként merül fel abban a történeti helyzetben, ahol névleg létezik kommunista vagy szocialista tömegpárt, csak épp betagozódik, legalábbis betagozódófélben van a transzatlanti hatalmi rendbe, mint a század elején, amikor a munkásosztálynak (és a nőknek) szavazati joguk sem volt, nemhogy képviseletük.

Mivel a hivatalos – pártpolitikai – mozgalom 1945–’89 között a legtöbb nyugati országban is tömegeket tudott a soraiban (főleg a francia és olasz kommunista párt, illetve a Labour), az eretnek csoportok politikai mozgástere szűk volt. Viszont annál fontosabb lett alaposan megindokolni, miben más az „igazi” emancipáció, mint a „hivatalos” politika. Ezek az indoklások jórészt ma is érvényesek, hisz (ha kommunista pártok nincsenek is) továbbra is kapitalista társadalmakban élünk; az ellenállás most is indoklásra szorul.

Ezért, hogy az Antitézis számára Walter Benjaminnak a polgárságról adott elemzése, vagy a lenini mércével mérve semmiféle valódi mozgalmat soha nem vezetett Guy Debord-nak az ellenállási gyakorlatai, netán egyenest a majd fél évszázaddal Marx előtt gondolkodó Hegel társadalomanalízise sokatmondóbb, mint a XX. század professzionális kommunista vagy munkásmozgalmi politikusainak a „gyakorlati” taktikázásai.

Szerinted melyek azok a marxizmussal kapcsolatos félreértések és sztereotípiák, amelyeket TGM szertefoszlat? Az osztályfogalom történetisége, rendszerbeli szerepe, az egyenlőség és az igazságosság problémájának marxi értelmezése mind ide tartoznak.

Abszolút. És annak a már említett sztereotípiának a cáfolata is ide tartozhat, miszerint a reálszoc „megvalósította” és/vagy „diszkreditálta” a marxi elméletet.

A legfontosabb mégis talán az a félreértés, amely úgy tartja, a szocialista állam „totalitárius” vagy „szabadságellenes”, mert „a gazdasági szférá”-t „a politika” ellenőrzése alá kívánja vonni.

Egyfelől igaz, hogy a tervutasításos rendszert a reálszoc így gondolta el. De hozzá kell tenni, hogy soha nem létezett olyan politikai rendszer, beleértve a reálszoccal egyidejű nyugati jóléti demokráciákat is, mely egyáltalán nem szabályozta volna a piacot. (Ezt Brenner, Arrighi, Wallerstein és mások demonstrálták.) A mai nyugati államok segélyező, élénkítő, szabályozó, trösztösítéssel, katonai megrendelésekkel és titkosszolgálati eljárásokkal egyaránt manipuláló intézkedései is közismertek. (A keleti és déli stratégiák mellett.) Ezért állíthatja az Antitézis a közvélekedéssel szemben, hogy a piaci folyamatokba való intervenció vagy annak hiánya alapján nem különböztethetők meg a szocialista és egyéb berendezkedések.

Másfelől (és elsősorban), a kötet sűrűn ismételt belátása szerint „politika” és „gazdaság” (és „kultúra”, „technológia”, egyebek) szféráji eredetileg nem elkülönült, autonóm, önszerveződő rendszerek. És nem is kívánatos, hogy azoknak tekintsük őket. A társadalomnak a felaprózása (Rancière kifejezésével: „az érzéki felosztása”) a szakemberkultusz, a kompetencia jegyében: ideologikus. Célja a „laikusok” távoltartása egyes közügyektől – ahogy a reálszocban sem a politikai közösség, hanem a zárt bürokrácia vélte irányítani „a gazdaságot”.

Az emancipatorikus szocializmus azonban az életszférák szétaprózódásának fogalmi és konkrét megszüntetésére törekszik.

Noha a szerző igyekszik ez ellen érvelni, mégis felmerül a kérdés, az összes „anomália’ Mao kulturális forradalmától Sztálin nagy tisztogatásáig, nem következik-e az észjárás logikájából? Mennyiben sikerül Tamás Gáspár Miklósnak felpuhítani azokat a kételyeket, amelyek a marxizmus-leninizmust szükségképpen a terrorban végződő ideológiának vélik?

Az Antitézis nem a leninizmust vagy a maoizmust tekinti a marxizmus kizárólagos hagyományfolyamának (és ez a kettő sem ugyanaz!). A „nyugati marxistákat” vagy az előzőekben emlegetett eretnekeket állítja előtérbe. Remélem, hogy a marxizmus heterogenitásának a bemutatása puhítani fogja az olvasó kételyeit…

De emellett több írás is részletesen elemzi, hol, mikor, miért árulták el a keleti szocialista rendszerek a marxi kommunizmust; hogy milyen történelmi okokból (erőszakos modernizáció; bosszú a feudalizmusért; munkakultusz; hidegháborús paranoia…) űztek a kelet-európai kommunista pártok ’45 után antimarxista (a munkásokat kizsákmányoló; a politikai önrendelkezést tiltó; a termelőeszközöket és a termékeket kisajátító; a nőket gyakran, az ilyen-olyan okokból* „deviánsoknak” tekintett embereket pedig rendszerszerűen elnyomó) politikát; hogy a ’68 utáni hatalomféltés jegyében milyen kooptációs stratégiával kezdték a nyugati szociáldemokráciákhoz közelíteni a rendszerüket, és ásták meg ezzel a saját sírjukat.

Visszatérek ez első kérdések egyikéhez, kiegészítem; Tamás Gáspár Miklós kötetéből hány Marx olvasható ki, és ő melyik Marxszal tart?

A Marx-értelmezés szerintem konzekvensen követi a Grundrisse, A tőke és – némi kiigazítással – A kommunista kiáltvány alaptéziseit. Inkább tematikus váltás történik. Míg az emancipációról, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetről vagy az osztályról szóló kötetnyitó tanulmányok az alapfogalmakat értelmezik, a későbbiek pedig a gépesítés hosszútávú hatásait, az értéktermelésben beállt változásokat a Grundrisse mozgósításával tárgyalják, addig a posztfasizmus-esszék elsődlegesen a fontosabb fasizmus-teóriákra (Ernst Nolte, Ernst Fraenkel, Carl Schmitt, Franz Neumann…) épülnek; Marx itt inkább viszonypont.

A könyv másik sarkpontja, hogy az első világháborút követően a munkásosztály létmódjának praxisfilozófiai megalapozottsága összeroppant. A marxizmus cselekvő filozófiából szemlélődő pozícióba kényszerült. Miben áll ennek kardinális jelentősége?

Ezt a szólamot a hatvanas évek óta hallani – maga Mao is ennek jegyében hirdette meg a kulturális forradalmat („Értelmiségieket a gyárakba!”) –, de leginkább a ’80-as évek nyugati neokonzervatív áttörése idején erősödött fel. Ma is ezt látjuk a nyugati népesség szavazatmegoszlásaiban: köztudott, hogy a nagyvárosok, egyetemi kisvárosok, a diplomás középosztály, a humán értelmiség mindenütt balra szavaz, a vidék és az iparvárosok a munkanélküliség fenyegetésében élő lakosai döntően jobbra. (Lásd Donald Trump sikerét vagy a Brexitet.)

Így az „akademizálódás” a globális baloldal előtt álló aktuálpolitikai nehézség. A munkásosztály visszahódításán fáradozó corbynisták vagy sandersisták, többségükben marxista diplomások, a hatvanas-hetvenes évek dilemmáit próbálják újra megoldani. Ez akkor is így van, ha a magyar mainstream politika felől – ahol a kormánypártot kihívó formáció már baloldalinak sem nevezi magát, egyszerűen csak a maga tarkabarkaságában „egyesült ellenzéknek”, a „munkás” szót pedig csak elvétve, a „kizsákmányolás”-t pedig egyáltalán nem használja – a marxizmus a múlté.

A könyvben a magyar olvasó több újradefiniálási, pontosabban a fogalmi tisztázás és egyértelműsítés irányába tett értelmezéssel találkozik. Az egyik ilyen a fasizmust veszi célba. Milyen distanciák mentén nyeri el TGM könyvében ez a „kulcsszereplő” leglényegesebb attribútumait különös tekintettel annak aktuális konfigurációira?

A „posztfasizmus” lényege, hogy a barát–ellenség felosztást a nyugati államok újfent nem csupán külpolitikai megkülönböztetésre használják, hanem a saját állampolgáraik közti szelekcióra is. Aki származására, vallására, egészségi vagy mentális állapotára vagy munkaképességére tekintettel bizonyos biopolitikai kritériumoknak nem felel meg, megfosztatik a szociális segélytől, oltalomtól, egyes esetekben az állampolgárságától is. Ennek jövetelét már a Törzsi fogalmak egyes írásai is előre jelezték, de legmarkánsabban „A posztfasizmusról” c. esszé (2000) fogalmazta meg. Bár utóbbi szöveget közismertsége miatt nem vettük fel a kötetbe, voltaképp itt kezdődik az Antitézis. Ez teljesíti ki a „Nagy Hagyomány” mítoszának (fentebb említett) háromlépcsős lerombolását.

Az első kérdést kikerekítve azt mondanám, elsősorban a „Nagy Hagyomány” dekonstrukciója és a régi nemzetállam leépítése értékelte fel Tamás Gáspár Miklós szemében (a polgárság rovására) a szocialista munkásmozgalmat, mely szabadság és egyenlőség helyett az emancipációért és az igazságért küzdött; ezért írja egy helyen, hogy ők a felvilágosodás és az Immanuel Kant-i „örök béke” örökösei.

A cím beszédes, ha akarom, és nyilván egyszerűsítek, a kapitalizmus antitézise megáll a lábán, de fura paradoxon terhelt a végkicsengés; a proletariátus, a munkásmozgalom megszűnésével, amint Tamás Gáspár Miklós mondja, az eszme gazdátlan és szubjektum nélkül maradt. Ha akarom, az előbb elmondottak fényében, a marxizmus végképp cselekvésképtelen pozícióba kényszerült, a történelmi materializmus alapvető, Gramsci nyomán: empirikus feltételei hiányoznak immár. Akkor stílusosan kérdezem: mi a teendő? Mi a teendője a baloldali-kommunista, emancipatórikus gondolkodóknak?

Szerintem türelmesen ügyködni az együttélés és az együttműködés, a gondoskodás és a termelés, a nevelés és a nevelődés, az alkotás és a munka, a kutatás és a feltalálás, a kritika és az analízis, a szolidaritás és az emberi összetartozás megélésének, nem mellesleg a mikrofasizmus saját szívünkből való kiirtásának piacosíthathatatlan gyakorlatain. Lehetőleg minél szélesebb körben.

Sipos Balázzsal az interjút készítette: Jánossy Lajos

Proletár politika, vagyis a mezők lilioma

A politika a közkeletű vélekedések szerint valami külső, esetleges, a társadalmi élet, illetve az élet egészéhez képest részleges és másodlagos. TGM szerint azonban a politika belső, szubjektív és lényegi, definitív és egyetemes. – Borbély András kritikája Tamás Gáspár Miklós Antitézis című könyvéről.

proletár egyénülés

„A kommunizmus egyénít (vereinzelt), a kapitalizmus uniformizál.” – idézi az Antitézis nyitányában TGM Heiner Müllert. Mi az egyéni TGM-ben? Kritikai gyakorlata hogyan egyénül mindahhoz képest, amit politikai publicisztika, esszé, kritika, analízis terén sokan mások is művelnek? És mitől van sajátos pozíciója a magyar nyelvű nyilvánosságban? Ahogy egyik barátom fogalmazott, TGM olyan, mint egy rocksztár, akinek a szavai gyakran azokhoz is eljutnak, azokat is provokálják, akik nem különösebben érdeklődnek témái iránt, illetve akik egyáltalán nem értenek vele egyet. Másfelől, mitől érezzük úgy sokan, akik olvassuk őt, hogy sokszor nem egészen értjük, amit mond, hogy valamiképpen visszapattanunk a szövegeiről? Van, aki azt gondolja: mert zavaros, következetlen, megbízhatatlan. Mások szerint „túlságosan művelt”, s így túl sokat vár el olvasóitól. Szerintem ezek a „megfejtések” hibásak, pontatlanok.

Az én válaszom szerint a megoldás TGM igen sajátos politika-fogalmában keresendő. Abban, hogy a politikát, illetve a politikai kritikát olyan értelemben műveli, ami idegen a politikával kapcsolatos közkeletű vélekedésektől. A politika ez utóbbiak szerint valami külső, esetleges, a társadalmi élet, illetve az élet egészéhez képest részleges és másodlagos. TGM szerint azonban a politika belső, szubjektív és lényegi, definitív és egyetemes. Amikor például azt írja, túláltalánosítás és kioktatás alapos gyanúját keltő stílusban, hogy „Aki nem tudja, hogy a lenini-sztálini rendszer gyilkos volt és ostoba, az nem tud semmit”, akkor ez nem csak – burkoltan – azokhoz a baloldaliakhoz címzett üzenet, akik mondjuk strukturális kényszerekre vagy egyebekre hivatkozva mentegetnék a szovjet államkapitalizmust (l. például az „államszocializmus” elméleteit), hanem szó szerint is értendő. Valahogy így: aki nem érti a politikát, az nem ért semmit, nem érti a modern életet. Azaz azt sem, aminek látszólag nincsen köze a politikához. Két dologról, vagy ugyanannak két oldaláról van szó egyszerre: a politika fogalmának szubjektív irányú kitágításáról egyrészt, a politikai kritika „adresszált”, megcímzett, személyekhez szóló jellegéről másrészt (vö. 69.), mely utóbbi performatívum, amennyiben azzal, ahogy megszólítja, mintegy létesíti, legalábbis tagolni, osztályozni igyekszik politikai (olvasó)közösségét.   

TGM teoretikus (ez más, mintha filozófiát vagy ha tudományt mondanék) nóvuma nem abban van, amit mond (abban is), hanem abban, ahonnan: a modern élet egészét e politikai kritika álláspontjáról veszi szemügyre. A politika fogalma ezért nála szokatlanul túldeterminált. Mert minden mást is, a művészetet, a tudományt, a történelmet, a vallást, a társadalmat, a gazdaságot, a jogot, ezen keresztül szemléli. Ezért aztán sikerül esetenként nem kicsit felidegesítenie azokat, akik e területek „szakértőiként” tekintenek magukra, vagy akik a politikai szubjektivitás alapvető kérdéseire kívülről, mondjuk az esztétika, a társadalomtudományok, a mozgalmi tapasztalatok, a vallás vagy egy szűkebben vett politikai elv/érdek felől tekintenek.

Közelebbről, a proletár politika egy olyan álláspontjáról van szó, amely a marxi teóriában és kritikában gyökerezik ugyan, de önmeghatározása szerint nem esik egybe a baloldaliság, a munkásmozgalom, a „kommunizmus”, a „szocializmus” egyetlen, a közvélekedés szintjén ismertnek vélt történeti változatával sem. A proletár politika ismert, vagy épp feledésbe merült variánsai TGM szövegeinek többnyire a tárgyát képezik, nem pedig a nézőpontját. Ez utóbbi leginkább ahhoz áll közel, amit ő a „forradalom a forradalmon belül” (243., [ennek szimmetrikus ellenfogalmának tűnik a fasizmus egyik definíciója: „ellenforradalom a forradalom talaján”, 320.]), a „nyugati marxizmus” (Perry Anderson) vagy az „ultrabal” pozíciójaként ír le. Vagyis lényegében a közismert, létező vagy létezett baloldali, szociáldemokrata, jóléti, államkapitalista, „szocialista”, „kommunista” stb. mozgalmak, formációk által is leárnyékolt, elfojtott vagy elnyomott kritikai alakzatként, aktivitásként. De még ebben sem vagyok teljesen biztos…

Minden esetre ennek a fajta proletár politikának a szó szorosabb értelmében nincsen hagyománya, ez egy töredezett, kísérleti jellegű korpusz, következően abból, hogy TGM szerint a kommunizmust, az igazit, soha még csak meg sem kísérelték, tehát nem keletkezett olyan hagyomány, amelyet folytatni lehetne. Ami van, az pár evangéliumi passzus a mezők liliomáról és a munka körüli aggodalmaskodás („munka alapú állam”, stb.) elutasításáról, néhány alapvető teoretikus meglátás szétszórva Hegel, Marx, a Történelem és osztálytudat Lukácsa, Debord és a szituacionisták szövegeiben, a Wertkritik egyes szerzőinél, Sohn-Rethelnél, itt-ott, ez-az, stb., amelyeket megpróbálhatunk észrevenni, belátni és e belátások alapján megpróbálhatjuk rekonstruálni, mi is történt itt valójában az elmúlt 150-200 évben.

Proletár politikának meg nem azért nevezhető esetleg, mert TGM-nek sok köze lenne a szociológiai értelemben vett munkásokhoz vagy munkásosztályhoz (talán van, de ez mellékes), hanem mert teoretikus (marxi) értelemben a proletár az a strukturális (osztály)pozíció, ahol az alany dologgá lesz, elszenvedi az eldologiasodást – ennek a pozíciónak, az eldologiasodásnak a felszámolása jelentené az emancipációt, a túllépést a kapitalizmus horizontján a kommunizmus felé. „Az osztály, aminthogy főként és mindenek előtt nem valamely közös érdekkel és közös erkölcsi és kulturális értékpreferenciákkal (mint mondjuk a szolidaritás és a szembeszegülés) bíró embercsoportba tartozást jelent, hanem a társadalom strukturális jellegzetességét, nem cselekvő [actor], hanem – kontra E. P. Thompson – bizony egy ’dolog’ [a ’thing’ ]. (186.)

A proletár politika ebben az értelemben tehát nem a munkások politikai képviseletét, érdekharcát, közösségük megerősítését, kultúrájukat vagy hatalomhoz juttatásukat jelenti, hanem az eldologiasodás, s ezzel együtt a proletariátus (ön)felszámolását.

emancipáció

Kik tehát a proletárok?

Nem egyszerűen a munkások, hanem mindazok, akik elszenvedik a fundamentális elválasztást termelők és termelőeszközök, birtokosok és birtoktalanok, állampolgárok és hontalanok, férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, heteroszexuálisok és queerek, egészségesek és betegek, kétkezi munka és szellemi munka, vezetők és vezetettek, civil társadalom és állam, stb. (a további felsorolást l. 271-273.) között, így kénytelenek saját magukat önként áruba bocsátani, alávetni, megalázni, prostituálni, belsőleg hasadttá tenni, politikai szubjektivitásukat privatizálni és így tovább. Mindazok, akik a tőke, a személytelen állami és paraállami, piaci, gépi, ideológiai stb. uralom formáinak tárgyi alkatrészeivé válnak.

Ugyanakkor az elidegenedés/eldologiasodás alapját képező elválasztások klasszikus Hegel-Marx-Lukács-Debord-féle leírását TGM három újabb elválasztással egészíti ki:

1. politika és munka elválasztása: amíg létezett valaminő szocialista, szociáldemokrata, államkapitalista ellenkultúra és ellenhatalom, a munka nem tartozott egészen a privát szférába. A ’89 előtti államkapitalizmusban például a politikai szocializáció és hovatartozás nem a privát lakókörzet, hanem a munkahely szerint határozódott meg, illetve nem vált élesen külön a kultúrától és a tudománytól. A ’89 utáni Kelet-Európában, de nem csak ott, a munka és a politika elválasztása véglegessé válik, a munka nem képezi/képezheti politikai vitatás tárgyát, politikai szubjektiváció kiindulópontját (l. 366-371, 399-402.). A munka így naturalizálódik, természeti szükségszerűség látszatát ölti, historikus (kapitalista történeti szituációhoz kötöttségének) jegyei kitörlődnek. Ám ez ugye egy „reális absztrakció” vagy látszat, nem lehet csak úgy elhessegetni, regulatív, materiális kényszer jellege van.
2. a politika elválasztása a közöstől: ez egyrészt azt jelenti, hogy politikán egyre inkább magánérdekek képviseletét és érvényesítését („lobbi”) értik, másrészt hogy a közszférát lényegében kriminalizálják (ennek csak egyik jele, hogy például az aktuális kormány Romániában a közszolgákat, illetve mindazokat, akik rászorulnának közszolgáltatásokra – például diákok, közegészségügyi ellátásra szorulók – ingyenélőknek, élősködőknek tekinti. „A politika valamennyi változatát – szemben a klasszikus republikánus eszménnyel, beleértve rousseau-i idiolektusát – alacsonyabbrendűnek vélik az autentikus emberi létezésnél, utóbbit pedig egy radikalizált hagyományra szűkítik, amelyből gyökeresen kiirtották a magaskultúrát (vagyis a kozmopolita városi elitek cselszövényét). Ennek eredménye a politikával szembeni furcsa közöny ezeknek az ideológiailag elkötelezett emberek körében, akik amazt – éles ellentétben a politika minden korábbi definíciójával – a magánérdek terepének tekintik.” (414.) (Ez a depolitizáció, a „puszta emberi”-re való redukció különben kétértelmű, vagy dialektikusan érdemes felfognunk (?), mivel az emancipáció egyik lehetséges kötetbeli értelme is közel áll ehhez, l. például a megjegyzést a „merőben emberi (vagyis: politikai) közösségek”-ről [273.], vagy a Kommunizmus a szocializmus romjain című tanulmány zárósorait: „Semmiféle kortárs (vagy bármilyen) intézmény nem létezhet majd. Semmi állandóság, tehát semmi hagyomány. Csak emberek. [Only people.] [293. ])
3. a produktív és a nem produktív populáció elválasztása, mely fölülírja a klasszikus elválasztást tőkések (tulajdonosok) és munkások között. Hiszen a termelők és a nem termelők közti biopolitikai (dzsenderizált, rasszosított, etnicizált) különbségtétel egy oldalra sorolja, egyesíti a munkás és a tőkés érdekeit, mivel mindkét pozícióba tartozóknak van jövedelme. Egyúttal a másik oldalt abjektálja a társadalom testéről, akik így az egyre szűkülő tőke-munka kontinuum kísérteties külvilágába szorulnak és országról országra, földrészről földrészre vándorolnak az előlük menekülő jövedelmek után. Az automatizáció, robotizáció (holt munka) stb. által csökken az élő munka iránti igény, globálisan folyamatosan nő a munkanélküliség, így akinek van munkája, bármennyire is elidegenedett/eldologiasodott, privilegizáltnak kell érezze magát: „A strukturális munkanélküliség, legyen mégoly általánosan elterjedt, kártékony és kiiktathatatlan, többé nem megoldandó probléma, hanem az ’emberi állapot’ szerves része. Az emberiség többsége soha többé nem fog (értéket) termelni.” (382.)

Vagyis kik azok a proletárok? Mi vagyunk.

A fölszabadulás, az emancipáció előtt tornyosuló feladatok csak sokasodnak, hiszen az eldologiasodás mellett a munka depolitizálását, a politika privatizálását, illetve az elhagyottak (a tőke-munka kontinuumából kiszorulók) dehumanizálását is föl kellene számolnunk…

Rousseau és Marx

Térjünk vissza még a folytatható örökség hiányának kérdéséhez. E hiány oka, sugallja TGM, hogy szemben a közhiedelemmel Marxnak nincs politikai filozófiája/elmélete. Ez egy valódi hiányosság. Marxnak kiváló érzéke volt a kapitalizmus démonikus jellegének analíziséhez, vannak mozgalmi szövegei, melyek többé vagy kevésbé példaértékűek vagy eseti érvényűek, inspirálóak vagy korrigálandóak, stb., továbbá van egyfajta rejtett történetfilozófiája. De arról nem sokat mond, hogy milyen politikai elmélet/gyakorlat, milyen politikai szubjektiváció vezethetne túl bennünket a kapitalizmuson. TGM írásainak, legfőképp talán az Igazság és osztály című nyolcvan oldalas esszének a tartalmi újdonsága, hogy ennek a hiánynak a kitöltésére tesz nagyszabású kísérletet. Kérdés ugyan, hogy ez a kísérlet valóban a kritikai politika egy elmélete-e, s nem történetfilozófia-e szintúgy… Minden esetre: egy osztályelmélet, amelynek magyarázó ereje szerintem igen nagy, bár ellentmond mindennek, amit az iskolában, a közbeszédben vagy a mindent is már megtapasztalt felmenőinktől hallhattunk a témáról.

Dióhéjban: a modernitás során kétféle forradalom, kétféle „szocializmus” eszméje kristályosodott ki. Az első a polgári forradalomé (prototipikus esete a „nagy francia forradalom”, legfontosabb ideológusa Rousseau), melynek alapja az egyenlőségen és a közjón alapuló társadalom. A második a proletárforradalom (prototipikus esete a „nagy októberi forradalom”, legfontosabb ideológusa Marx), ennek alapja az emancipáció hipotézise. Az első domináns tendenciája szerint antifeudális, vagyis a rendi, illetve általában a kasztrendszerű társadalmak felszámolását tűzi ki célul, és létrehozza a polgári (osztály)társadalmakat. A második viszont antikapitalista tendenciájú, eszmei célja az elidegenedés/eldologiasodás és az osztálytársadalom felszámolása, illetve a kommunizmus. Marx tévedése a Kiáltványban, hogy a kapitalizmus előtti társadalmakat is osztálytársadalmakként írja le, noha az osztály mint determináló erejű, de nyitott (nem születéshez, életformához kötődő), személytelen pozíció csak a kapitalizmus sajátossága, mivel korábban rendek/kasztok voltak, személyi jellegű függőségi rendszerek és különféle biopolitikai szeparációs tendenciák, nem pedig „elvont” osztályok.

Mármost „a történelmi ész csele”, hogy e két forradalom közül eddig csak az elsőt vívták meg, tehát a polgári forradalom lezajlott, a proletárforradalom azonban puszta eszme maradt, s így elvben még előttünk áll.

De akkor mit kezdjük a proletár jellegű, szociáldemokrata, tanácskommunista, anarchista stb. forradalmi kísérletekkel, na meg a „létező szocializmusokkal” itt, Kelet-Európában?

Az igazság az osztállyal kapcsolatban, mondja TGM, hogy a „szocializmus” ezeknek a forradalmi kísérleteknek pusztán a „hamis tudata” volt, mivel amit a valóságban tettek, az éppenséggel a polgári forradalom célkitűzéseinek a végigvitele: a rendi előjogok felszámolása, az arisztokácia és a klérus kisajátítása, a parasztok lakótelepi bérmunkássá tétele, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés kitágítása, a szakralitás eltüntetése a társadalomból, az urbanizáció, a kapitalista iparosítás, minden korábbi társadalom vallási jellegű transzcendenciájánk a magaskultúra transzcendenciájával való helyettesítése, s nem utolsó sorban a munkából élő tömegek évezredes megaláztatásának, biopolitikai megbélyegzésének valamelyes fölszámolása azzal, hogy az egyenlők politikai közösségének részévé avatták őket (bár a „proli” egy ideje újra szitokszó, ami mögött ezek szerint feudális/arisztokratikus ressentiment is rejlik, akárcsak a „paraszt” pejoratív használata mögött, a „nemtelenek”, „koszosak” hatalomhoz juttatásának botránya miatti neheztelés).

Mindehhez nem kevés terrort is alkalmaztak, noha a terror kiszervezett formában, a kapitalizmus gyarmati rendszereiben, vagy a jobbágyok, parasztok iparba kényszerítésében is éppúgy jelen volt, tehát nem szovjet/államkapitalista, hanem általános modernizációs specifikum. Ám ha ez így van, az azt jelenti, hogy Marx forradalom nélkül maradt, nem ő „a nagy októberi” igazi ideológusa, hanem mondjuk Lenin vagy Trockij, netán Lukács.  

Amit tehát a proletárok iszonyú véráldozat – és gyakran morális bűnök – árán, mégis heroikusan végigvittek és igen gyakran maguk is szocializmusnak hittek az elmúlt százötven évben, az a valóságban az egyenlőség eszményét így-úgy realizáló polgári, illetve jóléti jellegű társadalom volt, vagy ezek valamely variánsa. Mint ilyenek nem léptek túl a kapitalizmus horizontján, mivel a kapitalizmus TGM szerint egyebek mellett leglényegibb sajátossága, a termelők és a termelőeszközök elválasztottsága fönnmaradt, épp csak a piac strukturális helyét a tervező állam vette át. A polgári forradalmat tehát Kelet-Európában, de igen nagy mértékben Nyugaton is, proletárok küzdötték ki. Mindezek következtében ma a kommunista eszmét többnyire az állami túlhatalommal, terrorral, esetleg a közjóléti intézkedéseket előirányzó politikákkal tévesztik – végzetesen – össze, egész odáig elmenően, hogy mindent „kommunistának” bélyegeznek, ami ellene megy az „önszabályozó piac” (Polányi Károly) utópiájának.

A kötet későbbi tanulmányai ezt az erős antitézist árnyalják, kiegészítik, továbbviszik, olykor felülbírálják. Az egyenlőségen alapuló államkapitalizmus/”létező szocializmus”/reálszoc és az igazi kommunizmus határai például némiképp elmosódnak, amikor a szerző arról ír, hogy az előbbiben is ott kísértett ennek proletárforradalmi eredeteként és perspektívaként/utópiaként az utóbbi, ami démonikus jelleget kölcsönzött neki. Empirikusan és fogalmilag ezek a társadalmak kapitalisták, ha tetszik, rousseau-isták maradtak, de tartalmazták az igazi kommunizmus démóniáját, „a kapitalizmus fogalmi középpontjára irányuló destruktív” (315.) támadás lehetőségét is.

démonológiák

A démonok különben is fontosak ebben a könyvben. Történetfilozófiája ugyanis úgy láttatja, hogy az elmúlt nagyjából két évszázad lényegi, meghatározó történelmi küzdelmei egészen máig alapvetően három démonikus erő, a démonikus kapitalizmus, a démonikus fasizmus és a démonikus kommunizmus között zajlottak, melyek egybefüggő, egymástól olykor kategorikusan nem elválasztható izomnyalábokként adják ki a modernitás testét. A kommunizmus aládúcolja a polgári társadalom vívmányait (egyenlőség) azzal, hogy még többet, emancipációt és a kapitalizmus túlhaladását követeli, a fasizmus viszont megmenti a kapitalizmust, amikor még a polgári és a jóléti társadalmak törékeny egalitárius vívmányainak is a visszavonására törekszik. A szokványos elbeszélések polgárosodásról, polgári modernizációról, liberális demokráciáról, nemzeti középosztályról és hasonlókról, melynek főszereplői a decens művelt nemzeti polgárok lennének, innen nézve mellékesnek, s merő csillámporos tündérmesének tetszik. A valódi történelmünk ez a démonológia, sugallja TGM.

És könnyen lehet, hogy átléptük már – visszafelé? – a Rubicont, amennyiben az osztályfogalom mint strukturális pozíció, mely egyszerre képezi alapját a kizsákmányolásnak, ugyanakkor mint „egyetemes osztály” felkínálta az emancipáció perspektíváját, mára eltűnt, depolitizálódott, esetleg fölszámolódott, mivel pillanatnyilag – legalábbis az aktív politikai szubjektivációs alakzatok szintjén, ha empirikusan nem is – fölülírta a rassz, az etnikum és a gender. Vagyis a fasiszta démon egyeduralma felé tartunk rohamléptekkel. Föltehető oka ennek, hogy mára létrejött a vegytiszta, antagonisztikus ellenkultúra és ellenhatalom nélküli kapitalizmus, amely progresszív ellenerő hiányában kimutatja, ami lényege: a személytelen, absztrakt-dologi uralom kiteljesítése, illetve a társadalmi és politikai kötelékek kíméletlen destrukciója, miközben a kizsákmányolt szubjektumok jogi és formális értelemben mindvégig „szabadok”.

Nem véletlen, hogy a kötet egy Hegelről szóló elemzéssel ér véget, aki történetileg a polgári forradalom démonikus teoretikusaként még a proletárforradalom hipotetikus horizontja előtti álláspontot képvisel – mivel akkor még valóban nem volt proletár mozgalom. Mert mi is visszafele tartunk, a polgári forradalom elé? E szöveg záróakkordja azt is megkérdőjelezni látszik, hogy emancipáció és proletár politika egyáltalán lehetséges: „Közismerten nincs Marx elméletében válasz rá (…), hogy ha az egyenlőtlenség csak epifenomenon, akkor mi rántja ki a dologiságból a szubjektumot – ha még egyáltalán megvan, ha még nem dologiasodott el egészen, ha ugyan nem minden tudat hamis tudat (amire Marx mintha hajlanék olykor). Márpedig ha ez így van, akkor a marxizmus olyan szélsőséges idealizmus, amilyet még nem láttunk a nyugati történelemben.” (448.)

Ez a perspektíva, a materializmus mint szélsőséges idealizmus, mely a szellem, a kísértetek és démonok légióinak szélsőséges eluralkodását látszik igazolni világunk felett, egész az evangéliumi kereszténység pozíciójáig ránthat vissza bennünket. S így bizonyos értelemben mindennek a legelejéhez. A kötet igazi kommunizmusról szóló fejtegetéseiben, a „tiszta kapitalizmussal” mint a hegeli értelemben vett „pozitivitás” kiteljesedésével szembeni pozíció fölszabadító lehetőségeként fel-fel tűnik az evangéliumi motívum, ami viszont egyfajta tiszta negativitást képvisel, mely semmiféle dologiságot nem ismer el, még a szokás szerint létfenntartási kényszernek tekintett munkát sem: „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis…” (Mt 6, 28-29.)

A szocializmus halott, a nacionalizmus is az (419.). Lesz-e vajon vigasza a munkás és munkátlan tömegeknek? Képesek leszünk-e fölülírni a termelő és nem termelő populációk (osztályok?) közti biopolitikai elválasztásokat ugyanúgy, mint az osztályjellegűeket? Lesz-e új proletár politika, amely szembeszegül a jelenkori posztfasizmussal? Ez a kérdésbokor az egyik legfontosabb dilemmája az Antitézis című könyvnek, melynek magyarul némiképp megkésve megjelent tanulmányai, esszéi igazi „sokkterápiaként” és persze számos ponton lényegi vitára ösztönző megszólításként hathatnak a bármilyen politikai orientációjú, figyelmes olvasókra, nem beszélve a nélkülözhetetlen és ragyogó ideológiakritikai futamokról. Köszönettel tartozunk továbbá Sipos Balázsnak a fordításért, szerkesztésért és a szövegek értelmezését segítő kiterjedt jegyzetapparátusért.

Tamás Gáspár Miklós, Antitézis. Válogatott tanulmányok 2001-2020, fordította és szerkesztette Sipos Balázs, Budapest, Kalligram, 2021, 456 oldal, 4740 Ft.

KIÚT

Megjelent egy politikafilozófiai mű, komplex és a társadalmi nyilvánosság számára eddig ismeretlen társadalom- és kultúraértelmezéssel, és hatalmas sikert aratott. BAGI ZSOLT RECENZIÓJA.

Tamás Gáspár Miklós könyvéről az utóbbi időben számos kiváló és alapos recenzió jelent meg (Borbély Andrásé, Losoncz Márké a kedvenceim), a recenzens ebben a helyzetben talán vehet magának annyi szabadságot, hogy inkább egyéni nézőpontból beszél, semmint az általánosságokéból. Az, hogy ezek az írások megjelentek a Kalligram kiadó gondozásában és Sipos Balázs fordításában, az első pillanatban nem látszott olyan nagy ügynek. Hisz ezek a szövegek ismertek voltak, TGM angolul írta őket, angolul mindenki beszél, nemde? Aztán kézbe fogva a könyvet és látva annak számomra váratlan sikerét, rá kellett ébrednem, hogy egészen másról van itt szó. Megjelent egy politikafilozófiai mű, komplex és a társadalmi nyilvánosság számára eddig ismeretlen társadalom- és kultúraértelmezéssel, amely olyan sikert aratott, amelyet legfeljebb Kis János művei tudtak megközelíteni az utóbbi időben. Azzal a különbséggel, hogy Kis János fősodorbeli liberális nézetei mindvégig itt voltak velünk politikai közösségünk nyilvánosságában, TGM pedig mindig csak botrány formájában volt abban jelen. (Hadd tegyek itt egy TGM-es stílusú zárójelet: a politikai közösség – koinónia politiké – nem politikai szekértábort jelent, mint ahogy az újkeletű zsurnalizmus hiszi, hanem societas civilist, civil társadalmat. A városállam egy politikai közösség Arisztotelész szerint, mert nem a törzs és nem is a gazdasági érdek, de nem is valamilyen társadalmi csoportérdek szervezi közösséggé, hanem egyenlő polgárok közös részvétele a közjó megteremtésében, ha mégannyira összeegyeztethetetlenek is nézeteik.)

Valójában nem sokan olvasták ezeket a szövegeket eddig  – TGM publicisztikáiról volt ismert –, talán azért sem, mert angolul íródtak. Sipos Balázs váratlan módon egy magyar nyelvű szöveget szerkesztett nyitótanulmánynak, amely éppannyira kevéssé volt olvasott, mint a többi, mert egy rétegfolyóiratban, a korlátozott nyilvánosságú Eszméletben jelent meg. Ez volt fordulata után az első jelentős teoretikus írása, én annak idején kétkedve fogadtam, mert TGM-re azelőtt legfontosabb ideológiai ellenlábasként tekintettem, akit Roger Scruton mint konzervatív liberálist ajánlott könyvének magyar kiadásához írt előszavában. Kételyeimet azonban kénytelen voltam feladni, TGM valóban elméleti és politikai fordulatot hajtott végre. Emlékszem, megjelenése után pár évvel együtt utaztam Pécsről Budapestre vonaton Heller Ágnessel és más filozófusokkal, akik – TGM-re terelődve a szó – kifejezték elképedt távolságtartásukat. Én óvatosan ellenvetettem, mire Heller azt kérdezte indulatosan: „és mit akar akkor TGM, proletáruralmat?” Ő se olvasta, mások se olvasták. TGM nem akar proletáruralmat, és ez mindenki számára világos kell hogy legyen, aki olvasta.

Tamás Gáspár Miklós szubjektív, de egyetemes kérdése (lásd Borbély András írását) az én olvasatomban így hangzik: marxista politika nem létezik (nem is létezett), de lehetséges-e? Megmosolyogtató kérdés, mi más lenne a marxizmus, mint politika, a társadalom töviről hegyire való átpolitizálása, hiszen mindannyian ismerjük a marxizmus politikáját, saját bőrünkön. Csak hát éppen az ilyen, mindenki által ismert tényeket nevezzük közhelyeknek. Ezeket a rétor becsomagolhatja valami új ruhába, eladhatja közönségének az antikommunizmus újabb briliáns elméleteként, a filozófusnak viszont kötelessége kételyeket támasztani, vagy akár felelősségre vonni. TGM politikafilozófiai tézise szerint ezek a közhelyek részei egy nagyobb alakzatnak, a kapitalista társadalom pozitivitásának. Kész szerencse, hogy az Írók Boltja aktuális sikerlistáján az Antitézis mellett ott találjuk Mark Fisher Kapitalista realizmus című rövid, könnyed stílusú, mozgalmár szövegét, mert így nem kell nagyon magyaráznom, mit ért a korai Hegel a vallás pozitivitásán, és ennek megfelelően TGM a kapitalizmus pozitivitásán. Kapitalista realizmust ért alatta, azt, hogy „könnyebben tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét”. A pozitivitás azt jelenti, hogy egy kulturális alakzatnak természeti létet tulajdonítunk, megváltoztathatatlan természeti törvényekből következőnek tekintjük azt.

A marxizmus mindenki szerint politizál, kollektivizál és beleavatkozik a piaci folyamatokba: az ember természetes individualitásával, valamint a piac természetes önszabályozásával szemben teszi ezt. Mert politizálás az, ha a kapitalizmus természettől való létét megkérdőjelezzük, kollektivizálás az, ha az individualizmust hamis látszatnak nevezzük, és beavatkozás az, ha a piacot társadalmi konstruktumként és ebben a formájában a kizsákmányolás eszközeként leplezzük le. Politizálás, kollektivizálás, beavatkozás: a kapitalizmus pozitivitásának fogalmai arra a társadalomkritikára, amely felelősségre vonja őt, figyelmen kívül hagyva, hogy egy ilyen számonkérés saját nézetei szerint természetellenes. Lehetséges ellenpontjuk egy (poszthegeli) antitézis: a negativitás, olyan fogalmak kidolgozása, amelyeket lehetetlen a kapitalizmus pozitivitásába belefoglalni: a politizáló marxizmus helyett a marxizmus politikáját hozni létre.

Ahhoz, hogy ezeket a nézeteket botrányos módon felelősségre vonjuk (felelősségre vonjuk mindazért az embertelenségért, amelyet okoznak – „természetes” módon), TGM szerint szükség van a kritikai számvetésre a marxizmus állítólagos politikájával. Ennek következménye, hogy rá kell döbbennie (a szerzőnek és mindenkinek, aki vele halad), hogy az, amit kommunista (vagy: létező szocialista) politikának neveznek, az nemhogy nem marxista (ezt azért elég régen tudjuk), de még csak nem is különbözik olyan sok mindenben ellenfelétől, a polgári kapitalizmustól. Amikor TGM államkapitalistának nevezi a szovjet típusú államrendszereket, az nem szociológiai vagy gazdasági fogalom, hanem politikai: ezek a politikai alakzatok nem antitézisei a kapitalizmus pozitivitásának.

A másik hasonló számvetés nem a kommunista állammal, hanem a kommunista mozgalommal foglalkozik. TGM osztályelmélete a mozgalom leginkább központi fogalmát, az „osztályharcot” teszi meg témájává. Megkülönböztetése a rousseau-i és a marxi osztály(harc) között a legkevésbé sem teoretikus szőrszálhasogatás. Az osztály rousseau-i fogalmában gondolkodni azt jelenti, hogy az elnyomott (kizsákmányolt) társadalmi csoportok értékeit, ízlését, nézeteit pártfogoljuk, egyenlősítünk. Az osztály marxi fogalma melletti elköteleződés azt jelenti, mindezeket az értékeket, nézeteket, ízlést a kapitalizmus termékének tekintjük, és politikai-kulturális feladatunkat a megsemmisítésükben a felszabadításban látjuk. Marxista politikát létrehozni azt jelenti, hogy egy felszabadító antitézist, nem pedig pártfogó pozitivitást hozunk létre (szocialista államot egykor, identitáspolitikai rezervátumokat ma).

A kapitalizmus antitézise azonban keserves helyzetben találja magát a kortárs világban. Az antikommunizmus pozitivitása (megkérdőjelezhetetlen igazsággá válása) lényegében egyetlen kiutat hagy a strukturálisan elfedett és humanista mázba csomagolt embertelenség leleplezésére: a cinikus, nyílt, mindenféle univerzalizmust tagadó embertelenséget, amelyet TGM már 2000-ben (bőven annak állami ideológiává válása előtt) posztfasizmusnak nevezett. A finomkodó political correctness helyett az „igazság” kimondását; a cancel culture helyett az alpári libsizést; a fősodor médiatúlsúlyának állítólagos objektivitása helyett a vélemény rémuralmát jobb esetben, állami propagandát rosszabban; „dzsender” helyett hónaljszagú, büszke férfifalanxot. Nem régi fasizmus ez, nem kötődik tekintélytisztelethez, hagyományokhoz, konzervatív meggyőződésekhez. Divatos, menő etnicizmus és erőszakkultusz. Nem antitézis, hanem csak a dialektika megszüntetése, dialektika nélküli pozitivitás. TGM 2004-es Szegény náci gyermekeink című írása diagnosztizálta ezt a helyzetet. Mai, 2021-es nyilatkozatai szerint ez az alternatíva nyert, az antitézis, a pozitivitás politikai ellentételezésének minden kísérlete elbukott. Nem tudom, így van-e, de tény, hogy semmi nem indokolja az optimizmust.

„A világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre” Interjú Tamás Gáspár Miklós filozófussal

Tamás Gáspár Miklósnak több mint 20 év után idén februárban új könyve jelent meg Magyarországon. Az Antitézis c. kötet 13, zömmel először angolul publikált, majd pedig számos más nyelvre lefordított marxista tanulmányt tartalmaz, amelyek 2001 és 2020 közt keletkeztek. A kötetet Sipos Balázs szerkesztette, valamint ő fordította le vagy fordította újra a kötet több szövegét is. Az Antitézis megjelenése kapcsán Tamás Gáspár Miklós filozófust, a Mérce barátját és állandó szerzőjét kérdeztük.

Mérce: Az interjút megelőző beszélgetéseink során arról írt, hogy az Antitézis az elmúlt húsz év baloldali reneszánszának hatására íródott, ám ennek a felizzásnak vége, a jelenség kimerült. A kötet bemutatóján azt mondta, hogy ebben a reneszánszban volt felületesség és illúzió is. Milyen illúziókba ringattuk magunkat New Yorktól Kolozsvárig? Miért merültek ki a baloldali mozgások Buenos Airestől Zágrábig? Mivé lettek az emancipatorikus törekvések?

Tamás Gáspár Miklós: Ezek voltak az első nagy baloldali mozgalmak, amelyek – amint ez már 1968-ban körvonalazódott – nem alapultak politikai szubjektivitáson és szervezett mozgalmon és programon. A nagy osztályok – a burzsoázia és a proletariátus – nem politikai szubjektumok többé; irtózunk a hatalomtól, tehát nem tudjuk megtörni a hatalmat. Melyek lettek volna a győzelem, a siker kritériumai? Hogy a nagyhatalmak kormányai átveszik és teljesítik a lázadók követeléseit? Hogy szétporlad a tőkés állam, és az irányítás is szétszóródik az autonóm közösségek között? Miközben az intézményi struktúra ellen nem történik semmi, és a jog működik tovább, akárcsak a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat, a közigazgatás, a vasút, a népjóléti rendszer, a közoktatás, a bankok, a népbutító álkultúra…? Ez az elkeseredés és a csodavárás kombinációja volt. De nem szabad csodálkozni rajta. Azóta a konvencionális egyetemi és médiaipar – szokás szerint – terminológiai matricákat ragaszt mindarra, amit nem ért (lásd az olyan tartalmatlan ostobaságokat, mint a nem létező „populizmus” és a nem létező „neoliberalizmus”), megfosztva a zajló tragédiát még a maradék méltóságától is.

Anélkül, hogy akár a „leghaladóbb” megfigyelők megrezzennének és legalább másodpercekre abbahagynák az üres dumát, Európa fasizálódik. Lásd Franciaországban a „szeparatizmus” (vagyis a muszlim népesség) elleni gyalázatos, majdnem egyhangúlag megszavazott törvényt és napi rendőrterrort, a no persze külföldi „woke” ideológiai divat elleni állami propagandakampányt, amelyben Macron elnök első osztályú orbánistának bizonyul (mint egyebekben is). Lásd a Frontex és a korrupt hadiipar botrányait, az EU rendőrösödését és militarizálódását, a menekültek szűnni nem akaró gyötrését; a magyarországi ellenzék rasszista álláspontra helyezkedését a „migrációs” kérdésben; az oltásellenes és koronaszkeptikus mozgalmak kétségbeesett és őrült, amúgy tekintélyellenes félfasizmusát Nyugaton és „libertárius” hablatyolását nálunk. Mindez anélkül, hogy a magyar nyelvű sajtóban mindennek nyoma lenne.

A járvány fölfüggesztette az „emberi jogokat” és leállította az állítólagos nemzetgazdaságot, s kiderült, hogy mindennek alig van lényegi következménye. Mind a „liberális-demokratikus fölépítmény”, mind „a gazdasági alap” eddig is fiktív volt, jórészt szükségtelen, merő kiméra. Az eddigi takarékoskodás, „költségvetési egyensúly” stb. egyszerű kőkori babona.

A bomlással szemben ezúttal nincs forradalmi alternatíva, se pátosz, se gúny. De ennek súlyos történeti okai vannak, amelyek sajátosan a baloldalra tartoznak. Az intézményességnek és az önzés apokaliptikus-etikai elvetésének (azaz a történelmi „kommunizmus” forradalmi erkölcsének) az elutasítása az új baloldalon (majd az új baloldal negyven évvel ezelőtti megszűnése után az új évezred gyöngécske utómozgalmaiban) az az egyik fő oka, hogy – a nekünk kedves és bennünket inspiráló eretnek kisebbségek ellenállása és kritikája ellenére, amelyet már a földalatti bolsevik párttal szemben megfogalmazott a XX. század legelején mind Rosa Luxemburg, mind az akkor még nem bolsevik Trockij, hogy az anarchistákról ne is szóljunk – a forradalmi baloldal nem vétlen a Gulag és a sztálini jellegű diktatúrák létrejöttében és fönnmaradásában. Márpedig ez a modern történelem egyik legnagyobb katasztrófája, és amelynek a rettenetes nyomai ma is világosan láthatóak Kína, Vietnám, Oroszország, Ukrajna és a többi szovjet utódállam, továbbá Kelet-Közép-Európa sorsában.

És itt nekünk nem szabad a „whataboutism” ismert trükkjével más eredetű rettenetek (kolonializmus, fasizmus stb.) nyakába sózni a felelősséget. A magukat marxistának képzelő nagy munkásmozgalmak bürokratikus kaszárnyaállam felé menetelésének lehetőségére már a szocializmus XIX. századi kritikusai rámutattak. A létező kapitalizmus borzalmai láttán erre akkor legyinteni lehetett, és Lukács György nagyszabású és maradandó elmélete (az 1920-as években) politikai teológiává szublimálta ezt a legyintést. Ám a reálszoc (a „létező szocializmus”) államkapitalista „modernizációs” sikerei – amelyek tagadhatatlanok – sok millió ártatlan ember kínhalálán alapultak, amit soha nem szabad elfelejteni, különösen nekünk. A tanácsköztársaságot a hívei (vö. az összes emlékezésekkel) meghitt melegséggel és szeretettel csak „diktatúrának” becézték. Utólag is. Ennek fele se tréfa.

A forradalmi baloldal óriási történelmi hibái – a fanatizmus, a hősiességgel és önföláldozással kombinált kegyetlenség, a dogmatizmus, a szellem helyett a betű kultusza, a katonai fegyelem, a fönnállóval szembeni gőg, a kifelé-engedetlenség-befelé-konformizmus, a szektásság, a specializált mozgalmi nyelv, az önmegtartóztatásból, lemondásból, üldöztetésből és szenvedésből fakadó különleges elitizmus, az ecclesia pressa, az elnyomott katakombaegyház tudata, amely minden kívülállót eretneknek, ha ugyan nem egyenesen „istentagadónak” tekint – hatalomra kerülve megsokszorozódtak. Az intoleranciából és a világmegváltó küldetésből rendőrállami terror lett, és nem véletlenül. A régi földalatti mozgalom groteszk utolsó üzenete: amikor az NDK állami vagyonát kiárusító privatizációs ügynökség, a Treuhandanstalt vezetőjét, Detlev Rohweddert „kivégezte” a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) nevű terrorszervezet 1991-ben. De a régi kommunista (proletár) osztálypárt mindenütt megszűnt, és ez azokra nézve is következményekkel járt, akik mindig szemben álltak a lenini, a szovjet típusú rendszerrel az ultrabaloldalon – vagy akár a szociáldemokráciában.

Nem bízom semmilyen baloldalban, amely megfeledkezik a Gulagról és a szociáldemokrácia árulásairól (és az 1956 utáni kelet-európai posztsztálinizmus irányvesztett, anyagias, represszív tétovázásáról, a „pangásról”, amely évtizedeket pazarolt el nemzedékek életéből a nagy semmire).

Az új baloldalnak és a 2000-es évek „radikális” utórengéseinek a kudarca ennyiben igazolható és megbocsátható: nem óhajtottak a lányok és fiúk – helyesen – a lenini zsákutcába még egyszer besétálni. Igaz, így győzni se lehetett. A Párt kérdése – azaz az antikapitalista politikai szubjektivitás kérdése, amelyet eddig csak utópikusan tudtunk föltenni – megoldatlan.

Mérce: Az Antitézisben megannyi fogalmi tisztázást, illúziórombolást hajt végre. A bevett meglátásokkal szembemenő állításokat hosszan sorolhatjuk: a reálszocializmusnak vajmi kevés köze volt a kommunizmushoz, államkapitalizmusról érdemes beszélnünk; a reálszocializmus keleten páratlan modernizációs programot hajtott végre, egyben utat nyitott a korlátok nélküli, tiszta kapitalizmusnak… Kölcsönözhet-e a számunkra valamiféle előnyt, többletet, adhatja-e a nézőpontok gazdagságát az, hogy Kelet-Közép-Európából, a félperifériáról szemléljük a kései kapitalizmus tendenciáit, vagy csak nehezíti a dolgunkat?

TGM: Azt, hogy az 1917-ben létrejött rendszer államkapitalizmus, Lenin, Trockij és elvtársaik is tudták, de azt hitték, hogy ez (akárcsak a „proletárdiktatúra”) átmeneti jelenség. Azt nem tudták megmondani – technicista és produktivista banalitásokon túl –, hogy milyen társadalmi erők lendíthetnék át ezt a szisztémát a normatív értelemben vett „szocializmusba”. Azokat, akik ezt az átlendítést (bármennyire illuzórikusan) még szerették volna, „a régi gárdát”, Sztálin kivégeztette a moszkvai pörökben vagy meggyilkoltatta, mint a száműzött Trockijt. Hogy ne legyen félreértés. (Persze „a régi gárda” is hozzájárult az autentikus proletár kommunizmus leveréséhez Kronstadtban és másutt még a forradalmi korszakban… Tessék Malraux-t olvasni Kínáról.)

De nem ez a legérdekesebb történetileg, bármennyire meghatározta a mi sorsunkat Kelet-Európában és Ázsiában. Hanem az, hogy közvetve megváltoztatta az egész tőkés modernséget. Akármi volt a szovjet rendszer represszív-etatista lényege, kifelé a szocializmus emancipációs alternatíváját képviselte, mint annak idején Napóleon a francia forradalmat Németországban és Itáliában. A nyugati kommunista forradalmat meg kellett előzni – ezt hajtotta végre sikeresen a fasizmus – vagy energiáit pacifikálni és „termelőerővé” változtatni (mint a szociáldemokrácia meg a „jóléti állam”), és ezért a burzsoázia osztályuralmát, a plurális, laza „polgári társadalmat” föl kellett számolni, így az államkapitalizmus különféle változatai (fasizmus, New Deal, szociáldemokrácia, sztálinizmus) dominánssá váltak mindenütt. Egészen addig, ameddig a szocialista-kommunista energia ki nem hunyt (a gazdaságpolitikailag – amúgy logikátlanul és összevissza – „fogyasztói” szociáldemokratizált szovjet rendszerű országok és a nyugati „eurokommunista” pártok kapitalisztikus banalizálódása folytán), amikor (Thatcher 1979) az empirikus munkásmozgalom vívmányait, az államkapitalizmus egalitárius tendenciáit el lehetett törölni. (Hiszen 1968-ban lobbant föl utoljára a kommunista gondolat, már nem kellett tőle tartani.)

Egyetlen riválisa maradt a bürokratikus piaci szisztémának (ez nem volt többé ellentét: a piac dominanciáját a bürokratikus erőszak teremtette meg, akárcsak az ellentétét korábban), a militáns iszlám, amely bizarr módon sokszor polgáribb, mint a Nyugat: az iráni teokrácia bázisa a bazár középpolgársága volt, mint nálunk a reneszánszban és utána Savonarola, Luther és Kálvin teokráciájáé…

A mi „előnyünk” az lehetne, hogy tapasztalataink alapján nem dőlünk be annak, hogy a – jelenleg éppen posztfasiszta – államkapitalista kísérlet (vagy ennek a „baloldali” változata valamiféle etnikai jóléti állammal vagy mi az ördöggel) alternatívája lehet a jelenlegi „globális” kurzusnak, amely (ha jól megnézzük) szintén posztfasiszta elemeket mutat föl, ha nem is olyan sűrűségben és intenzitással, mint ezek az idiotikus kelet-európai (ázsiai és dél-amerikai) féldiktatúrák.

A kelet-európai intuitív konszenzus a kapitalizmust voltaképpen „a külfölddel” azonosítja (ezért nevezi „globalizációnak”, mintha a piac immár fél évezredes határtalansága újdonság lenne), amire a XVIII. század elején még volt némi ok, de az már régen volt. A kelet-európai rabló jellegű, obskurantista és represszív államkapitalista kísérletek viaskodása az EU „modernista” államkapitalista bürokráciáival: szánalmas látvány. A németországi – nálunk valamiért médiatitkot képező – neonáci terrorizmus ideológiailag igen közel áll a hivatalos jobboldal bizonyos köreihez. A Bundeswehr, a titkosszolgálat, a rendőrség tele van (amint ez ott közismert, jól föltárt tény) náci sejtekkel: ezt tartják nálunk az európai „liberális” mintaállamnak. A németországi és ausztriai hivatalos menekültellenesség ma már semmivel nem marad el az Orbáné mögött. A muszlimokat gyilkoló neonáci merénylők – és tüntetők – a világnézeti győztesek, akkor is, ha közülük a balszerencsés amatőröket olykor lecsukják.

A keserű tréfa az, hogy a nyugati muszlim ellenállás jelentős része (szintén) konzervatív, represszív, autoritárius. Ebben konkrétan megszemlélhető az, amit mondani szoktam, hogy a kapitalizmus betölti a teljes horizontot. Ezen nem változtat a társadalmi igazságtalanság miatti (indokolt) erkölcsi fölháborodás – amely örök, nem specifikus, analitikus erényei igen szerények –, amely mindig ott van és mindig ott volt a tájkép szegélyén.

A kelet-európai baloldal (amely ebben a régióban régről ismerhetné az etnikai hátrányos megkülönböztetést és elnyomást, amelyből bőven kijutott a kisebbségi magyarságnak is) „identitáspolitika” (ez egy másik értelmetlen egyetemi és médiacímke, amelyet a meg nem értett katyvasz egy-egy tetszőleges szegmentumára szokás föltűzni) címén hanyagolja el a kapitalizmus egyik mindenkori elnyomó funkcióját, amely a biopolitika terepén folytatja az osztályelnyomást más eszközökkel. (Ez volt 1848 és 1945 között a „nemzetiségi politika” és a „zsidókérdés”: semmi új, kedves elvtársaim, amint a bávatag értetlenség is a régi.) Az etnicizmus (előzményeivel együtt) legalább olyan szerves része a kapitalizmusnak, mint a tőzsdei árfolyamok meg a biztosítótársaságok.

Nem tudom, a félperiférián vagyunk-e még, miután a centrum szétkorhadt. Azt hiszem, ezek a centrum-periféria elméletek némileg elavultak, magyarázó erejük sose volt túl nagy. A hagyományos nyugati hatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) politikailag bénult válságterületek, a hagyományos uralkodó (közigazgatási és politikai) „elitek” (ahogy nálunk evvel a hagyományosan reakciós, félrevezető névvel szokták illetni őket) összeomlottak az agonizáló – egykor hegemón – magaskultúrával és tudományos tekintéllyel egyetemben.

A döntő világnézeti konfliktus ma az etnikai-faji és a társadalmi nemi (dzsender) területen összpontosul – miután a forradalmi osztálytudatot kiirtották – a szokásos módon: egalitárius törekvések az amúgy érintetlenül hagyott hierarchikus társadalomban. A versengő-agonisztikus konfliktustársadalomban (ami a kapitalizmus) mindenki, így az egalitárius erők is, győzelemre törekszik, ami a hierarchia szentesítése. (Ezt Nietzsche épp olyan jól tudta, mint Marx.) Ha a verseny – amelyet a sose létezett meritokráciával igazolnak olyan társadalomban, ahol a vagyonok zöme öröklött, mint pl. Amerikában – érintetlen alapelv, akkor elnyomásnak is kell lennie (hogy a győztesek győzelmét legalább egy időre garantálni legyen képes), s ilyen körülmények között az egyenlőségért folytatott harc (mint a kapitalizmusban oly gyakran, ha nem is mindig) Don Quijote-i jellegű. A szélmalmok vitorláit politikailag korrektre lehet fösteni, de ez nem sokat segít. A hierarchia átalakul, de minduntalan újjászületik.

Minden letűnő uralkodó réteg barbárnak tartja a föltörekvőket; most megijednek a színes bőrű gazdagoktól, politikusoktól, köztisztviselőktől, menedzserektől, kulturális és médiahatalmasságoktól (Angliában a kormány második és harmadik embere meg London főpolgármestere az indiai szubkontinensről származik, akár az új amerikai alelnök), ami sok mindent megváltoztat, de a hierarchia (az egyenlőtlenség) alapvető tényét csöppet se.

Akkor se, ha – Nyugaton – a hierarchia színezete változik, s a látható vezetők között több a nő, a kisebbségi meg a fiatal. Mindettől azonban az etnikai-rasszos-nemzetiségi-felekezeti-nemi elnyomás ténye megmarad, és épp ott, ahol mindig is volt: a kapitalista világrend szívében, ugyanott, ahol az osztályelnyomás.

Ezt csak a legradikálisabb univerzalizmus – a platonikus és keresztyén univerzalizmusnál is radikálisabb univerzalizmus – ellensúlyozhatná, amelyhez azonban olyan fogalmi kultúra lenne szükséges, amilyen ma lehetetlen.

Nálunk a létező szocializmus radikális modernizációs projektje egyrészt megszüntette (jobboldalon) az arisztokratikus és vallási hagyományokat (az itt-ott fölbukkanó kelet-európai vallásosság, mondjuk Lengyelországban, Romániában, Szerbiában stb. épp annyira ultramodern-dekadens jelenség, mint a radikális iszlám: modernség utáni pastiche-vakhit, pastiche-ortodoxia, pastiche-ultramontanizmus) és másrészt megszüntette (baloldalon) a munkásosztály politikai autonómiáját a mozgalmaiban, amelyeket államosított s evvel szétzúzott. Itt tiszta kapitalizmus van, amelyet hagyományok nem korlátoznak, és amelyet a pusztán instrumentálisan fölfogott jog alig szabályoz. Elfelejtjük, hogy a barbár durvaság nem hagyományos. Ez nem elmaradottság, nem „visszatérés a múltba”, hanem nihilizmus, züllés, formátlanság.

A „proli” – más országokban a „segélyezett”, ami Magyarországon nem probléma, mert nincs segély – iránti dzsentroid és csendőri, gyűlölködő megvetés – amely a Horthy-korban rétegspecifikus volt, ma meg általános – társul az értelmiség (továbbá a tudás, a műveltség és a kulturális ismeretek és készségek) iránti mély utálattal. S mivel históriailag ez a két csoport a baloldal bázisa, a jobboldal minden mániáját és divatját szolgaian átvevő kelet-európai „baloldal” – és az egykori romantikus reakció fölvilágosodás-ellenességét és antiracionalizmusát majmoló, lendületesen fasizálódó nyugati egyetemi baloldal legregresszívebb divatjait is utánzó, az Instagram és a Szent Szövetség ideológiáit ötvöző fiatalságunk – saját magát gyalázza reggeltől estig (no és persze estétől reggelig). Tudják, azok a pofák, akik rasszizmusban Kantot marasztalják el, nem Hitlert. Jawohl. Azok, akik jobban gyűlölik a liberálisokat, mint a fasisztákat. Akiknek nem az egykulcsos adó és az alapvető fogyasztási cikkek magas forgalmi adója („áfája”), a képtelenül megdrágult lakbér, a szegényeket szegregáló oktatás vagy a nőbántalmazás a legfájdalmasabb az egyenlőtlenségben, hanem a jó modor és az igényes stílus. Majdnem mindenki osztozik ezekben a troglodita előítéletekben. Ez igen, a színtiszta kapitalizmus a legrosszabb formáiban, ezt sikerült létrehoznunk Kelet-Európában. De már mások is fölzárkóznak.

Mérce: Az Igazság és osztály című írásában kifejti, hogy két szocialista hagyomány létezik: az „angyali” rousseau-i és a „démoni” marxi. Az első a puritánságot hirdeti, az erkölcsösséget, a rousseau-iánusok azt hangoztatják, hogy a népihez kell visszatérni, hiszen ez kulturálisan és erkölcsileg is különb. Miért nem elégedhetünk meg a rousseau-iánus szocializmussal, amelynek kétség kívül nagyobb volt a mozgósítóereje? Mi a baj az egyenlőséggel?

TGM: Miért volna a puritanizmus egyértelmű az „erkölcsösséggel”? Mellesleg Rousseau nem volt puritán. És a „népihez” nem lehet visszatérni, mert a „nép” fogalma civilizációs eredetű, jelesül római konstruktum.

Rousseau nem egyszerűen a tőkés rendet, hanem a civilizációt ellenezte – művészettel és tudománnyal együtt –, mint ami szükségképpen erkölcstelen. Alapvetően az intézményesség nélküli, autentikusan érzelmi-ösztönös emberi együttélést javasolta, mert bízott benne, hogy a civilizációs külszíntől megszabadított, társadalom előtti ember alapjában szabad és jó. (Ami ugye a keresztyén, a bibliai fölfogás egyenes ellenkezője.)

Nem annyira Rousseau-val van baj, akinek a kultúrakritikájában rengeteg az igazság – és különben se nagyon hordott még egy ekkora zsenit a hátán a föld –, hanem a rousseau-i szocializmussal.

Mi a baj az egyenlőséggel? Semmi baj az egyenlőséggel, amely az egyik legfontosabb eszményünk. Ámde az egyenlőtlenség nem ok, hanem okozat. Az egyenlőtlenség politikai megszüntetése – amelyre a jakobinusoktól a bolsevikokig annyi forradalmi kísérlet történt – kivétel nélkül mindig sikertelen volt, hiszen ahol csökkent a jövedelmi egyenlőtlenség, ott elkerülhetetlenül más hierarchikus viszonyok erősödtek föl (mindenekelőtt a hatalmiak és igazgatásiak).

És azért volt sikertelen, mert az egyenlőtlenség a kapitalizmusban nem a jogi-politikai szabályozás (mindenekelőtt a nemesség – meg a klérus – és a közrendűek, illetve a férfiak és a nők alapjogi megkülönböztetése) következménye. Hanem azért, mert az alapjogi egyenlőség mellett az érték/értéktöbblet, a termelőerők és termelőeszközök elválasztása, a tulajdon abszolútsága, az áruforma, a piaci értékesülés spontaneitása (iránytalansága) az, ami az egyenlőtlenséget minden adó- és bérreform ellenére mindig újjáalkotja.

A rousseau-i szocializmus (nem Rousseau!) a fölületre irányul, és politikai mivolta miatt az egyenlőséget másképp, mint extrém erőszakkal nem tarthatja fönn – ez nem mindig fizikai erőszak. A rousseau-i szocializmus (így a bolsevizmus és több eszmerokona) nem szünteti meg a kapitalizmust, csak epifenomenálisan. (A többi államkapitalizmus meg se próbálta, hiszen funkciója épp a tőkés rend megmentése volt.)

Röviden: a világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre.

Egyébként nem igaz, hogy a marxi szocializmusnak nem volt nagy mozgósító ereje: de igen, az első világháború után – ha nem is tiszta formában, mert a históriában nincs tiszta forma – annyit mindenki megértett (egy időre), hogy a nemzet nem a kapitalizmus alternatívája, hanem az alapformája, amelyet az állammal, a tőkés magántulajdonnal és a patriarkális-represszív családdal együtt el kell vetni. A kapitalizmus elleni lázadás a nacionalizmus elleni lázadás nélkül fabatkát se ér: nem csoda, hogy a sztálini rendszerek nacionalisták voltak, akárcsak a többi államkapitalista szisztéma, és nem egynél még nacionalistábbak is. Nincs kapitalizmus etnicizmus és szexizmus nélkül – és megfordítva, nincs kommunizmus internacionalizmus és feminizmus nélkül.

Mérce: Mi a jelentősége annak, hogy a marxi koncepció szerint a munka a tőke szerves eleme, így például az egykor forradalmi szubjektumnak tekintett proletariátus nem haladhatja meg a kapitalizmust – pusztán csak azzal, ha önmagát is felszámolja? Amikor majd még a kövek is üdvözülni fognak… – ám születhet-e olyan forradalmi szubjektum a kapitalizmuson belül, amely elvezet bennünket az üdvözüléshez?

TGM: A munkaerő a tőke szerves eleme. De a proletariátus – akárcsak Hegelnél a hivatalnokság – az „univerzális osztály”, az osztály, amely fölszámolja az osztályokat (közben meg politikai – igaz, csak politikai értelemben – a kapitalizmus számolta föl őket 1933 után). A proletariátus nem törekedhet osztályuralomra – hiszen lényege a kizsákmányoltság –, hanem csak osztály nélküli társadalomra. Igen, ez volt a proletárpártok programja. Ámde a szocializmus mögöttünk van, elmúlt, történelemmé vált. A proletariátus nem politikai szubjektum többé – ahogyan a polgárság se. Forradalmi szubjektumok nincsenek. A kérdés megválaszolhatatlan.

A proletariátus definíciója a kommunizmus perspektívájából született, amely perspektíva ma már eszmei (s ebben az alakjában örök), amelyet Marx a valóságos mozgalomnak nevezett, amint az is volt. De legyőzték. A kommunizmus reservatio mentalis, az igazság eszmei fönntartása, permanenciája, invarianciája. Nem több. És nem kevesebb.

Mérce: Az ön munkáiban és nyilatkozataiban észlelhető egy kettősség: ezt valahol „kreatív kétkulacsosságnak” keresztelte el, s mély rokonságban áll Ady meghagyásával a „két lelkületű emberek”-ről. Ez annyit tesz, hogy egyszerre harcol az igazságtalanság ellen, küzd az egyenlőtlenség, a kirekesztés és a szabadságtiprás ellen, ám közben nyitott marad valami másra. A marxi koncepció nem hagy teret a moralizálásra – ám Marx sem türtőztethette magát akár A tőke első kötetének lapjain sem, amikor a gyermekmunkáról, a munkások nyomoráról írt. Létezhet rendszerdöntögető ereje a morális fölháborodásunknak? Mintha erre engedne következtetni Az új aszkézis című írása.

TGM: Adyra magam hivatkoztam. Ámde. A társadalmi igazságtalanság elleni harc nem moralizálás. Bár erkölcsi természetű. Én tudom, hogy az egyenlőtlenség, az elnyomás, a kegyetlenség, a hátrányos megkülönböztetés, a represszív társadalmi magatartás, a megvetés, a megalázás, a nyomor elleni harc nem a kommunizmus kizárólagos sajátossága; összefér a „polgári humanizmussal”, amin annyit s annyira jogosulatlanul gúnyolódtak a marxisták. Igaz, ez a „polgári humanizmus” semmi nem lett volna a nemzetközi munkásmozgalom gigászi nyomása nélkül. Se választójog, se kisebbségi jogok, se női egyenjogúság, se gyarmati fölszabadulás nem jött volna létre a történelmi szocializmus harcai nélkül, amely sok tekintetben humanizálta a régi kapitalizmust. De ezek az egalitárius és alapjogi küzdelmek nem vezetnek a kizsákmányoló, árutermelő, hierarchikus társadalmak bukásához. Ilyen illúzióink ne legyenek.

De én nem nézem le a javulást és javítást a létező – azaz tőkés – társadalmakban se, se a környezetvédelmet, se a progresszív adóreformot, se a szólásszabadságot, se a női kvótát, se a menekültek befogadását, se a melegek és a színesek védelmét és nyilvános elismerését, se általában a szelídség térhódítását. Mindez összefér a kommunista programmal, de ez nem az. És különben sincs senki, akinek kommunista programja lehetne.

Mérce: Azt írja a Hajnali tűnődések a kommunizmusról és egyebekről esszéjében, hogy „a »kommunizmus« mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult”^[1]. Mit kezdjünk hát a fogalommal? Érdemes még arról beszélnünk, hogy kommunisták vagyunk? Milyen lobogót emeljünk a magasba?

TGM: Ez nem választás kérdése. Nem tudom, miről érdemes beszélni, de ha kommunisták vagyunk, akkor kommunisták vagyunk, ezen nem lehet és nem kell változtatni – amennyiben helyes. És mivel történelemről is szó van, ebből az önmeghatározásból bőven van mit kizárni. Én nem vagyok a sztálinisták vagy maoisták elvtársa. De a szociáldemokratáké se. Tüntetésen került már a kezembe vörös zászló, és lobogtattam is, le is fényképeztek vele, ki is nevettek. Nem röstellem. Nagy zászlólobogtatásra – a vörös vagy a fekete, vagy a vörös-fekete zászló lobogtatására – nem nagyon van autentikus alkalom (bár a nosztalgia nem szégyen), de az eszmetagadásra nincs ok. Föltéve, hogy fönntartjuk az eszmei tisztaságot – és nem Révai értelmében. Hanem pont ellenkezőleg. (Ha arra gondolok, ki mindenki lobogtatta a vörös zászlót, rosszul leszek az undortól. Amikor látom a vörös zászlós, sarló-kalapácsos dekorációt a Kínai Népköztársaság vagy a Vietnámi Szocialista Köztársaság állami szertartásain, nem érzek semmiféle testvéri szolidaritást. Ez annak az immár dekadens államkapitalizmusnak a posztumusz sikere, amelyet így vagy úgy, de mindig elvetettünk.)

A kapitalizmus valamilyen formában kitermeli magából az ellenkezőjét. Hogy a legközelebbi nagy forradalmi válságig érdemes-e szívós, kimerítő, közvetlenül kevéssé reményteli fölforgató (szubverzív) fogalmi és érzelmi munkát végezni, az csakugyan erkölcsi kérdés.

Mérce: Több írásában is utal arra, hogy 2015 fordulópont volt nem csak a magyarországi politikában, de az európaiban is. Számosak „menekültválságról” írtak, ám könnyen megfordíthatjuk az állítást, mondván: mi vagyunk válságban, azok, akik a befogadást és segítségnyújtást elutasították. De mi került válságba 2015-ben, s minek a válsága tart a napjainkig?

TGM: Ne túlozzunk, mondom magamnak. Csak kiderült valami ismét (s azóta is folyamatosan kiderül): a jelenlegi szisztéma nem teherbíró, képtelen a maga alapelveinek a fönntartására. A nemzetközi élet alapvető keretén – ami az ENSZ, a nemzetközi jog egyik legfőbb garanciája – mindenki röhög. Mi került válságba? A nem fasiszta kapitalizmus utópiája került válságba. S ez a válság tart máig.

Mérce: Ön a posztfasizmus fogalmával él, s így határozza meg: „A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját”. Milyen kapcsolatban áll az Ön által alkotott fogalom Deleuze és Guattari koncepciójával a mikrofasizmusról? Ha a fasizmus – ahogyan írja – „megmentette a kapitalizmust, hiszen legyőzte a nyugati szocializmust”, adódik a kérdés, hogy a posztfasizmusnak/mikrofasizmusnak mi az ellensége?

TGM: Nem élek vele, hanem tőlem származik ez a fogalom (2000-ben publikáltam ezt a Boston Review-ban, aztán sok nyelven még), és nincs köze Deleuze és Guattari fogalmához, amelyet nem is szeretnék használni.

A posztfasizmusnak sok ellensége van – a polgári demokratáktól az anarchokommunistákig –, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy kik a posztfasizmus áldozatai. Mindazok, akiket az univerzális állampolgári állapotból kizárnak – márpedig a fölvilágosodás egységes öröksége szerint ilyen vagy olyan státuszban mindenki állampolgár, nincs olyan személy, akinek nincsenek politikai jogai. Ezt a fasizmus, a nácizmus tagadta meg nyíltan még belül, nemzetállami keretek között is (tehát nem a gyarmati lakosság vonatkozásában), azaz a legradikálisabban, és evvel megszakította az univerzalizmus felé tartó fejlődési trendet és a hátrányos megkülönböztetéssel és jogfosztással azonosította a kapitalizmust.

A jogfosztást koncentrációs táborok nélkül – bár vannak – is végre lehet hajtani. Szimbolikusan (pl. a muszlim fejkendő elleni „jogszabályokkal” vagy a lengyelországi abortusztörvénnyel vagy a magyarországi alkotmány „családjogi” kiegészítésével és hasonlókkal), avagy erőszakos intézkedésekkel, katonai erővel. Nemcsak az ujgurok és a rohingyák ülnek gyűjtőtáborokban, hasonló rendszabályok készülnek másutt is.

A posztfasizmus által kijelölt ellenség ugyanaz, mint a náciké volt: a heterogeneitást realizáló „zavaró” elemek (zsidók, kommunisták, melegek stb.), illetve mai megfelelőik, azaz a „voltaképpeni” jogalanyok, az „őshonos”, nemzetkonform-államkonform elemek világán túli, nem „honképes és talajgyökeres” „betolakodók”, „jöttmentek”, „élősdiek”, ember alattinak vélelmezett idegenek. Mivel a kapitalizmus formaelve az emberek egyenlősége, a kívülállókat nem embernek kell nyilvánítani. Ehhöz, mint látjuk, nem kell SS és Gestapo.

Mérce: Ön a posztfasizmus egyik alapvető jellegzetességének tekinti a „rendkívüli állapotot”. Úgy tűnik, hogy Magyarországon a rendkívüli állapot ideje alatt a kormányzó párthoz lojális emberek döbbenetes vagyonra tettek szert, s az átjátszott vagyonba beleszámíthatjuk a „modellváltás” pályájára terelt egyetemeket is. Az SZFE és a közgazdasági egyetem kapcsán arról beszélt, hogy nem „privatizálásról”, hanem mélyállamosításról van szó. A mélyállamnak (deep state) több évtizedes, hatalmas irodalma van. Mit tart Ön a mélyállamról, hogyan alakult ki, s milyen kapcsolatban áll a „kettős állammal” (Ernst Fraenkel)?

TGM: Én nem nagyon értekeztem rendkívüli állapotról, azt Carl Schmittnek olyan követői szokták, mint Giorgio Agamben. A magyarországi járványügyi szükségállapot alig fokozza az önkény amúgy is meglévő erejét.

Amikor Ernst Fraenkel (örülök, hogy az utóbbi két évtizedben fölkelthettem iránta egy kevés nemzetközi érdeklődést) különbséget tett a náci rendszerben a korlátozottan megmaradó jogállam és a Harmadik Birodalomban kifejlesztett informális, intézkedő, rendelkezési vagy rendszabályi állam (Maßnahmenstaat) között, akkor rátapintott mindenfajta fasizmus egyik lényegi vonására. Amikor a magyarországi egyetemeket átviszik „alapítványi” formába állami pénzen, további állami forrásokat kilátásba helyezve, az egyetemek élére pedig kinevezik a rezsim vezető funkcionáriusait és az államvezetés kenyeres pajtásait, akkor nem privatizálnak, csak az intézményt átviszik a jogállam ellenőrzése alól az informális mélyállam, a Maßnahmenstaat ellenőrzése alá. Ugyanezt csinálják a formális állami vagyon jelentékeny részével is más területeken. A rendelkezési, rendszabályi állam (ahol nincs jogorvoslat, jogi fölülvizsgálat, ahol nincsenek közalkalmazottak a maguk külön jogaival) totalitárius sziget még a tekintélyelvű formális államon belül is.

A dolog posztfasiszta jellege többek között abban áll, hogy mind a formális államot, mind a rendelkezési, informális államot ugyanazok vezetik. A mélyállam itt nem a formális állam riválisa, hanem az ikre. Nem is maffiaállam, hiszen a maffia behálózza az állam vezetését, itt pedig az állam vezetői hálózzák be a társadalmat, nem kell kívülállókat befogadniuk (egyelőre).

Mérce: Az utóbbi időben számos írásában foglalkozik Hegellel. Mit mond Hegel annak a kornak, amelyben már nem maradt kihívója a kapitalizmusnak (amelynek a fogalmát ő nem ismerhette), s az egyre inkább a maga tisztaságában uralkodhat?

TGM: Foglalkozom Hegellel, mint oly sokan. Mit mond Hegel ennek a kornak? De hát mit mond Platón ennek a kornak? Hegel kétségkívül nem használta a „kapitalizmus” kifejezést (mint ahogy Marx se), de egy csodálatos szellemi korszak vége felé, nagyszerű elődök nyomán (és velük szemben) építette föl azt a szabadságfölfogást, amely – eltérően Kanttól és Fichtétől – nem morális és nem teológiai, és amely túllép a természetjogon. Ő hozta vissza a szabadságot és az emancipációt a társadalomba, ahonnan Rousseau, Kant és Fichte ki akarta menekíteni. De hát a fölújított stúdiumaimnak még nem vagyok a végén, tanulni szeretnék Hegeltől – és vitapartnereitől –, távol állok még minden konklúziótól.

Mai dilemmáink jelentős része ott van abban, amit a kézikönyvek klasszikus német idealizmusnak neveznek (s amelynek utolsó nagy alakja talán Marx), csak hát a mi hanyatló korunkénál végtelenül magasabb minőségben. Még amikor nem a legeslegnagyobbakat, hanem a valamivel kisebb alakokat olvassa (újra) az ember – mint Jacobit, Hamannt, Schleiermachert –, akkor is levegőért kapkod. Azért ez a szegény emberiség csodákra képes.

Ez a rendszer a „konzervatizmusnak” árt a legjobban

Izgalmas interjú Tamás Gáspár Miklóssal a Magyar Hang polgári hetilap IV. évfolyama 18. számában (2021. április 30. – május 6.), nyomtatásban. A filozófust Lakner Dávid kérdezte.

Remélem, Orbán Viktort az üzbég, kirgiz vagy azeri vezérek elszórakoztatják, és nem szorul az én kevésbé kedélyes társaságomra – mondta lapunknak adott interjújában Tamás Gáspár Miklós. A filozófusnak nemrég jelent meg, és már a harmadik kiadás előtt áll Antitézis című kötete, benne az elmúlt két évtizedben született esszékkel. Kérdeztük őt Kelet-Európa helyzetéről, a 2022 utáni reményekről és Roger Scruton barátságáról is.

Egy 2001-es esszéjében igen lesújtó volt a véleménye Kelet-Európa helyzetéről, itt ön szerint a legsikeresebb volt a proletariátus ellenállásának a felszámolása. És: „a kritikai kultúra megsemmisülése és az általános elhülyülés is Kelet-Európában a legföltűnőbb”. Miért működhetett mindez jobban Kelet-Európában, mint máshol?

Ez elkeseredett, indulatos kijelentés volt, és persze túlzó. De az igaz, hogy a kritikai distancia és az igazságszeretet háttérbe szorult a folytonos hibáztatás, bűnbakkeresés, projekció mögött. A friss, fiatal véleményszabadság nagyon hamar irracionálissá vált: gondoljon bele, hogy harminc év fecsegés után a liberalizmusról a részvevők zöme egy lexikoncikk szintjén se tudja, hogy miről beszél, és ez alig zavar valakit. Ami erről közszájon forog, az folklorizálódott emlék Szekfű Három nemzedékéből, mintha Németh László és Bibó soha nem bírálta volna ezt a fajta konzervativizmust, és mintha Szekfű maga nem vetette volna el ezt a háború alatt és után, mintha nem történt volna semmi. Így nem lehet élni és gondolkodni. A „létező szocializmus” bírálata mindenütt Kelet-Európában baloldali, sőt: marxista alapon történt, majd ezt szimpla restaurációs ideológiák követték. Ez világossá teszi, hogy a bírálat mennyire elszigetelt volt, s hogy a baloldalon belüli vita és küzdelem eltűnésével nem maradt semmi egyéb, csak a rosszul fölidézett múlt, amely körül hagymázos veszekedések folynak 1989 óta egyfolytában.

Most, húsz évvel később, felteszem, még rosszabbnak látja a helyzetet. Milyen esélyeink vannak? Tudunk egyáltalán mást tenni, minthogy igyekezzük beérni a Nyugatot? Van kiút az összeszerelőállam-létből?

Értelmes ember soha nem gondolta és hirdette, hogy „utol kell érnünk a Nyugatot”, sem abban az értelemben, hogy utol kell érnünk Dantét, Descartes-ot és Bachot és Mont Saint-Michelt, sem abban, hogy olyan gazdagok legyünk, mint az osztrákok (ez a rendszerváltáskor szóba se került, utólagos ráfogás). Nyilván a saját utunkat kell megtalálnunk, azokon a modernizációs alapokon, amelyek a rendelkezésünkre állnak, s ezek a jóléti állam fapados, szovjet, diktatórikus változatának az elemei, amelyeknek még mindig a kifosztásából és meghamisításából élünk. Nem hiszem, hogy a kelet-közép-európai országok sorsa – hiszen ez nem a harmadik világ –, hogy örökre a fejlett ipari országok (ezek nem mind nyugatiak, sőt) bedolgozói legyenek. A különféle gazdasági övezetek közötti egyenlőtlenség, s ez egyben politikai és kulturális egyenlőtlenség – amely a társadalmi igazságtalanság primér formája volt mindig, ma is az – a kapitalizmus sajátossága, amint ezt már oly rég kifejtette Rosa Luxemburg. A kapitalizmuson belül is lehetségesek időleges javulások – bár nem mostanában –, de ezt a struktúrát, amelyet nem tudatos szándék, pláne jószándék irányít, perifériaországok lassú manőverezéseivel nem lehet megváltoztatni. A centrum pedig nem forradalmi, forradalmait ugyanis leverték az 1920-as évek közepe után, úgy látszik, végleg. Radikális változást csak radikális változás okoz, mint tudjuk. Avval meg nem sokra megyünk, hogy utáljuk és félremagyarázzuk a gazdaságilag és politikailag előnyös helyzetben lévő régiók szociális és kulturális teljesítményét. Ez szánalmas, hiszen a nyugatellenességet is nyugati egyetemekről importáljuk.

Magyarországon megszoktuk már, hogy jobboldaliak azt gondolják, nincs egy valódi jobboldali párt sem, míg baloldaliak azt, hogy baloldali párttal nem rendelkezünk. Előbbit hangoztatják főleg olyan szabadpiacpárti, Bokroshoz hasonló jobboldaliak, akik szerint az összes párt valójában etatista, centralizáló, baloldali jellegű politikát folytat. Ön nyilván az ellenkezőjét gondolja, tehát hogy mindenki a tőkés rendhez igazodik. Felmerülhet bennünk a kérdés, van-e egyáltalán értelmük ezeknek a vitáknak. Nemcsak értelmiségi önszórakoztatás ez?

Nem hinném, hogy az értelmiségi önszórakoztatás (ha ugyan létezik ilyen, én még nem találkoztam vele) föltétlenül nevetségesebb lenne, mint a menedzseri önszórakoztatás, meg azt se, hogy az „értelmiség” szó okvetlenül a „nevetséges” meg a „fölösleges” szinonimája. A magyarországi „pártokról” nem érdemes beszélni, Magyarországon nincsenek pártok (tagsággal, belső élettel, irányzatokkal, vitákkal), csak politikai érdekcsoportok köré szerveződött aprócska, fizetett apparátusokkal. A Fidesz se létezik mint olyan (ki hallott Fidesz-kongresszusról, programvitáról?), a pártot az államapparátus és álüzleti „mélyállam” kombinációja jelenti, a mozgalmat Orbán Viktor mint zavaró elemet már rég kikapcsolta. Ezek csak zörgő-hörgő gépezetek, semmi közük a politikai pluralizmushoz meg a civil társadalomhoz, amelynek a pártok másutt fontos részei. Felejtsük el őket.

A forradalom kapcsán, amelyet ön is emleget, az előválasztáson induló Jámbor András mondta az Azonnalinak: „A forradalom nem csupán azt jelenti, hogy az emberek kapával-kaszával elkergetik a hatalmat. Azt is jelentheti, hogy radikális változás történik. Ha 2022-ben itt kormányváltás lesz, akkor mindenképpen radikális váltásnak kell jönnie. Nyilván lesz majd elszámoltatás is, de nemcsak ebben kell radikális váltás, hanem abban is, hogyan viszonyulunk a bérből és fizetésből élőkhöz.” Számít ilyesmire 2022 után?

Amikor bejelentettem, hogy nem írok többé politikai cikkeket, nem fogadtam teljes hallgatást, de azért nem véletlen, hogy kerülöm ezeket a témákat, amelyek csak a szokásos gyűlölködéseket ébresztik föl, s amelyekről lehetetlen észszerűen beszélni. Az az ellenzéki koncepció, amely szerint a jogállam maradékainak a fölfüggesztésével kell jogállamot teremteni, képtelenség. S ami mögötte van, a megtorlás vágya, amit az „elszámoltatás” jelent, az Orbán-hívek politikai és szakmai diszkriminációjára való fölhívás, morálisan elfogadhatatlan. Ebből csak zűrzavar lehet, de gyakorlatilag alkalmasint semmi. Hiszen az orbáni „mélyállam” pozíciói annyira szilárdak (lásd pl. a magyarországi egyetemek elkobzását), hogy más, mint Orbán-színezetű kormányzás békés körülmények között aligha lehetséges. Ez impasse, politikai bénultság és kilátástalanság, amelynek számos párhuzamát láthatjuk mindenütt a volt „létező szocializmus” (tervező-újraelosztó, diktatórikus, modernizáló államkapitalizmus) országaiban, kivéve az olyan egyelőre sikeres modernizáló diktatúrákat, mint Kína és Vietnam. S mit várhatunk olyan ellenzéktől, amely nem meri a „munkanélküli-segély” és a „progresszív adózás” kifejezést használni, amely közös programjában nem érinti a cigányság sorsát, amely azonosul Orbán Viktor menekültpolitikájával? Segít ezen, ha jobboldali újságírókat eltiltanak a foglalkozásuktól és „földönfutóvá tesznek” Orbán-közeli rendezőket? (Ami egyrészt tűrhetetlenül antidemokratikus és – igen! – antiliberális, másrészt lehetetlen.) Nem segít semmit, sőt. Mint ahogy nem segít semmit a toleranciát és pluralizmust (állítólag) sürgető, gyűlölködő üvöltözés (vö. „tömeggyilkos kormány”, amire a „halálpárti ellenzék” felel), és ez ellen nem érv, hogy más is – a jobboldal is – csinálja, még nagyobb hangerővel. (Sajnálom a jobb sorsra érdemes Jámbor Andrást, hogy ebbe keveredett bele.) Ez az egész „politika” nem méltó a magyar néphez, amelyet jobbfajta embereknek kellene képviselniük, de ez is lehetetlen, ha csalódott népünk nem szervezi meg magát, amihez láthatólag nem nagyon van kedve, különösen olyan keretek között, amelyeknek közük van bármiféle hatalomhoz. Ez egyrészt a magyarok, honfitársaink becsületére válik, másrészt tragédia számunkra.

Talán nem bevett az a gondolat, ami megjelenik önnél: hogy a megvalósult szocializmus valójában épp hogy megágyazott a kapitalizmusnak, végképp ellehetetlenítette a munkás-ellenkultúrát. Ezt hogyan értsük a gyakorlatban, ha Magyarországra tekintünk? Történhetett-e volna másként? Milyen lett volna az az út, ami nem a mostani rendszer felé vezet?

Azt, hogy mi történt volna, ha nem az történik, ami mindenütt az exszovjet zónában (a tulajdonviszonyok káosza, korrupció, a represszív ideológiák térhódítása, etnicizmus, az államilag fönntartott magaskultúra és tudomány pusztulása, primitív demagógia, a diktatúrás és nacionalista államfantáziák népszerűsége mindenütt), azt nem tudom. Rosszul foglalja össze, amit mondtam. A szovjet típusú, piacot szimuláló, tervező államkapitalizmus a kapitalizmus legradikálisabb formája volt – nem kellett „megágyaznia” semminek –, azaz kizárta az arisztokratikus és egyházi múltat (amely a második világháborúig a tőkés modernség egyik ellenzéke volt) jobboldalon, és kizárta a forradalmi, lázadó munkásmozgalmat a baloldalon. Mint minden tőkés rendszert, ezt is a munkásság győzte le, történetesen a lengyel munkásosztály. S mint minden tőkés rendszert, csak időlegesen. Lengyelország épp olyan viszolyogtató államalakulat, mint a többi kelet-európai ország, mintha az évtizedes nemes küzdelmek nem is lettek volna. Ez iszonyatos dolog, de hát kit érdekel. A Solidarność programjában megvolt a kiút lehetősége, de hát ki emlékszik rá. Hagyjuk. Vége.

Azt is írja a fentebb említett esszéjében: „szinte lehetetlen elhinni az ügyről, amelyre az ember föltette az életét, amelyért kimondhatatlan kínokat és nélkülözéseket állt ki, hogy gazság vagy marhaság.” Önnek volt már hasonló érzése egy-egy ügy kapcsán, amiben hitt? Az elmúlt évtizedekben volt olyan, ami kapcsán utólag megbánta, hogy hitt benne? (A szem és a kéz című, anarchizmusügyi szamizdatjáról azt írja, ráférne az alapos önbírálat. Miért?)

Érdekes, hogy a könyvem gondolatairól nem esik szó. A szem és a kéz filozófiai alapjai ingatagok, de ezt nem tudom itt kifejteni. (És a kis könyv nem „anarchizmusügyi” [?], hanem anarchista volt. Online elolvasható.) És nem, gazságban vagy marhaságban soha nem hittem – tévedéseim tudtommal jóhiszeműek és megszenvedettek voltak –, de sajnálom azt a sok embert, aki antidemokratikus és antihumanista tévtanokban hitt, és szégyellnie kell magát miattuk, ami a huszadik század egyik jellegzetes tudatállapota volt. Noha – szemben a tömegsajtó tudomásával – nincs élesebb világnézeti ellentét Magyarországon, mint a liberalizmus és az antikapitalista baloldal (szóval: a valódi baloldal) ellentéte, talán éppen azért is, mert mindkettő a fölvilágosodás folyománya.

Bár nyilván vitatják minden gondolatát, mégis kialakult valamiféle respektje a kormánypárti oldalon is. Olvassuk időnként (teszem azt, Megadja Gábortól), hogy a baloldalon egyedül Tamás Gáspár Miklós cikkeit forgatják szívesen, azokban találnak szellemiséget, önálló gondolatokat. Milyen következtetést érdemes levonniuk ön szerint a kormánypárti értelmiségieknek, ha elolvassák az Antitézis esszéit?

Ez filozófiai könyv, ha a témája természetesen a politika (de nem a magyarországi értelemben vett pártpolitika) is, ezért nem hiszem, hogy kormánypárti értelmiségiek másképp olvashatnák, mint bárki más. Remélem, élvezettel és érdeklődéssel olvassák, sőt: kritikai szempontjainak egy kisebb részét még hasznosítják is. Ha eltekintenek tőle, hogy a szerző szemben áll a rendszerükkel, ami nem lehetetlen mutatvány. S aminek rendkívüli módon örülök: az olvasók elkezdték fölvásárolni Törzsi fogalmak c. két kötetes munkám (1999) maradék példányait, amely a nemzeti érzés filozófiai elemzését is tartalmazza, s amelyet eddig nem ismertek eléggé Magyarországon, s amely a kanti autonómiagondolattal köti össze a klasszikus, 1914 előtti nemzeti törekvéseket, s azt is megmutatja, milyen változások játszódtak le, amelyek ahhoz vezettek, hogy a nacionalizmus teljesen megszűnjék és az etnicizmus helyettesítse.

Orbán Viktor egyenesen kávézni hívta lassan tíz éve, amikor ön arra kérte, vigyen egy virágot az agyonvert izsáki férfi sírjára. Utóbb azt mondta, nem kíván csevegni Magyarország egyeduralkodójával. Voltak mások kormányközelből, akikkel viszont leült az elmúlt tíz évben egy kávéra, beszélgetésre? Akár régi barátokkal a demokratikus ellenzéki időkből.

A régi demokratikus ellenzékből nem ismerek személyesen senkit, aki az Orbán-rendszer híve lenne, nem tudok róla, hogy léteznék ilyen különc. Orbán-párti emberekkel véletlenszerűen találkoztam még az elmúlt tíz évben is – szakmabeliekkel főként meg erdélyiekkel –, némelyikükkel kellemesen elbeszélgettem. De hát nekem a régi liberális barátaimmal is megszűnt vagy meggyöngült a kapcsolatom. Távoli kalapemelés – az általános demokratikus szolidaritás tág keretében, nagylelkű segítség személyes bajaimban, ez megvan: de szellemi együttműködés nélkül. Inkább a fiatal baloldal köreiben vagyok valamennyire otthon (Kelet-Európában és így Magyarországon és Erdélyben is sokkal több a fiatal marxista, mint ezt az emberek tudni vélik), ott vannak híveim is, kritikusaim is, ahogy kell. Azt pedig remélem, hogy Orbán Viktort az üzbég, kirgiz, kazah, azeri, török vezérek elszórakoztatják, nem szorul az én kevésbé kedélyes társaságomra.

Roger Scrutonról például azt írta nekrológjában, valamikor a barátja volt, egyébként lánya keresztapja is. De, tette hozzá, jelentékeny művei ellenére Scruton sajnos szélsőjobboldali botrányhőssé züllött. Nem volt túl szigorú? Nem fogjuk ezeket a napi botrányokat feledni, hogy csak az életmű fontosabb darabjai maradjanak fenn, azokat viszont olvassák tényleg?

Nem értem ezt az egész Scruton-mániát a jobboldalon. Roger nekem a cimborám volt, sok dologban jó szívvel emlékszem rá, bár Angliában máris elfelejtették. Tehetséges ember volt, nem nagy ember, de hát itt csak azért van kultusza, mert becsülte Orbán Viktort. Számtalan értékesebb szerző van, akit olvasni lehet. Az egész ügy jelentéktelen. De hogy mondjak jót is a jobboldalról: a népművelési kormányzat újabban finanszíroz egy kitűnő világirodalmi portált, az „1749”-et (ez Goethe születési éve), nagy lelkesedéssel olvasom. Igazán magas színvonal, ajánlom mindenkinek. Ami nem igazolja persze a kultúrafinanszírozás egyébkénti módszereit, de ami jó, az jó. Világnézeti értelemben ez a rendszer a konzervatizmusnak árt a legjobban, mert – a maga rögtönzött parancsolgatásaival – nem tisztelheti és nem értheti a hagyományt. Mert ha a hagyományon csak a repressziót értjük, akkor félreértjük. A konzervatizmus egyik legnagyobb érdeme volt az ironikus szkepszis és a múlt iránti gyöngéd megértés. Ennek nem kedvez a magyar korhangulat. (Bár láttam valahol a jobbsajtóban az elhomályosult emlékezetű Halász Gábort emlegetni. Ez örvendetes.) Összefoglalóan: nem hiszem, hogy a jelenlegi kelet-európai, kelet-közép-európai politikában meglenne a forrása a kibontakozásnak (valami nagylelkűbb és jóindulatúbb, igen szerény fordulatnak akár), ezért a sokat szidalmazott értelmiség távolságtartása és melankóliája nem indokolatlan. Sötét időkre, összevisszaságra, civilizációs krízisekre számíthatunk, amelyekben már nem állnak rendelkezésünkre a régmúltnak olyan nagy társadalmi figurációi, mint az egyházak vagy a munkásmozgalom. S az a hely, ahol mindenki csak magára számíthat, nem társadalom.

Egy 2001-es esszéjében igen lesújtó volt a véleménye Kelet-Európa helyzetéről, itt ön szerint a legsikeresebb volt a proletariátus ellenállásának a felszámolása. És: „a kritikai kultúra megsemmisülése és az általános elhülyülés is Kelet-Európában a legföltűnőbb.” Miért működhetett mindez jobban Kelet-Európában, mint máshol?

Ez elkeseredett, indulatos kijelentés volt, és persze túlzó. De az igaz, hogy a kritikai distancia és az igazságszeretet háttérbe szorult a folytonos hibáztatás, bűnbakkeresés, projekció mögött. A friss, fiatal véleményszabadság nagyon hamar irracionálissá vált: gondoljon bele, hogy harminc év fecsegés után a liberalizmusról a részvevők zöme egy lexikoncikk szintjén se tudja, hogy miről beszél, és ez alig zavar valakit. Ami erről közszájon forog, az folklorizálódott emlék Szekfű Három nemzedékéből, mintha Németh László és Bibó soha nem bírálta volna ezt a fajta konzervatizmust, és mintha Szekfű maga nem vetette volna el ezt a háború alatt és után, mintha nem történt volna semmi. Így nem lehet élni és gondolkodni. A „létező szocializmus” bírálata mindenütt

Kelet-Európában baloldali, sőt: marxista alapon történt, majd ezt szimpla restaurációs ideológiák követték. Ez világossá teszi, hogy a bírálat mennyire elszigetelt volt, s hogy a baloldalon belüli vita és küzdelem eltűnésével nem maradt semmi egyéb, csak a rosszul fölidézett múlt, amely körül hagymázos veszekedések folynak 1989 óta egyfolytában.

Most, húsz évvel később, felteszem, még rosszabbnak látja a helyzetet. Milyen esélyeink vannak? Tudunk egyáltalán mást tenni, minthogy igyekezzük beérni a Nyugatot? Van kiút az összeszerelőállam-létből?

Értelmes ember soha nem gondolta és hirdette, hogy „utol kell érnünk a Nyugatot”, sem abban az értelemben, hogy utol kell érnünk Dantét, Descartes-ot és Bachot és Mont Saint-Michelt, sem abban, hogy olyan gazdagok legyünk, mint az osztrákok (ez a rendszerváltáskor szóba se került, utólagos ráfogás). Nyilván a saját utunkat kell megtalálnunk, azokon a modernizációs alapokon, amelyek a rendelkezésünkre állnak, s ezek a jóléti állam fapados, szovjet, diktatórikus változatának az elemei, amelyeknek még mindig a kifosztásából és meghamisításából élünk. Nem hiszem, hogy a kelet-közép-európai országok sorsa – hiszen ez nem a harmadik világ – , hogy örökre a fejlett ipari országok (ezek nem mind nyugatiak, sőt) bedolgozói legyenek. A különféle gazdasági övezetek közötti egyenlőtlenség, s ez egyben politikai és kulturális egyenlőtlenség – amely a társadalmi igazságtalanság primér formája volt mindig, ma is az – a kapitalizmus sajátossága, amint ezt már oly rég kifejtette Rosa Luxemburg. A kapitalizmuson belül is lehetségesek időleges javulások – bár nem mostanában – , de ezt a struktúrát, amelyet nem tudatos szándék, pláne jószándék irányít, perifériaországok lassú manőverezéseivel nem lehet megváltoztatni. A centrum pedig nem forradalmi, forradalmait ugyanis leverték az 1920-as évek közepe után, úgy látszik, végleg. Radikális változást csak radikális változás okoz, mint tudjuk. Avval meg nem sokra megyünk, hogy utáljuk és félremagyarázzuk a gazdaságilag és politikailag előnyos helyzetben lévő régiók szociális és kulturális teljesítményét. Ez szánalmas, hiszen a nyugatellenességet is nyugati egyetemekről importáljuk.

Magyarországon megszoktuk már, hogy jobboldaliak azt gondolják, nincs egy valódi jobboldali párt sem, míg baloldaliak azt, hogy baloldali párttal nem rendelkezünk. Előbbit hangoztatják főleg olyan szabadpiacpárti, Bokroshoz hasonló jobboldaliak, akik szerint az összes párt valójában etatista, centralizáló, baloldali jellegű politikát folytat. Ön nyilván az ellenkezőjét gondolja, tehát hogy mindenki a tőkés rendhez igazodik. Felmerülhet bennünk a kérdés, van-e egyáltalán értelmük ezeknek a vitáknak. Nemcsak értelmiségi önszórakoztatás ez?

Nem hinném, hogy az értelmiségi önszórakoztatás (ha ugyan létezik ilyen, én még nem találkoztam vele) föltétlenül nevetségesebb lenne, mint a menedzseri önszórakoztatás, meg azt se, hogy az „értelmiség” szó okvetlenül a „nevetséges” meg a „fölösleges” szinonimája. A magyarországi „pártokról” nem érdemes beszélni, Magyarországon nincsenek pártok (tagsággal, belső élettel, irányzatokkal, vitákkal), csak politikai érdekcsoportok köré szerveződött aprócska, fizetett apparátusokkal. A Fidesz se létezik mint olyan (ki hallott Fidesz-kongresszusról, programvitáról?), a pártot az államapparátus és álüzleti „mélyállam” kombinációja jelenti, a mozgalmat Orbán Viktor mint zavaró elemet már rég kikapcsolta. Ezek csak zörgő-hörgő gépezetek, semmi közük a politikai pluralizmushoz meg a civil társadalomhoz, amelynek a pártok másutt fontos részei. Felejtsük el őket.

Láttuk például, mi lett, amikor hasonló felbuzdulásból próbáltak létrehozni valódi konzervatív pártot (Béndek Péter vezetésével), esetleg igazi baloldalit (4K). Sikeresebbé a jelek szerint azok válnak, akik az identitáspolitikára építenek, szólnak egy kicsit ehhez, ahhoz is. Vegyük csak a Momentumot, a DK-t. Mi kellhet ahhoz, hogy egy rendes baloldali párt ezeknél sikeresebb legyen?

Nem tudom, ilyesmik rég nem foglalkoztatnak.

Sok szó esik az Antitézisben különféle forradalmakról is. Most március 15-én Karácsony Gergely volt az, aki békés forradalmat emlegetett, mire Konok Péter azt írta: ez az összetétel éppolyan hülyeség, mint a „konzervatív forradalmár.” Ön szerint is az?

Ezen a szinten nem vitatkozom – a nagy semmiről.

A forradalom kapcsán, amelyet ön is emleget, az előválasztáson induló Jámbor András mondta az Azonnalinak: „A forradalom nem csupán azt jelenti, hogy az emberek kapával-kaszával elkergetik a hatalmat. Azt is jelentheti, hogy radikális változás történik. Ha 2022-ben itt kormányváltás lesz, akkor mindenképpen radikális váltásnak kell jönnie. Nyilván lesz majd elszámoltatás is, de nemcsak ebben kell radikális váltás, hanem abban is, hogyan viszonyulunk a bérből és fizetésből élőkhöz.” Számít ilyesmire 2022 után?

Amikor bejelentettem, hogy nem írok többé politikai cikkeket, nem fogadtam teljes hallgatást, de azért nem véletlen, hogy kerülöm ezeket a témákat, amelyek csak a szokásos gyűlölködéseket ébresztik föl, s amelyekről lehetetlen észszerűen beszélni. Az az ellenzéki koncepció, amely szerint a jogállam maradékainak a fölfüggesztésével kell jogállamot teremteni, képtelenség. S ami mögötte van, a megtorlás vágya, amit az „elszámoltatás” jelent, az Orbán-hívek politikai és szakmai diszkriminációjára való fölhívás, morálisan elfogadhatatlan. Ebből csak zűrzavar lehet, de gyakorlatilag alkalmasint semmi. Hiszen az orbáni „mélyállam” pozíciói annyira szilárdak (lásd pl. a magyarországi egyetemek elkobzását), hogy más, mint Orbán-színezetű kormányzás békés körülmények között aligha lehetséges. Ez impasse, politikai bénultság és kilátástalanság, amelynek számos párhuzamát láthatjuk mindenütt a volt „létező szocializmus” (tervező-újraelosztó, diktatórikus, modernizáló államkapitalizmus) országaiban, kivéve az olyan egyelőre sikeres modernizáló diktatúrákat, mint Kína és Vietnam. S mit várhatunk olyan ellenzéktől, amely nem meri a „munkanélküli-segély” és a „progresszív adózás” kifejezést használni, amely közös programjában nem érinti a cigányság sorsát, amely azonosul Orbán Viktor menekültpolitikájával? Segít ezen, ha jobboldali újságírókat eltiltanak a foglalkozásuktól és „földönfutóvá tesznek” Orbán-közeli rendezőket? (Ami egyrészt tűrhetetlenül antidemokratikus és – igen! – antiliberális, másrészt lehetetlen.) Nem segít semmit, sőt. Mint ahogy nem segít semmit a toleranciát és pluralizmust (állítólag) sürgető, gyűlölködő üvöltözés (vö. „tömeggyilkos kormány”, amire a „halálpárti ellenzék” felel), és ez ellen nem érv, hogy más is – a jobboldal is – csinálja, még nagyobb hangerővel. (Sajnálom a jobb sorsra érdemes Jámbor Andrást, hogy ebbe keveredett bele.) Ez az egész „politika” nem méltó a magyar néphez, amelyet jobbfajta embereknek kellene képviselniük, de ez is lehetetlen, ha csalódott népünk nem szervezi meg magát, amihez láthatólag nem nagyon van kedve, különösen olyan keretek között, amelyeknek közük van bármiféle hatalomhoz. Ez egyrészt a magyarok, honfitársaink becsületére válik, másrészt tragédia számunkra.

Talán nem bevett az a gondolat, ami megjelenik önnél: hogy a megvalósult szocializmus valójában épp hogy megágyazott a kapitalizmusnak, végképp ellehetetlenítette a munkás-ellenkultúrát. Ezt hogyan értsük a gyakorlatban, ha Magyarországra tekintünk? Történhetett-e volna másként? Milyen lett volna az az út, ami nem a mostani rendszer felé vezet?

Azt, hogy mi történt volna, ha nem az történik, ami mindenütt az exszovjet zónában (a tulajdonviszonyok káosza, korrupció, a represszív ideológiák térhódítása, etnicizmus, az államilag fönntartott magaskultúra és tudomány pusztulása, primitív demagógia, a diktatúrás és nacionalista államfantáziák népszerűsége mindenütt), azt nem tudom. Rosszul foglalja össze, amit mondtam. A szovjet típusú, piacot szimuláló, tervező államkapitalizmus a kapitalizmus legradikálisabb formája volt – nem kellett „megágyaznia” semminek – , azaz kizárta az arisztokratikus és egyházi múltat (amely a második világáborúig a tőkés modernség egyik ellenzéke volt) jobboldalon, és kizárta a forradalmi, lázadó munkásmozgalmat a baloldalon. Mint minden tőkés rendszert, ezt is a munkásság győzte le, történetesen a lengyel munkásosztály. S mint minden tőkés rendszert, csak időlegesen. Lengyelország épp olyan viszolyogtató államalakulat, mint a többi kelet-európai ország, mintha az évtizedes nemes küzdelmek nem is lettek volna. Ez iszonyatos dolog, de hát kit érdekel. A Solidarność programjában megvolt a kiút lehetősége, de hát ki emlékszik rá. Hagyjuk. Vége.

Azt is írja a fentebb említett esszéjében: „szinte lehetetlen elhinni az ügyről, amelyre az ember föltette az életét, amelyért kimondhatatlan kínokat és nélkülözéseket állt ki, hogy gazság vagy marhaság.” Önnek volt már hasonló érzése egy-egy ügy kapcsán, amiben hitt? Az elmúlt évtizedekben volt olyan, ami kapcsán utólag megbánta, hogy hitt benne? (A szem és a kéz című, anarchizmusügyi szamizdatjáról azt írja, ráférne az alapos önbírálat. Miért?)

Érdekes, hogy a könyvem gondolatairól nem esik szó. A szem és a kéz filozófiai alapjai ingatagok, de ezt nem tudom itt kifejteni. (És a kis könyv nem „anarchizmusügyi” [?], hanem anarchista volt. Online elolvasható.) És nem, gazságban vagy marhaságban soha nem hittem – tévedéseim tudtommal jóhiszeműek és megszenvedettek voltak – , de sajnálom azt a sok embert, aki antidemokratikus és antihumanista tévtanokban hitt, és szégyellnie kell magát miattuk, ami a huszadik század egyik jellegzetes tudatállapota volt. Noha – szemben a tömegsató tudomásával – nincs élesebb világnézeti ellentét Magyarországon, mint a liberalizmus és az antikapitalista baloldal (szóval: a valódi baloldal) ellentéte, talán éppen azért is, mert mindkettő a fölvilágosodás folyománya.

Bár nyilván vitatják minden gondolatát, mégis kialakult valamiféle respektje a kormánypárti oldalon is. Olvassuk időnként (teszem azt, Megadja Gábortól), hogy a baloldalon egyedül Tamás Gáspár Miklós cikkeit forgatják szívesen, azokban találnak szellemiséget, önálló gondolatokat. Milyen következtetést érdemes levonniuk ön szerint a kormánypárti értelmiségieknek, ha elolvassák az Antitézis esszéit?

Ez filozófiai könyv, ha a témája természetesen a politika (de nem a magyarországi értelemben vett pártpolitika) is, ezért nem hiszem, hogy kormánypárti értelmiségiek másképp olvashatnák, mint bárki más. Remélem, élvezettel és érdeklődéssel olvassák, sőt: kritikai szempontjainak egy kisebb részét még hasznosítják is. Ha eltekintenek tőle, hogy a szerző szembenáll a rendszerükkel, ami nem lehetetlen mutatvány. S aminek rendkívüli módon örülök: az olvasók elkezdték fölvásárolni Törzsi fogalmak c. két kötetes munkám (1999) maradék példányait, amely a nemzeti érzés filozófiai elemzését is tartalmazza, s amelyet eddig nem ismertek eléggé Magyarországon, s amely a kanti autonómiagondolattal köti össze a klasszikus, 1914 előtti nemzeti törekvéseket, s azt is megmutatja, milyen változások játszódtak le, amelyek ahhoz vezettek, hogy a nacionalizmus teljesen megszűnjék és az etnicizmus helyettesítse.

Orbán Viktor egyenesen kávézni hívta lassan tíz éve, amikor ön arra kérte, vigyen egy virágot az agyonvert izsáki férfi sírjára. Utóbb azt mondta, nem kíván csevegni Magyarország egyeduralkodójával. Voltak mások kormányközelből, akikkel viszont leült az elmúlt tíz évben egy kávéra, beszélgetésre? Akár régi barátokkal a demokratikus ellenzéki időkből.

A régi demokratikus ellenzékből nem ismerek személyesen senkit, aki az Orbán-rendszer híve lenne, nem tudok róla, higy léteznék ilyen különc. Orbán-párti emberekkel véletlenszerűen találkoztam még az elmúlt tíz évben is – szakmabeliekkel főként meg erdélyiekkel – , némelyikükkel kellemesen elbeszélgettem. De hát nekem a régi liberális barátaimmal is megszűnt vagy meggyöngült a kapcsolatom. Távoli kalapemelés – az általános demokratikus szolidaritás tág keretében, nagylelkű segítség személyes bajaimban, ez megvan: de szellemi együttműködés nélkül. Inkább a fiatal baloldal köreiben vagyok valamennyire otthon (Kelet-Európában és így Magyarországon és Erdélyben is sokkal több a fiatal marxista, mint ezt az emberek tudni vélik), ott vannak híveim is, kritikusaim is, ahogy kell. Azt pedig remélem, hogy Orbán Viktort az üzbég, kirgiz, kazah, azeri, török vezérek elszórakoztatják, nem szorul az én kevésbé kedélyes társaságomra.

Roger Scrutonról például azt írta nekrológjában, valamikor a barátja volt, egyébként lánya keresztapja is. De, tette hozzá, jelentékeny művei ellenére Scruton sajnos szélsőjobboldali botrányhőssé züllött. Nem volt túl szigorú? Nem fogjuk ezeket a napi botrányokat feledni, hogy csak az életmű fontosabb darabjai maradjanak fenn, azokat viszont olvassák tényleg?

Nem értem ezt az egész Scruton-mániát a jobboldalon. Roger nekem a cimborám volt, sok dologban jó szívvel emlékszem rá, bár Angliában máris elfelejtették. Tehetséges ember volt, nem nagy ember, de hát itt csak azért van kultusza, mert becsülte Orbán Viktort. Számtalan értékesebb szerző van, akit olvasni lehet. Az egész ügy jelentéktelen. De hogy mondjak jót is a jobboldalról: a népművelési kormányzat újabban finanszíroz egy kitűnő világirodalmi portált, az „1749”-et (ez Goethe születési éve), nagy lelkesedéssel olvasom. Igazán magas színvonal, ajánlom mindenkinek. Ami nem igazolja persze a kultúrafinanszírozás egyébkénti módszereit, de ami jó, az jó. Világnézeti értelemben ez a rendszer a konzervatizmusnak árt a legjobban, mert – a maga rögtönzött parancsolgatásaival – nem tisztelheti és nem értheti a hagyományt. Mert ha a hagyományon csak a repressziót értjük, akkor félreértjük. A konzervatizmus egyik legnagyobb érdeme volt az ironikus szkepszis és a múlt iránti gyöngéd megértés. Ennek nem kedvez a magyar korhangulat. (Bár láttam valahol a jobbsajtóban az elhomályosult emlékezetű Halász Gábort emlegetni. Ez örvendetes.) Összefoglalóan: nem hiszem, hogy a jelenlegi kelet-európai, kelet-közép-európai politikában meglenne a forrása a kibontakozásnak (valami nagylelkűbb és jóindulatúbb, igen szerény fordulatnak akár), ezért a sokat szidalmazott értelmiség távolságtartása és melankóliája nem indokolatlan. Sötét időkre, összevisszaságra, civilizációs krízisekre számíthatunk, amelyekben már nem állnak rendelkezésünkre a régmúltnak olyan nagy társadalmi figurációi, mint az egyházak vagy a munkásmozgalom. S az a hely, ahol mindenki csak magára számíthat, nem társadalom.

Kiemelt képünk nem az interjút kísérő fotó.

Köszönjük Lukács Csaba lapigazgatónak az engedélyt a szöveg átvételére.

Tamás Gáspár Miklós: Ez a mostani apály végleges

Simon Zoltán interjúja a Népszavában 2021. május 5-én.

A 2021 februárjában a Kalligramnál megjelent, Antitézis című tanulmánykötete nem könnyű olvasmány, mégis sikerkönyv lett: már a második kiadás is fogytán az épp megnyíló könyvesboltokban. Készül a harmadik kiadás, ami filozófiai könyv esetében példátlan! Minek köszönhető ez a siker, vajon tényleg ekkora az érdeklődés a baloldali, marxista rendszerkritika iránt ma Magyarországon?
Annyi biztos, hogy a nagyközönség számára láthatatlanul, pár éve van fiatal radikális baloldal Magyarországon (és Erdélyben), ezen kívül a siker annak köszönhető szerintem, hogy a mindenoldalú (egészségi, gazdasági, szociális, kulturális, erkölcsi) válság körülményei között az emberek új utakat keresnek, kifelé a korhadt kapitalizmusból. És negyedszázados (kezdetben magányos) küzdelmem se volt teljesen hiábavaló, akármennyire borúlátó vagyok a végkimenetel és a jelenkori politika tekintetében. Az biztos, hogy a legérzékenyebbek, a legjobbak szabadulni akarnak a rasszista-etnicista, illetve a piaci-bürokratikus korszellemtől és a mindenünnen áradó antidemokratizmustól, népellenességtől, füllentésektől, elbutulástól. Szerencsém van, hogy eddig nem lehetett ilyen könyvet megjelentetni, ódzkodtak az ilyesmitől a kiadók. Így hát jókor látott napvilágot.

Olvasatomban a kötet egyik alapállítása a kapitalizmus „pozitivitása”, vagy ahogy máshol fogalmaz: a kapitalizmus ma betölti a teljes horizontot. Ami azt is jelenti, hogy az ellenállás formái, az ellen-mozgalmak is belesimultak a kapitalizmus társadalmi formájába, a polgári társadalomba. Különösen így van ez 1989, a „létező szocialista” rendszerek bukása óta, elemezése szerint az utolsó univerzális emancipatorikus mozgalom 1968 volt. Ma csak elszórt kíséretek vannak?
A „pozitivitás” Hegel kifejezése, eredetileg a keresztyén vallás intézményesülésére, rendszerteremtő, ugyanakkor kiüresedett történelmi karakterére alkalmazta. A helyzet egyébként rosszabb – a könyvem szerint is. Nemcsak hogy minden beleilleszkedik a kapitalizmus általános (romboló) jellegébe, hanem a polgári társadalom legjobb vonatkozásai (a legalább a tulajdonosi burzsoázia érdekeit, az individualizmust-autonómiát, a személyi uralom helyett a joguralmat védő aspektusai, a „polgári forradalom” elemei) pusztulnak mindenfelé, különösen a néhai „valóságosan létező szocializmus”, a „reálszoc” területén – Sanghajtól és Hanoitól Prágáig, Varsóig és Ljubljanáig, de nemcsak ott. (Illetve itt.) Persze a „reálszoc” is a kapitalizmus egyik formaváltozata volt, ez kétségtelen. Akkor se a dolgozóké volt a gyár, a bolt, a hivatal, a hadsereg – most se az övék. Ma csak olyan mozgalmak vannak, amelyek a jelenkori (azaz a kései, dekadens) kapitalizmus néhány föltűnően represszív (elnyomó) vonatkozását (fajüldözés, a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, területszerző háborúk, kínzás, jogtalan letartóztatások, bebörtönzések, kiutasítások, illegális állami gyilkosságok, az ellenőrizhetetlen titkosszolgálatok aránytalanul nagy befolyása, környezetszennyezés, antiszociális nevelési, közlekedési és lakáspolitika stb.) akarják leküzdeni, az alapvető okot – a kapitalizmust magát – azonban már nem. A szocializmus (mint történelmi és eszmei hatalom) immáron történelem. Elmúlt. A tőkés rendszer meghaladásáról gyakorlatilag minden jelentősebb áramlat, irányzat, politikai erő lemondott. Miközben a rendszert gyűlöli a többség, ám többnyire archaikus módon, mintha kétszáz év kritikai társadalomtudománya, filozófiája, irodalma, mintha a sok százmilliós antikapitalista mozgalom sohasem létezett volna. Az is látszik, hogy a „reálszoc” uralma alatt a marxizmus meg se érintette a kelet-európai kultúrákat, amit ma az átlagos publicisztika állít róla, tiszta nonszensz.

A kötet címe – Antitézis – is épp a kapitalizmus, a fennálló rendszer kritikájára, tagadására utal, a hegeli dialektika előtti nyilvánvaló tisztelgés mellett. A szocializmus marxi, démoni hagyománya meg tudja-e haladni a kapitalizmust, ha lerombol minden különbségtételt, szemben a másik, Rousseau-ra visszavezetett szocializmussal, amely ön szerint nem szünteti meg a kapitalizmust?
Nemcsak arra utal, bár legfőként mégis. Hanem szembenállásra a könnyelmű „progresszív” önáltatással is. Miféle különbségtételt rombolna le ugyan az igazi kommunizmus? Éppen fordítva, ahogyan a könyv első (Heiner Müllertől, a nagy német írótól származó) idézete is mondja, a kommunista terv az integrális személyiség és a spontán, sokágú kultúrafejlődés terve, tehát a sokféleségé és az egyéniségé, nem az uniformitásé – szemben a korai falanszteri utópiákkal, amelyeket Marx nevezett „kaszárnyaszocializmusnak”. A rousseau-i szocializmust (nálunk ebből a hagyományból csak a jócskán félremagyarázott Polányi Károly ismeretes) – szemben a marxi szocializmussal, amellyel meg se próbálkoztak soha – sok helyütt alkalmazták; a munkásbarát jóléti reformok az 1930-as évektől az 1970-es évekig innen származnak, s ilyesmivel kísérleteztek a kelet-európai népjóléti, tervező diktatúrák is az 1960-as évektől az 1980-as évek közepéig itt-ott, hébe-hóba. Ez mindenütt meghagyta az érték és értéktöbblet középponti szerepét, a termelőeszközök és termelőerők elválasztását (ami a döntő, s amelyet még a római jog magántulajdon-fogalma vezetett be), a piacot, az oligarchikus parlamenti rendszert stb. Eredményeit könnyedén visszavonták, visszavonják a konzervatív kormányok. Alig maradt belőlük valamicske. Saját politikai és jogi rendszer nélkül ezek a mély és radikális reformkísérletek hosszú távon bukásra voltak ítélve, meg is buktak.

Van-e valamilyen remény arra, hogy a marxi szocializmus valamikor megvalósuljon, vagy ez utópia? A marxizmus (amely nem Marx műveiből áll, hanem másfél évszázad kollektív erőfeszítése, amely tudományos-egyetemi-akadémiai értelemben egyre jobban virágzik; Magyarországról – amely ma a nemzetközi obskurantista reakció egyik központja – se lehet örökre kitiltani, pedig ebben a tiltásban a liberálisok többsége is közreműködnék) nem utópia. Hanem kritikai elmélet. Ezért a szó szoros értelmében nem is „valósulhat meg”, mint elvben az utópiák. De nem akarok kertelni. A marxizmus ma nem inspirál jelentős mozgalmakat – még abban a félreértett és vulgarizált formában se, ahogyan a XX. századi szociáldemokrata és kommunista pártok (és sajtójuk) fölfogni vélték – , bár van közvetett kulturális befolyása, mint sok minden másnak. Nem lesznek többé magukat marxistának képzelő, sokmilliós tömegpártok, szakszervezetek, hatalmas példányszámú lapok: ezek a formák és ezek a tartalmak elavultak. Európában a marxista ihletésű szocializmusnak legutóbb az 1920-as években volt esélye, de győzni itt a fasizmus győzött. Elemzése a szerint a létezett szocialista-kommunista rendszerek, vagy épp a mai kínai rezsim is kapitalista rendszerek: államkapitalisták. Ráadásul a kelet-európai „létező szocializmusok”, kezdve az orosszal, nem tettek mást, mint a polgári forradalmak: modernizáltak, szétverték a korábbi rendi vagy kaszttársadalmakat, utat nyitva ezzel a kapitalizmusnak. A mai kínai rezsimnek semmi köze semmiféle szocializmushoz-kommunizmushoz, szélsőséges ultrakapitalista diktatúra. A „reálszoc” is kapitalista volt, hiszen nem a piac a tőkés rend egyetlen vagy akár legfőbb jellemzője, szemben a kelet-közép-európai bulvárújságírás és bulvárpolitológia hazug közhelyével. Lenin is tudta és kimondta, hogy a szovjet rendszer államkapitalista, de ő még azt remélte, hogy ez megváltozhat, ami nem történt meg. A szovjet rendszer villamosított, vasutat és gyárakat épített, iskolába küldte a parasztgyerekeket (és az írástudatlan szüleiket), akárcsak 1945 után a többi szovjet rendszerű kelet-európai, elmaradott ország, így a miénk is: mindebben semmi specifikusan „szocialista” nincs, gazdagabb országokban évszázadokkal korábban megtörtént. (És az ár mindezért a könyörtelen parancsuralom volt, a Gulág, amit soha nem szabad elfelejteni. A sztálinizmus bűnei nem évülnek el.) A hűbéries nemesség (nálunk „a dzsentri”) és az államegyházi klérus politikai, közigazgatási, korporatív hatalma örökre megdőlt, mint Nyugat-Európában a XVII-XVIII. században. Ez nagy változás, de az iparosítás, a szekularizáció – és a diktatúra – nem szocializmus. A „létező szocializmusnak” köszönhető, hogy Kelet-Európában ma – szemben a nyugati, liberális demokráciákkal, ahol az ellenállásnak évszázados hagyománya van – tiszta kapitalizmus uralkodik. És ezzel szemben éreznek az itt élők nosztalgiát a korábbi egyenlősítő államkapitalista, így a kádári rendszer iránt. Az államkapitalizmusnak ön szerint több formája is van, ide tartoznak a „létező szocializmus” mellett a fasizmus, a roosevelti New Deal, a fordizmus, de az 1960-70-es évek jóléti, sokszor szociáldemokrata pártok vezette nyugati államai is. Ma viszont egyre inkább jellemző a posztfasizmus, amely visszavonja bizonyos csoportok – etnikai kisebbségek, LMBTQ-közösség, hajléktalanok, stb. – jogegyenlőségét. Az ellenállásnak Kelet-Európában is van hagyománya, de mennyire! Elvégre hol ment végbe az 1917. októberi forradalom, máig a legradikálisabb lázadása az emberiségnek? Kelet-Európában, Oroszországban, akárhogyan is végződött. (Meg 1956, meg 1968!) A tiszta kapitalizmus nem 1989-ben jött létre, hanem maga a „valóságosan létező szocializmus”, azaz a tervező-újraelosztó államkapitalizmus hozta létre, amely elpusztította a jobb szélen a középkorias államegyházat és a földbirtokos nemességet, a bal szélen pedig a szocialista munkásmozgalmat (ennek kitűnő jelképe a Népszava, amely hosszú ideig nem a munkásokat képviselte, mint alapításától 1947-ig, hanem az 1980-as évek végéig a kormányzatot, amelyet „a Párt”-nak neveztek). Tehát a jobb- és baloldali antikapitalista elemeket kiirtotta a szovjet típusú rendszer. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne itt demokratikus szellemű elégedetlenség. Ez történelem, amiből nem következhetik a kelet-európai népek szabadságvágyának lebecsülése, gondoljon a lengyel nők nagyszerű demonstrációira és emancipációs szervezkedésére a földrész legostobább szélsőjobboldali kormányzata ellen. Nem a könyvemben van, hanem az online könyvbemutatón fejtettem ki, hogy az államkapitalizmus a XX. század legfőbb formája volt (volt és elmúlt), több változatban: 1. szociáldemokrácia, 2. fasizmus-nácizmus, 3. New Deal, 4. sztálinizmus. Evvel kellett kijátszani a munkásmozgalom gigantikus rohamát. Sikerült, méghozzá – esendő történelmi léptékkel mérve – örökre. Nem a burzsoázia uralkodik, mint a XIX. században, hanem a tőkés rendet fönntartó, de nem polgári, hanem bürokratikus, közigazgatási, néha katonai apparátus. A burzsoázia politikailag többnyire passzív, a proletariátus (a tőketulajdon nélküli nép) szervezetlenebb, mint a XVIII. századi ipari forradalom előtt. A nyugati forradalmat, amely minden marxista reménye volt 1933-ig, leverte a fasizmus, máig ható érvénnyel. A nyugati marxizmussal folytatott harcában (ha másban nem is) Hitler maradt a győztes. A szocializmus az esélytelen perifériának jutott. Tragikus történet.Fotó: Népszava

A posztfasizmus mintája, írja, a zsidóság emancipációjának Harmadik Birodalom általi visszavonása. Ám ma már egyrészt bármely „passzív” – értsd: munkájuktól és jövedelmüktől megfosztott – populációra alkalmazható, másrészt biopolitikai – egészség, kor, nemi jellegzetességek szerinti – megkülönböztetéseken alapul. A modern nacionalizmust, a nemzetállami univerzális állampolgári jogegyenlőséget az etnicizmus váltja fel, az állampolgárok faji, etnikai alapú megkülönböztetése (lásd pl. az európai muszlimok ellen hozott intézkedések). Ez a modern kapitalizmus jellemzője volna? Mindez a huszonkét évvel ezelőtt (akkor csak angolul, majd magyar fordításban és később sok más nyelven is) megjelent posztfasizmus-esszém (2000) ismert állítása. És igen, ez a mai kapitalizmus leglényegéhez tartozik. Akkor még nem nagyon volt ilyen föltűnő iszlámellenes lendület a szélsőjobboldalon, amelynek nem is volt akkor kormányzati befolyása, de a posztfasizmust nem náci rohamosztagosok csinálják, hanem elegánsan öltözött államhivatalnokok és csúcsmenedzserek. Az egyszer már kiküzdött emancipációs szabadságjogok – egyenlő állampolgárság, egyenlő szociális státusz (pl. univerzális társadalombiztosítás, ingyenes állami egészségügy és iskola), törvény előtti egyenlőség, méltányos jogvédelem mindenkinek, jogsérelmek elleni polgári eljárások – VISSZAVONÁSA a fasizmus jellemzője (a jogfosztott zsidók is korábban teljes jogú román, magyar, német, osztrák állampolgárok voltak), tehát nem a meghódított gyarmati területeken a mindig fönnállott jogfosztottság FÖNNTARTÁSA. Ebben áll a fasizmus (ellen)forradalmi jellege, társadalomátalakító funkciója. Lényege az állampolgárságnak mint olyannak (1776, 1789) a szétzúzása: tehát a kapitalizmus megmentése érdekében a polgári társadalom kiirtása (a kettő ugyanis nem azonos). Ezt most terror, koncentrációs táborok, népirtás, Gestapo és SS nélkül is megvalósítják olyan állítólag „liberális” és „demokrata” államok, mint Emmanuel Macron Franciaországa. Megjegyzem, teljes joggal ítélik el Nyugaton a magyar kormányt, mert vétójával megakadályozta, hogy az EU erőteljesen tiltakozzék Alekszej Navalnij ügyében. De ez kettős mérce: az EU meg se próbált tiltakozni Julian Assange különleges őrizete és törvénytelen fogva tartása ellen, pedig talán nagyobb befolyása van Nagy-Britanniára és az Egyesült Államokra, mint Oroszországra. Julian Assange és Alekszej Navalnij emberi jogai egyként számítanak. Hányan vannak, akik ezt nemcsak fölfogják, hanem érvényesítik? Miféle „liberális demokrácia” meg „jogállam” az ilyen, ahol milliók szeme láttára, mondvacsinált ürügyekkel vetnek börtönbe embereket, mert kényelmetlenek kormányoknak, titkosszolgálatoknak, hadseregeknek? Ugyan miért bíznék akárki ebben a szisztémában?
A modern kapitalizmus fő jellegzetessége ön szerint, hogy a technológiai fejlődés eredményeként a globális munkaerő zöme örökre fölöslegessé válik, az emberiség jó része soha nem fog értéket termelni. Mivel a piac megköveteli a fogyasztást, a munka és ezáltal jövedelem nélkül maradtak a hiteleken keresztül kapcsolódnak a fogyasztáshoz, ami a közelmúlt hitelválságának is az oka. Ezt tovább fokozza most a koronavírus-válság, és az emberek döbbenten veszik észre, hogy nincs termelés, de nincs csőd se: a termelés rég nem a kései, dekadens kapitalizmus lényege. Hitelválság? Még nincs hitelválság, ezt majd csak neokonzervatív pénzügypolitikával lehet kirobbantani, ahogyan néhány kétségbeejtő marha (értsd: „sztárközgazdász”) máris javasolja. Ugyanakkor a termelési paradigmából kimaradók „fönn” a tudásiparnak nevezett bürokratikus szöszmötölésben vesznek részt, mert kulturális okokból úgy kell tenniük, mintha dolgoznának (móka, kacagás), lenn meg a képzelt no-go zónákba, nálunk: „szegregátumokba” tömörítik a páriákat, akik ellen szórakoztató hajtóvadászatokat lehet indítani, ha úgy szottyan kedve az uralkodó osztálynak.
Ezzel párhuzamos jelenség: a neoliberalizmus következtében csökkentett állami támogatások elosztására a modern államoknak találniuk kell valamilyen kritériumot, amely alapján egyes társadalmi csoportok jogosultak állami forrásokra, miközben mások nem. Így alakul ki a fasisztoid jelleg: a „munkások”, a jövedelemmel rendelkezők és a tőkések koalíciója a passzívakkal és az állami forrásokkal nem rendelkezőkkel szemben. Ez a koalíció persze nem valódi osztálykoalíció, csak politikai. A legmagasabb elitek mindig igénybe vették a plebejusok egynémely csoportjait az ókori római köztársaság óta III. Napóleonig és Hitlerig. Amerikában egyre csökken a főleg fehér, egyre apróbb kisebbségben lévő munkásság (amelyre gazdaságilag alig van szükség) jövedelme és presztízse, amire a fasisztoid reakció azt mondja a munkásoknak, hogy azért szegényednek, mert a pénz elmegy segélyekre meg szociális kiadásokra, azaz – a hazug mítosz szerint – a „bűnöző” feketékre, illetve bedugják a távol-keleti (kínai, japán, dél-koreai, szingapúri) konkurencia zsebébe. Nálunk azért ellenzik elég sokan a szociális segélyeket és a népjóléti (pl. egészségügyi és oktatási) kiadások növelését, meg a leggazdagabbak, a tőkés társaságok megadóztatását, az arányos (progresszív) adózást, a környezeti károk csökkentését, mert – a hazug mítosz szerint – ennek az előnyét csak a cigányok látnák meg a niggerbarát, dzsenderbolond, magyarellenes EU, illetve a globális zsidó „háttérhatalom”. Az ellenzék szerint meg „ellopja az Orbán!”… Mindezeknek az infantilis vagy elmabajos állításoknak semmi közük a valósághoz, aprócska politikai legendákkal helyettesítik a nyilvánvaló, látható, nyilvános, jól dokumentált trendeket. Ráció? Tudomány? Szakértelem? Már a szóra is ugrik száz jó hangos jobb- és baloldali irracionalista és obskurantista „megmondó”, hogy az elterjedt (és undorítóan magyartalan) kifejezést ez egyszer én is használjam. Erre meg előállnak olyan baloldali hírességek, mint Sahra Wagenknecht (a Die Linke belső ellenzéke, ám Észak-Rajna-Vesztfáliában listavezető a szeptemberi választásokon), és azt mondják, hogy a munkások (értsd: fehérek) elhanyagolása révén az úgynevezett „lifestyle-baloldal” a melegek, a színesek, a diákok és az ezerszer is elátkozott értelmiségiek között keres magának párthíveket és szavazókat. Annak idején a szociáldemokraták és a kommunisták arra nevelték a proletariátust, hogy legyen internacionalista, ne legyen beszűkülten (ráadásul hiábavalóan) önző, sok mai baloldali pedig elirigyelte a posztfasiszták és etnicisták – egyébként mulandó – sikereit. De a menekültek ügyében minden európai irányzat hallgat, pedig ma sokkal nagyobb aljasságok történnek velük az EU határőrségének, a Frontexnek az aktív közreműködésével, a gyilkossággal fölérő „haza”-toloncolások módszerével, mint amiket Orbán hirdetett meg (de voltaképpen nem csinált: mint oly gyakran, nem csinált semmit) 2015-ben. Ezt ugyanaz az Angela Merkel műveli elsősorban, akit mint „migránssimogatót” gyaláz a magyar sajtónak nevezett újságírászati kormányhivatal. Ez a kései kapitalizmus arcképe: nagyjából minden színezetű politikai erő a posztfasiszta politika valamelyik variánsát műveli (a magyarországi ellenzék közös és ünnepélyes, hivatalos nyilatkozatban azonosította magát Orbán Viktor menekültpolitikájával, bírálat alig volt hallható), mérsékeltebben vagy durvábban, és hát persze olykor kivételekkel. Bár e kivételes politikai csoportoknak azért nem néznék nagyon a körmére, nehogy csalódjam. A szocializmus lezárt idejű történelmi jelenség – noha mint egy másik elmúlt eszmének, a keresztyénségnek, még mindig vannak naiv, nemeslelkű hívei – , de elmúlásával nem lett semmi se jobb. Ám a marxizmus mint a kritikai elmélet, filozófia, társadalomtudomány kiváltképpeni gondolati kerete, él. Marx se volt forradalmár, amikor „A Tőké”-t írta, akkor forradalmi apály volt, ráért a British Museum könyvtárában könyvek ezreit áttanulmányozni. De ez a mostani apály végleges. Annál több okunk van kritikai, bomlasztó, könyörtelenül illúziótlan tevékenységünket folytatni, ameddig van még bennünk szufla.