A Hét (vagy egy akármilyen, komplex művelődési arcélű hetilap) létesítésének óhaja következetesen végigkísérte a hatvanas éveket (a lehetőségekhez mérten) a romániai magyarság szellemi-közéleti fórumain. A mindent eldöntő szó azt követően hangzott el, hogy a Román Kommunista Párt főtitkára, Nicolae Ceausescu 1968 nyarán találkozott a romániai magyar értelmiség képviselőivel, mely alkalommal megfogalmazódtak a romániai kisebbségi magyarság legfontosabb óhajai, elvárásai a többségi társadalommal szemben.
A találkozó hozadékáról szólva, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész szerint „a követelések közül nagyon kevés valósult meg; néhány csak részlegesen. Pár magyar tannyelvű osztály indításától eltekintve nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, az utcanevek, a kétnyelvű feliratok ügyében sem történt változás, általában a vidéki párt- és állami bürokrácia miatt. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv- és irodalomtankönyvek a nemzetiségi diákok számára. Az 1970-es évek második felétől a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek… Mindezek ellenére a találkozónak akkor és ott számos pozitív hozadéka is volt. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémáival. A romániai magyar elit mindezt hivatalos fórumon előadhatta. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román televízió magyar és német nyelvű műsora is. Nemcsak a két székely megyében, hanem máshol is lehetőség nyílt a helyi magyar kultúra ápolására, magyar vonatkozású szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején.”
Mindez akkor sem volt titok, amikor az események maguk bekövetkeztek, ezért ma már némileg operetteseknek hatnak azok a „testvéri” köszöntő hangok, amelyek A Hét 1970-es fogadtatását kísérték.
Az új lap megjelenése egyúttal azt is jelentette, hogy a meglévő sajtófórumok keresztet vethettek azokra a fejlesztési-modernizálási elképzeléseikre, melyekkel a hatvanas évek tájékán, a tömegek körében végzett propagandamunka hatékonysága végett terjedelmük megnövelésével, hatékonyabb anyagi háttér biztosítását kérték az őket irányító pártszervektől.
Az új lap megjelenése azt jelentette, hogy gyakorlatilag A Hét „mindent vitt”, látszólag ő lett a rendszer dédelgetett gyermeke, akiben nem is a megvalósulást mint olyat, hanem a megvalósító kegyét kell dicsérni. Az ellentmondásos kirakat-helyzet felemás hangulata nyomta rá bélyegét azokra a „testvéri hangokra”, amivel aztán A Hét megjelenését a romániai magyar sajtó fontosabb fórumai fogadták. (Cs. G.)
Előre: A Hét, I. évfolyam, 1. szám
A Hét, I. évfolyam, 1. szám — olvassuk az első oldalon a vezércikk alatt, utána, pedig a keltezést: 1970. október 23.
Vagyis ezen a napon megjelent A Hét, hogy ezután minden pénteken házhoz szállítsa olvasóinak magyar nyelven a szocialista Románia társadalmi-politikai-művelődési eseményeit, időszerű kérdéseinek taglalását.
A lap első számának gazdag, változatos tartalma meggyőz arról, hogy küldetést teljesít, szerkesztői tisztában vannak azzal, hogy a társadalmi haladással párhuzamosan növekvő szellemi igény tette szükségessé ezt az új fórumot, ennek az igénynek a tudatában és szolgálatában akarja végezni dolgát: összefogni minden nemes törekvést, mely szocialista hazánkat, nemzetiségünket, a haza érdekeit szolgálja. Az első szám vezércikke hangsúlyozza a lapnak a Román Kommunista Párt politikája, a szocialista demokrácia ügye iránti elkötelezettségét.
Ez az elkötelezettség szigorú összhangban áll A Hét magasrendű küldetésével. Küldetésről szólva meg kell említenünk, hogy az új lap pártunk következetes marxi-lenini nemzetiségi politikájának eredménye, s társadalmi igénynek tesz eleget akkor is, amikor ilyen minőségben a nemzetiségi sajátosságok és hagyományok érvényesítését, anyanyelvünk ápolását is feladataként jelöli meg indulásakor.
A romániai magyar sajtó szép hagyományokra tekint vissza az elmúlt 26 évben, elmondhatjuk, hogy eleget tett a szocialista építésben ráháruló feladatoknak. Mi jobbat kívánhatnánk új szellemi fegyvertársunknak e rövid köszöntő alkalmával, mint azt, hogy sikerrel fejlessze tovább az egész romániai, s ezen belül a magyar nemzetiségi sajtó legjobb hagyományait.
BARABÁS ISTVÁN
Előre, 1970. október 25.
Utunk: Az Utunk írja
Ezen a héten nem költő beszélget ebben a keretben olvasóival, hanem az UTUNK szerkesztői küldik erről a helyről is baráti jókívánságaikat bukaresti laptársuk, A HÉT szerkesztőinek, akik közül többen a mi szerkesztőségünkben alakították ki elképzeléseiket a lapcsinálás művészetéről. Köszöntjük a teljességgel új feladat megoldására vállalkozó új kollektívát. Mert nemcsak arról van szó, hogy a Román Kommunista Párt marxista—leninista nemzeti politikája újabb eredményeként létrejött az ország fővárosában még egy romániai magyar hetilap; nem „még egy“ irodalmi vagy világnézeti folyóirat indult a kolozsváriak és a marosvásárhelyiek mellett, hanem október 23-án elindult útjára az Állami Művelődés- és Művészetügyi Bizottságúj kiadványa, A HÉT, amely főszerkesztőjének beköszöntője szerint is az – az ország magyar sajtójának az összképén belül – egészen sajátos, bonyolult célt tűzte maga elé, hogy „a bel- és külpolitika, irodalom, zene, képzőművészet, film- és színművészet, filozófia, humán- és reáltudományok hazai és világproblémáinak publicisztikus és esszéisztikus tükrözésével egységes valóság- és világképet alakítson ki az olvasóban, a marxizmus–leninizmus elvi álláspontjáról összefüggéseiben láttassa a társadalmi lét, az alap és felépítmény kérdéseit. „Mindez, természetesen, mint problematika, irodalmunknak is lételeme. Ezért lesznek ott a romániai magyar írók – bizonyára valamennyien – az új lapnak nemcsak az olvasói, hanem a munkatársai között is, publicisztikaírásaikkal. A viszontlátásra – hetenként!
Utunk
1970. október 30./44. szám
Korunk: Üdvözlet testvérlapunknak
Gazdag folyóiratkultúra nem csupán nélkülözhetetlen eleme az életerős művelődésnek, hanem a korszerűség, a hatékonyság megbízható ismérve egyben. Tudományos-művészeti életünk alkotó műhelyei, sőt intézményei között egyébként mindig megkülönböztetett fontosságú szerepet töltöttek be a havi szemlék és a hetilapok. Eszmei irányzatok és társadalmi-politikai törekvések dokumentumaként, az időszaki sajtó múltbeli évfolyamai őrzik kulturális örökségünk színe-javát, azt a hagyományt, amelynek elvszerű, árnyalt értelmezése oly sok vitát követel.
A Hét megjelenése tehát folyóirat-kultúránk nem mai keletű sokrétűségeit fejezi ki – a korigények szintjén. Egy olyan szükségletet hivatott kielégíteni, amely egyre sürgetőbb módon éreztette hatását. Az információrobbanás, az emberiség sorsdöntő kérdései iránt megnyilvánuló és megújuló szenvedélyes érdeklődés évtizedét éljük. Sokirányú tájékozódás és felelős állásfoglalás; világkitekintés a modern filozófia, tudomány és művészei fejlődésére és elkötelezettség népünk iránt az egész ország életét alakító forradalmi változásban – íme ezek azok az egymástól elválaszthatatlan követelmények, amelyek meghatározzák a romániai magyar művelődés jelenét és jövőjét, s amelyeknek teljesítésében hézagpótló funkció vár A Hét szerkesztőire, munkatársaira.
Hézagpótlónak érzem valóban ezt a missziót, noha a Korunk – a Gaál Gábor-i tradíciók jegyében – immár tizenhárom éve képviseli ezeket az eszményeket. A romániai magyar sajtó képlete azonban úgy alakult a felszabadulás után, hogy a Korunknak kellett jórészt magára vállalnia az informálás és a marxista értelmezés feladatát mind a természet-, mind a társadalomtudományok gyorsan bővülő skáláján. Nem mondtunk, nem is mondhattunk le emellett – természetesen – arról, hogy jelen legyünk a művészeti-irodalmi életben. Szerkesztési-műfaji kompromisszumokkal igyekeztünk egyeztetni a gyakran ütköző eljárásokat.
Ezért tekintem A Hét megszületését hasznosnak a Korunk gondjainak-ba- jainak orvoslásában is. Persze, erre csupán másodrendűként hivatkozhatom. Döntőnek, lényegbevágónak tartom azonban azt az örvendetes gazdagodást, amelyet – a szerkesztőségeink közötti munkamegosztás szempontjait is követve – az új, összetett arcélű hetilap fog jelenteni szellemi életünkben.
Szívből köszöntőm testvérlapunkat, pártunk, a Román Kommunista Párt nemzeti politikájának új eredményét, szövetségesünket a közös eszmények szolgálatában.
Gáll Ernő
A Hét, 1970. október 23., 1. szám
Korunk: „Új hagyományteremtés…”
…Megindult az új hagyományteremtés is: korszerű felkészülődésünk és bekapcsolódásunk a tudományos-műszaki forradalom követelte feladatok teljesítésébe. Sokoldalú testvérlapunkra, a bukaresti A Hétre gondolunk. A társadalomtudományokra és természettudományokra, sőt technikára is kiterjedő, közéletünk egészével foglalkozó publicisztika itt a Korunk hagyományos útját követi, gyorsabb idő-ütemben és népszerűbb formában, közvetlen társalgás és vita modorában.
(Balogh Edgár: Sajtótudományi feladataink. Korunk, 1971/3. sz.)
Igaz Szó: Beszélgetés A Hét arcéléről
A romániai magyar szellemi élet legifjabb gyermeke, A Hét már elindult útjára és bekerült az olvasói köztudatba. Olvastuk első számait, tudjuk tehát mivel indult, és ismerjük a programját is, elsősorban Huszár Sándor főszerkesztő cikkéből. Nem nehéz felmérni, mivel gazdagodtunk a párt marxista-leninista nemzetiségi politikája gyakorlati alkalmazásából született új magyar sajtóorgánummal, és máris érzékelni tudjuk az új hetilap szerepkörének távlati eredményeit.
Mindennek tudatában ültem le beszélgetni Huszár Sándorral, A Hét főszerkesztőjével, Földes László és Gálfalvi Zsolt főszerkesztő-helyettesekkel a hetilap sajátos feladatköréről és irányítóinak szerkesztői elképzeléseiről.
A Hét társadalmi, politikai és művelődési hetilap, legfőbb jellemvonása az elkötelezettség, melynek gyakorlati megnyilatkozása a lap szilárd elvi állásfoglalása szellemi életünk alapvető kérdéseiben. Figyelembe vettük az Igaz Szó olvasóinak nyilvánvaló érdeklődési körét, így beszélgetésünkben az irodalom és a művészet kérdései fokozottabb hangsúlyt kaptak, és már induláskor rátértünk egy látszólagos ellentmondás tisztázására.
KÉRDÉS: Tehát mindenkor véleményt kívánnak nyilvánítani a szellemi élet mozgásáról, közéletünk és művelődésünk fontosabb jelenségeiről. Ugyanakkor már induláskor leszögezték, hogy nem tartják magukat az egyedüli helyes vélemény letéteményeseinek. Az ember mégis igaza tudatában ítélkezik másokról, vagy mond véleményt a világ dolgairól. Hogyan gondolják áthidalni ezt a kettősséget?
HUSZÁR SÁNDOR: Kezdjem azzal, hogy vannak nagy, alapvető igazságok, amelyek körül nyilván nincs és nem is lehet helye vitának, legfennebb többféle interpretációs lehetőség kínálkozik. Mi valamennyien a marxizmus-leninizmus hívei vagyunk, de ez nem zárj ki, hogy az élet számos gyakorlati kérdésében véleményeink elkülönüljenek egymástól, és nem feltétlenül bizonyos, hogy valaki birtokolja az abszolút igazságot. Különben is kinek van biztos mércéje ennek megítéléséhez? A Hétnek természetesen megvan a maga saját, pontosan körülhatárolt álláspontja, és ez abból adódik, hogy mint társadalmi és politikai hetilap a társadalom egésze szempontjából elemzi és ítéli meg a szellemi élet jelenségeit. Esetleg az, ami fontos egy irodalmi lap számára, az A Hét szempontjából másodrendű kérdés. Mi keressük az irodalom, a művészet és a tudomány legjellemzőbb vonulatait, emelkedett tárgyilagossággal, az átfogás és az általánosítás lehetőségével akarjuk nézni a szakvonatkozásokat. Ezért például nem megyünk bele az irodalom és művészet konyhakérdéseit feszegető vitákba vagy az ilyen kérdések tárgyalásába. Komplex szempontokat kísérlünk meg érvényesíteni és ezek alapján kívánjuk értékelni a jelenségeket. Az irodalmi és művészeti viták csupán akkor érdekelnek bennünket, amikor azok elvi, társadalmi súlyú kérdéseket érintenek, vagy pedig ha olyan alkotási kérdéseket tűznek napirendre, amelyek a valóságról alkotott torzított képpel helytelenül értékelnek.
GÁLFALVI ZSOLT: Visszatérnék egy kicsit beszélgetésünk kiindulópontjához. Nem tartjuk magunkat az igazság egyedüli letéteményeseinek –, de ez nem jelenti azt, hogy nem kívánjuk határozottan kifejteni álláspontunkat az irodalom és a művészet kérdéseiben – egyébként természetszerűleg a társadalmi fejlődés más jelenségeiről is. Ez a megfogalmazás nézetem szerint elsősorban azt jelenti, hogy mindenkor feltételezzük: nemcsak nekünk lehet igazunk. Tehát nem a vitapartnert eleve elátkozva lépünk porondra, hanem azzal az óhajjal, hogy a vélemények összevetéséből kialakuljon az az igazság, amelyet az olvasók többsége magáévá tehet. Nézetem szerint itt mindenekelőtt az igazság megközelítésének módjáról van szó. Szerintem is vannak olyan kérdések, amelyek nem vitathatók, mint például az irodalom és művészet elkötelezettsége, aktív részvétele a társadalom életében. De nem állítjuk, hogy ezeket az alapvető elveket mindig mi értelmezzük a leghelyesebben az irodalmi és művészeti jelenségek konkrét megítélésében.
KÉRDÉS: Próbáljuk meg gyakorlatilag is megközelíteni ezt a kérdést: hogyan érvényesülhet ez az elv a szerkesztői munkában?
GÁLFALVI ZSOLT: Mondok egy példát. A romániai magyar szellemi élet egyensúlyának a kérdése elég visszhangos polémiát váltott ki a közelmúltban. Véleményem szerint hamis az olyan kérdésfelvetés, mely a valóban szükséges egyensúlyt az irodalmi alkotómunka háttérbe szorításával kívánja megteremteni. Inkább az volna lényeges, hogy a tudományos munka eredményeit ugyanolyan magas szinten, ugyanazzal az igényességgel prezentáljuk, mint amilyennel az irodalmat juttatjuk a köztudatba. Lehet, mások másként látják a kérdés megoldását, de a nézeteltéréseken túl az a fontos, hogy ez az egyensúly létrejöjjön szellemi életünkben.
KÉRDÉS: Úgy gondolom, A Hétnek gyakorlatilag is komoly szerepe van az irodalom és tudomány megjelelő egyensúlyának kialakításában. Most, amikor már van egy ilyen átfogó arcélű hetilapunk, a kérdés az elvi szintről mindinkább átkerül a mindennapos tevékenység körébe. A Hétnek tehát komoly egyensúly-teremtő hivatása van?
GÁLFALVI ZSOLT: Természetesen, tisztában vagyunk a ránk háruló feladatokkal. Szeretnék azonban valamit hozzáfűzni még a lap vitaszellemének meghatározásához. Mi nem kívánunk beleszólni olyan vitákba, amelyeket személyes indulatok fűtenek, vagy részletkérdéseket boncolgatnak, de bármikor készek vagyunk vitázni a lényeges kérdésekről. Ami az egyes alkotások megítélését illeti, természetesen nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mi véleményünk legyen a kizárólagosan mérvadó, hiszen még a marxizmust magukénak valló kritikusok között is gyakori az árnyalati, sőt még az ennél is eltérőbb nézetkülönbség. Mi legjobb tudásunk és őszinte meggyőződésünk szerint elmondjuk a magunk véleményét, és korántsem hisszük azt, hogy minden esetben feltétlenül szükséges a végső szót kimondani. Engedjétek meg, hogy egy általános jellegű példával éljek. A marxista esztétika kérdései körül világszerte széles körű eszmecsere gyűrűzik, az álláspontok, mint ismeretes, számos kérdésben egészen eltérőek. Én ezt nem tekintem a marxista esztétika gyengeségének, esztétikánk akkor volt gyenge, amikor mindenki kötelezően egyetértett; a nézetek konfrontációját viszont az életerő jelének tartom, amely azt bizonyítja, hogy képesek vagyunk korszerű módon közelíteni az alkotó munka mai problematikájához. Remélem, ilyen kérdésekről bontakoznak is majd ki viták A Hét oldalain. Azt hiszem, hogy ennek a kérdésnek igen érdekes vetületei mutatkoznak a tudományos tevékenységben, amiről talán Földes László mondhat egyet s mást.
FÖLDES LÁSZLÓ: Engedjétek meg, hogy én is visszakanyarodjak beszélgetésünk kiindulópontjához. Kimondhatja-e valaki egyáltalán a végső szót? Nézetem szerint senki. Teljesen azonosítom magam Nicolae Ceausescu elvtárs véleményével, aki a kolozsvári értelmiségiek előtt tartott beszédében részletesen megvilágította ezt a kérdést az irodalomnál és tudománynál fontosabb, általánosabb jelentőségű ügyekkel kapcsolatban. Pártunk rendíthetetlenül követi a sajátos romániai viszonyok tudományos elemzése alapján kialakított marxista-leninista politikáját, mind a szocializmus építésének kérdéseiben, mind a munkásmozgalom általános problémáinak vagy a jelenkori világhelyzetnek a megítélésében. Pártunk mindenkor abból indul ki saját nézete és irányvonala kidolgozásakor, hogy semmilyen kérdésben senkinek sincs monopóliuma az igazságra. Pártunk főtitkára emlékeztetett azokra az időkre, amikor egyesek ilyen monopóliumot vindikáltak maguknak és ez nagy károkat okozott a munkásmozgalomnak. Ha ez az álláspont érvényes – és feltétlenül az – a nagy társadalmi kérdésekben, talán még fokozottabban az az egyéni alkotómunka olyan területein, mint a tudomány, irodalom vagy művészet.
Ilyen értelemben, véleményem szerint, ha valaki meggyőződése, lelkiismerete és felkészültsége szerint marxista, akkor feltétlenül joga van véleményt nyilvánítani, és a vita, aztán főképpen a gyakorlat majd eldönti, hogy egyéni álláspontja valóságos és hasznos hozzájárulást nyújt vagy sem. Ebből kiindulva azt a nézetet vallom, hogy az alkotó gondolkodás szabadságának velejárója a tévedés joga is. Lapunk önálló véleményt kíván nyilvánítani, meggyőződésünk szerint helyes véleményt, de ez esetleg, legjobb szándékaink ellenére, lehet téves is. Annál is inkább, mert a lapot különböző szerzők írják és minden egyes szerzőnek vállalnia kell saját véleményét, a lap nem minden esetben azonosítható a szerzővel.
KÉRDÉS: Mégis, a lapnak vállalnia kell szerzőit, mint ahogyan A Hét cikkíróinak vállalniok kell a lapot. Nem igaz?
FÖLDES LÁSZLÓ: Éppen ezért tartom szükségesnek, hogy kialakítsuk a lap főmunkatársi gárdáját – persze ehhez jócskán kell idő – , és így elérhetjük, hogy a szerzők egyéni hangvétele és látásmódja beilleszkedjék a lap általános tartásába. Vagyis álljunk azonos filozófiai alapon, egyeztessük szempontjainkat a gyakorlati megítélésben. Mi úgy szeretnénk hozzájárulni a szellemi élet megpezsdítéséhez – gondolom, ebben munkatársaim egyetértenek velem –, hogy a figyelmet az elvi kérdésekre tereljük és érdeklődést váltunk ki irántuk. Kerüljük tehát az apró részletmozzanatok körül folyó csatározásokat, melyek sajnos az utóbbi időben elharapóztak, főként irodalmi lapjainkban. A szellemi monopólium legcsekélyebb igénye nélkül kívánunk véleményt mondani az alapvető kérdésekben, viszont eszményeinkért a legmesszebbmenő felelősséget vállaljuk, mert legjobb szándékunk, hogy mindig alkotó álláspontot képviseljünk. Gondolom, kitérhetek néhány olyan kérdésre, mely izgatja a hazai magyar közművelődést és amelyek körül ellentétes nézetek polarizálódtak. Véleményem szerint az irodalomcentrikusság ártalmairól szóló fejtegetések művi problémát vetnek fel. Ez a kérdés úgy került napirendre, hogy a szaktudományok területén dolgozó romániai magyar szakemberek számára az anyanyelvű közlés lehetősége nem áll azonos színvonalon az irodalmi publikáláséval. A régi kiadói rendszer fogyatékosságai miatt egyes kiadók nem tettek semmit a magyar nyelvű tudományos művek közlése érdekében, tehát az eredmények nem kerülhettek felszínre, ugyanakkor viszont az irodalom jeleskedett. A Korunk felfigyelt a jelenségre, érzékelte a tudományos élet súlytalanságát, de nem volt kellő bátorsága rávilágítani az igazi okokra, ezért az irodalom állítólagos monopóliumát hibáztatta, mintha ennek valóban figyelemre méltó eredményei akadályoznák a tudományos világkép harmonikus kialakulását a romániai magyar szellemi életben. Az írók természetesen felborzolódtak, igazuk is volt. Nyilvánvaló, hogy a szellemi élet egyensúlyát nem az irodalom rovására kell helyreállítani, hanem a tudományos tevékenység és közlés feltételeinek magasabb szintre emelésével.
HUSZÁR SÁNDOR: Az egyensúly-eltolódás történelmileg kialakult helyzetből adódott, és így történelmi magyarázata van. A kérdés felvetésének vitatható mozzanatai ellenére úgy vélem, a probléma felszínre kerülése már egymagában is a fejlődés jele. Igen örvendetesnek tartom közéletünk erőteljesen megnyilatkozó igényét, hogy a bölcseleti és tudományos tudatformálás zárkózzék fel a közszolgálatban élenjáró irodalom mellé. Elsősorban tehát a tudományos élet fellendítésével kell foglalkoznunk – A Hét vállalja is a ráháruló feladatokat –, és megnyilatkozási lehetőséget kell biztosítani azoknak a tudományoknak, melyek helyet követelnek a nap alatt. Véleményem szerint ezt a kérdést már régebb megoldhattuk volna, ha egyes kiadók, mint az Akadémiai Kiadó és a Tudományos Kiadó, eleget tettek volna feladatuknak. Azt hiszem, hogy eddigi beszélgetésünkből kialakult a lap álláspontja a felmerült kérdésben. A Hét igyekszik minden téren a társadalmi szemléletmód szempontjait érvényesíteni, és ezért elsősorban azokhoz a szerzőkhöz fordul, akiktől azt reméli, hogy a szakterületek kérdéseit az egész, vagyis a társadalom szempontjából ítélik meg. Így értem én a főmunkatársi gárda kialakítását, amelyről Földes László már beszélt. Semmiképpen sem akarunk klikket létrehozni, hanem a leginkább közéleti szemléletű szerzőket és műveket kívánunk publikálni. Ebből a törekvésünkből következik az, amit Gálfalvi Zsolt részletesen kifejtett: nem abból indulunk ki, hogy a mi véleményünk az egyedül helyes. Ellenben következetesek vagyunk abban, hogy kitartóan keressük művelődési életünkben az általánosíthatót, azt, ami társadalmi szempontból fontos. Ebben látom én A Hét sajátos profilját.
FÖLDES LÁSZLÓ: Ismét példákkal élnék. A Hét álláspontja a két világháború közti kulturális hagyomány megítélésében az, hogy kerülni kell az exkluzivista véleményeket; mi szeretnénk ebben is az igazság álláspontján állni. Fellépünk az olyan feltételezhető tendenciákkal szemben, melyek minden érték birtokba vétele címén, a baloldali irodalom rovására akarják megvalósítani a helikoni hagyomány értékelését. Másrészt állást foglalunk az olyan szektás és ostoba véleményekkel szemben, amelyek a sajnos elég gyér militáns irodalom kizárólagossága nevében akarnák elásni a romániai magyar szellemi élet helikoni vagy pásztortűzi, akár Termés-beli vagy Szépmíves Céh-beli kétségbevonhatatlan nagy értékeit. A mi álláspontunk: minden valódi érték birtokba vétele és a mindenkori művészi, illetve eszmei korlátok bírálata.
GÁLFALVI ZSOLT: Ehhez még hozzáfűzném, hogy a mindenkori irodalmi és művészi értékeket szeretnénk elhelyezni egy összefüggő értékrendszerbe, és ezen belül világossá tenni, hogy mi áll közel hozzánk, és elemezni azt, aminek az irodalom és művészet történelmi fejlődésében szerepe volt ugyan, de ha tárgyilagosan ítélkezünk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy közösségi hatásában mögötte marad annak az alkotó munkának, amit a társadalmilag hangsúlyozottabban elkötelezett alkotók nyújtottak.
FÖLDES LÁSZLÓ: Egyetértek veled, és itt lenne egy személyes megjegyzésem: úgy szeretnék dolgozni A Hétnél, hogy a jövőben még a sandaság se vádolhasson a két világháború közötti romániai magyar kultúra értékeinek tudatos megsemmisítési kísérletével, miként az rólam az Igaz Szó 1969. februári számának oldalain leíródott.
HUSZÁR SÁNDOR: Ezt annál is inkább le kell szögezni, mert véleményem szerint Földes László egyike volt azoknak, akik még 1957 végén felvetették a két világháború közötti romániai magyar irodalom korszerű marxista értékelésének gondolatát, és az Utunk hasábjain el is indították ezt az igen jelentős munkát.
FÖLDES LÁSZLÓ: És ha már konkrét kérdésekről beszélgetünk, mondjam el, hogyan látom a hagyomány és a modernség összefüggéseit. A Hét nyilván a korszerűség híve, de esküdt ellensége minden modernség címén jelentkező sznobságnak, divatmajmolásnak, gyökértelenségnek, olcsó kulturális importáruk előtti hasraesésnek. Mint ahogyan A Hét a hagyománytisztelet híve is, de feltétlen ellenzője a hagyományápolás jogcímén tanárkodó maradiságnak, begyepesedésnek, ósdiságnak.
HUSZÁR SÁNDOR: Kérlek, határozd meg közelebbről a gyökértelenséget, mivel azt tapasztalom, hogy egyesek visszaélnek ezzel a kifejezéssel. Nézetem szerint ugyanis gyökeres mindenki, aki népe szellemében és tehetséggel ír. A népi gyökeresség nem jelenti azt, hogy megbocsássuk a tehetségtelenséget.
FÖLDES LÁSZLÓ: Gyökeresség címén olykor visszaoson tájainkra a régi népies–urbánus ellentét, valamint a hagyományosság és újítás szembeállítása. Nézetem szerint a népiek és kozmopoliták konfliktusa művi teremtmény, ilyesmi irodalmi életünkben nem volt, illetve nem lett volna, ha nem találták volna ki. Mi nem kívánunk beugrani az agykonstrukciókból származó művi ellentéteknek. Minden okos újítás mindenkor népi hagyományokat folytat, és minden újítástól való irtózás trogloditizmus. Mert például Sütő András a népi-nemzeti hagyomány továbbépítője és ugyanakkor újító módon viszonyul az epikai eljárásokhoz. Nincsen miért ollóval szétvágni benne azt, ami gyökér és ami újítás. Mint ahogyan Tuculescu világszintűen modern, de csakis azért tudott azzá lenni, mert a román népművészet gyökereire építette újításait. És miként Páskándi Géza a legmodernebb formabontás híve és ugyanakkor a legtősgyökeresebb szatmárvidéki nyelvi kultúra képviselője. Tehát nincs miért különválasztani a hagyományt az újítástól, ezért lapunk a kulturális örökségre épülő újítás híve. Tudatában vagyunk annak, hogy a huszadik század utolsó harmadában élünk, de azt is tudjuk, hogy van történelmünk.
HUSZÁR SÁNDOR: Példázzam ezt egy irodalomtörténeti utalással. Adyról ma már senki sem mondja, hogy érthetetlen és nemzetietlen költő. Benedek Marcell sokat mesélt nekem arról, hogy annak idején nemcsak a széles olvasóréteg, hanem a millenniumi esztétika jeles képviselői sem értették Ady költeményeit. Nincs olyan súlyos kifejezés, amivel a mai újítókat káromolják, amit annak idején nem használtak volna Adyval kapcsolatban. Persze, ebből nem következik, hogy minden újítóból feltétlenül olyan nagy költő lesz, mint Ady. Szeretnénk úgy igazolódni ítéleteinkben, mint például Molter Károly, aki a század elején a legnagyobb meghökkenés közepette azt hirdette Marosvásárhelyen, hogy Ady nagy költő. Persze az idő igazolását kiváltó ítélkezésre senkinek sincs receptje. Fel kell számolni azt a dogmatikus magatartást, mely ragaszkodik a meghaladott tételekhez, mindig a valósághoz kell igazítanunk álláspontunkat.
GÁLFALVI ZSOLT: Az egyetlen „dogma“, amit teljesen tiszteletben kívánunk tartani: a marxizmus nem dogma, hanem vezérfonal a cselekvés számára.
KÉRDÉS: Ez a tétel egyaránt alkalmazható a tudomány, irodalom és művészet területén, gyakorlati alkalmazásával nyilván gyakran találkozunk majd A Hét oldalain. Érdekelne – ebből a szempontból is – hogy milyen olvasórétegekhez kívánnak szólni, kik számára készül A Hét?
HUSZÁR SÁNDOR: A Hét az olvasó számára készül. Szerintem az olvasónak írni nem színvonalbeli engedményt jelent, hanem azt, hogy a szerkesztő mindig számol az olvasóval, tehát összefoglaló jellegű írásokat közöl, számol azzal a közönséggel, melynek nem kötelessége a tárgyalt témakörben tájékozott lenni. Ez gyakorlatilag csupán most tisztázódik bennünk, főként az első lapszámokra reagáló levelek alapján. Formálisan azt mondhatnám, hogy az értelmiségi olvasónak írjuk a lapot. Ez általában leszűkítést jelent, de mivel nálunk már kötelező a tízosztályos oktatás, és mindazokat, akik ezt az iskolát elvégzik, a szónak egy tágabb értelmében a lap olvasóinak tekintjük. Mindenki virtuális olvasónk tehát, aki tisztában van az alapfogalmakkal. A Hét nem vállalhatja magára a lexikon feladatát és nem bocsátkozik az alapfogalmak magyarázatába, az olvasó próbálja meg kiegészíteni tudását. A közérthetőség demokratikus szempont ugyan, de ezt nem lehet egyoldalúan felfogni, csakis az író egyoldalú erőfeszítése által valóra váltani, hanem szükséges az olvasó erőfeszítése is. Amikor falusi vagy kisvárosi értelmiségiekkel találkozom, gyakran panaszkodnak a modern képzőművészet és zene érthetetlensége miatt. A baj abból adódik elsősorban, hogy oktatásunk elmaradt a modern zene és képzőművészet fejlődése mögött, sőt még az irodalom terén is módszerbelileg megrekedt Arany Jánosnál, tehát nem tudja felkészíteni az ifjúságot a korszerű alkotások kínálta élmények befogadására. Nagyon alacsony az olvasó, a koncert- és tárlatlátogató felkészültségi színvonala, éppen ezért nagyon sokan azzal a tudattal veszik kézbe a könyvet, vagy hallgatnak zenét, néznek képet, hogy a látottnak, hallottnak vagy olvasottnak egyeznie kell addig kialakított véleményükkel. Ki kell fejlesztenünk a közönségnek azt a képességét, hogy nyitott lélekkel közeledjen az újhoz. Az olvasó hagyja magát befolyásolni az olvasmánytól, a látogató ne úgy lépjen be a tárlatra, hogy már eleve tudja: ami nem naturális, az nem művészet. Az alkotás hatásának érvényesüléséhez feltétlenül szükség van a néző, az olvasó vagy a hallgató teljesen nyílt, előítéletmentes befogadó szándékára. Ilyen értelemben mi is számolunk olvasóinkkal, próbáljuk fejleszteni esztétikai fogékonyságukat. Senki sem ismeri az irodalom és művészet jövőbeli útját, a futurológiái vizsgálatok ezen a téren nem tudnak semmit sem mondani számunkra. Ki tudja, milyen lesz az irodalom és művészet 2000-ben?
Nem bocsátkozunk sem jóslásokba, sem alkotási részletkérdésekbe. Álláspontunk szilárd: hiszünk a tudomány, az irodalom és művészet humánus küldetésében. Tehát azt az irodalmat és művészetet, mely nem közvetít emberi mondanivalót, nem tartjuk művészetnek, a közvetítés eredményessége viszont elválaszthatatlan a közönség befogadóképességétől. Úgy tartom, hogy a sajtó, tehát konkrétan A Hét feladata is: a közönség receptivitásának a fejlesztése. És ha mindenképpen meg kell határoznom lapunk olvasótáborát, akkor azt mondom: azokra számítunk, akiknek tudományos, irodalmi és művészi befogadóképessége állandó növekedésben van.
GÁLF ALVI ZSOLT: Egyetértek azzal, hogy mind a tudomány, mind az irodalom és művészet területén kölcsönös megértés szükséges, és ez csakis az alkotó és az olvasó közös tevékenységének lehet az eredménye. Az elhangzottakhoz hozzáfűznék egy látszatra anekdotikus mozzanatot. Számos olyan levelet kaptunk, amelyek bírálják, hogy túlságosan apró betűvel szedik A Hetet. Ez a kritika a szerkesztő ritka elégtételei közé tartozik, hiszen jelzi, hogy lapunkat nemcsak az olvasás „professzionistái“ veszik kézbe, hanem máris sikerült ennél sokkal szélesebb, és számunkra kötelezettségeket meghatározó közönséget szereznünk.
FÖLDES LÁSZLÓ: Nem szégyelljük bevallani, hogy elég sok volt a bíráló észrevétel lapunkkal kapcsolatban. Ilyen irányú tapasztalataimat a következőképpen összegezhetem: a hangskála a dicsérettől az éles kritikáig terjed a következő elrendeződésben: a világ jelenségei felé kitárulkozó egyszerű olvasó fenntartás nélkül dicséri a lapot, sokszínűnek találja, elejétől végig olvashatónak és élvezetesnek; a technikai intelligencia, az előadóművészek, a képzőművészek szintén a sokszínűséget méltányolják, a lap tájékoztató és értelmező anyagait kedvelik és jó olvasmánynak tartják; a tanárság általában már szakszempontok alapján sokat bírál; a humán szaktudós még többet; az irodalmárok és a filozófiai műveltségűek pedig már a lap fogyatékosságaival foglalkoznak mindenekelőtt. Ezekből a véleményekből egybegyűl valami, amire büszkék vagyunk: az, hogy lapunk a tömegintellektuális igényt jól kielégítő olvasmány; aztán még valami, ami viszont aggaszt: lapunk adós még a legigényesebb, legkulturáltabb olvasóréteg igényeinek a kielégítésével. Ez lesz talán a legnehezebb: a minden rendű és rangú értelmiségi jogos követelményének a kielégítése.
KÉRDÉS: Azt hiszem, összegezhetjük a lap arcéléről folytatott eszmecserét, és ezzel együtt, kérem, határozzák meg a lap nemzetiségi profilját is.
HUSZÁR SÁNDOR: Túl a széles problematikán, a lap legfőbb jellemvonásának azt tartom, hogy mint a romániai magyar nemzetiség lapja, Bukarestben jelenik meg. Hazánk fővárosa jó otthona a romániai magyar kultúrának, melynek bölcsőhelye az ország minden magyarlakta vidéke. Lapunk Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Temesváron és Aradon íródik. És természetesen Bukarestben is, hiszen a romániai magyar tudományos, irodalmi és művészeti élet sok jelese él a fővárosban. Egyébként itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az utóbbi időben a magyar művelődési intézmények száma örvendetesen megszaporodott a fővárosban. Létrejött a televízió magyar műsorának a szerkesztősége, a Kriterion, az együttélő nemzetiségek kiadója, a Petőfi Sándor kultúrház. Mindez, megítélésem szerint, azt jelzi, hogy az általános fejlődésen belül, tehát a szocialista demokrácia kiteljesedése folyamatában szükségessé vált újabb sajátos nemzetiségi intézmények létesítése. Ezeket a párt hívta életre, a párt ismerte fel ezek szükségességét. Tehát ebből adódik a lap sajátos feladata az egész romániai sajtó orkeszterén belül: országos lap vagyunk, amely hazánk egész problematikáját igyekszik tükrözni, sajátos feladatunk pedig az, hogy tükrözzük és elemezzük a romániai magyar irodalom és művészet, tudományos élet és közművelődés kérdéseit. Azt hiszem, ma már nem titok senki előtt, hogy lapunk létrejöttében pártunk főtitkárának, Nicolae Ceausescu elvtársnak személyesen is igen nagy szerepe volt. Lapunk nyilvánvalóan részese a jelenlegi romániai politikai törekvéseknek, és ezen belül az a sajtószerv, amely a nemzetiségi specifikumnak az általánosba való beillesztésével szolgálja a párt széles látókörű politikáját. A Hét nemzetiségi lap tehát, a magyar nemzetiséget képviseli hazánk fővárosában, és azt az elvet vallja, azt a gyakorlatot folytatja, hogy a jövő útjait a román nemzettel való testvéri együttélésben és egyenlőségben keressük és találjuk meg.
KOVÁCS JÁNOS
Igaz Szó, 1970/11. szám, 772-780. old.