Jürgen Peper osztrák kutató a lírai Ént kutatja. Ez a probléma, mint minden kezdeti és igazi probléma, a végtelen felé nyitott, a tudós feladata az, hogy ezt a végtelent bizonyos irányban nyissa meg, hogy a rend, amit mindenképpen teremtenie kell, értelmes rend legyen. Értelmes: azaz számunkra értelmes, azaz: létező kérdéseinkre válasz. Lehet ugyanis a manók kérdéseire is válaszolni: füst az orrodba, tüske a talpadba – ez volna egy manó válasza a lírai Ént illető kérdéseinkre. De az irodalomtudomány másként válaszol.
A lírai Én, a beszélő transzcendentális struktúra, illetve az őt létrehozó mentális szintézis egysége – írja Jürgen Peper. „Ez a definíció a lírai Ént analitikusan hozzáférhetővé teszi. Megkülönböztethetővé válik így a költő Énje a lírai Éntől, energetikusan megkülönböztethetővé. Ez a megkülönböztetés pedig lehetővé teszi a kérdés ismeretkritikai megvilágítását. Jürgen Peper néhány „tárgykölteményt” elemez (tipikusak: Mörike: Auf eine Larope, Rilke: Blaue Hortensie, John Donne: The Primrose, Being at Montgomery Castle, upon the Hill, on which It Is Situated, William Carlos Williams: Flowers by the Sea), ahol megpróbálja az angolszász kritika tudományos költői oppozícióját végigvinni. A tárgyak a lírai Én helyzetének függvényében lesznek értelmezhetők, ezt minden versolvasó érzi. Kurt Oppert kutatásai és Fritz Martini elméleti vizsgálódásai tisztázták a „tárgyköltemény” (Dinggedicht) ismeretelméleti státuszát. A teremtés itt valóban a költői alkotás elvévé lép elő: a híres görög urna és Rilke hortenziái, rózsái a veszendőség érzetét keltik: azért, mert e költői gondolkozásban minden tárgyi törékeny az értelem hatalmával szemben, a gondolat iszonyatos ereje szánandónak láttatja a szépet az erő, az érdek, az indulat, a ráció csonttörő csapásaival szemben. A szépséget vállaló „lírai Én” kisebbrendűségi érzéssel küzd – és joggal.
Az a transzcendentális (nem transzcendens, ellenkezőleg!) struktúra, amelyből a lírai Én előszökken, a költészetre és a művészetre nézve semleges, „értékközömbös”. Az esztétikai hatás így megtartja a kanti cél nélküli célszerűség alakját, s az ebben a meghatározásban rejlő dialektikus feszítőerőt. Jürgen Peper az angolszász líra elméletet is kanti meghatározottságúnak látja – s ez részben pozitívum, hiszen a Kant definíciói még mindig az irodalomtudomány közös nyelvének alapját képezik. Peper sorra veszi a legjelentősebb lírafelfogásokat, hogy közös vonásaikat – s ami lényegesebb – kérdés felvetésük tematikus azonosságát bizonyítsa.
Yvor Winters szerint a költemény emberi tapasztalatokról való racionális beszéd (the poem is a rational statement about a human experience). Allen Tate úgy véli, hogy a költészet jelentése a feszültsége (the meaning of poetry is its „tension”) – jellegzetesen nyelvi térre átvitt antinómia-felfogás. Tate a lírát három típusba osztja: ez részben történelmi tipológia is.
Az 1. típus: a gyakorlati akarat költészete, ez kb. a XVII. századig tartott, jellemzői az erkölcsi absztrakciók és az allegória. A 2. típust a „cselekvés tudása” jellemzi – ez a költészet kozmikus pátoszában verseng a diadalmasan előretörő természettudománnyal (Shelley), romantikus irónia és kiábrándultság fűti. A 3. típus haszna a teljes használhatatlanságban áll, a nyugalom gyújtópontja ez az akarattól hajszolt intellektus számára. Tate felfogásában megvalósul a denotáció és konnotáció egyensúlya – az antinómiák egyensúlya, fűzi hozzá Jürgen Peper.
John Crowe Ransom feladja ezt az egyensúlyt: a konnotatív oldalról indulva három fő lírai elemet állapít meg: struktúra, determinált jelentés és determinált hangzás (determinate sound). Ehhez járul ellentétképpen a meghatározatlan jelentés (képszerűség) és a meghatározatlan hangzás (metrikai variációk). A struktúrát itt a textúra helyettesíti. A költemény tehát: üres logikai struktúra irreleváns lokális textúrával.
Cleanth Brooks ezeket a nézeteket kantiánus merevségben marasztalta el. Jürgen Peper azonban még mindig jobban kedveli ezt, mint Wellek (és Warren) felfogását, aki szerint „a műalkotás nem egyéb, mint valamennyi érzéki, lelki és szellemi tudat-erő masszírozása s ezeknek az erőknek példaszerű megjelenítése, melyek e pusztán célszerű használatban félig öntudatlanok maradnak” (ez, persze, Peper gunyoros átfogalmazása).
Mindkét fajta felfogás azonban megnyitja az utat a művészetnek egyféle kísérleti ismeretelméletként való megértése felé – azaz felkínálja a lírát a tudományos kritikának, mégpedig a kritikával egyenrangú tárgyként. Ez pedig véget vet majd a versek „megmagyarázásának”.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.