Bizonyára sokan kérdőjelezik meg a címbeli sorrendet: Lendvai… és Bartók? Magam is ezt tettem a csodálatos Lendvai-könyv, a Toscanini és Beethoven kézbevételekor. Olvasása közben értettem meg: a zseniális előadás a műremek legtökéletesebb elemzése, hogy birtokába jussunk legrejtettebb titkainak. Igen! Toscanini és Beethoven. Az igazi muzikológus is megszólaltatja a műalkotást, mégpedig úgy, ahogyan azt kívüle senki. Kevés a zseniális előadóművész, de még kevesebb a zseniális zenetudós-interpretátor, Lendvai Ernő – kétségkívül – ez utóbbiak közé tartozik.
Bartók Kétzongorás szonátájának 1948-ban publikált Lendvai-elemzése (óvatos előzetesként csak az első tételről szóló megállapításainak közlésére szorítkozott a szerző) váratlan és hatalmas erejű robbanásnak bizonyult.
Az addigi tapogatózó, tanácstalanul keresgélő Bartók-kutatás Lendvai felfedezéseivel a zenetudományos érdeklődés középpontjába, és ezzel együtt heves viták kereszttüzébe is került. Az ellenérvek sokaságából máig is makacsul tartja magát néhány, de java részük elkopott az eltelt negyedszázad alatt. Az egyik legfőbb vád, hogy Bartók nem tudatosan komponált úgy, ahogyan azt Lendvai velünk elhitetni igyekszik. Maga Lendvai is választ keres erre legelső tanulmányában: „akaratlanul is felénk görbül a Véda Teremtés-himnusz kérdőjele: »Ő, akitől van, ő, aki csinálta, ő tudja, tudja!… vagy nem tudja Ő sem?« Úgy véljük, Bartók tudatosan szabta ki minden ösztönök urára: »a vágyra, a forrongó erőkre s a bomlásra« a rendet, a határt és a büszke formát.” Bartók tehát „tudatosan szabta ki… a bomlásra… a rendet”, halljuk összecsendülni az idézet pólus–ellenpólus szavát. Ebből a meggyőződésből fakad Lendvai egész Bartók magyarázása. „Minden műalkotás – vallja Lendvai – egyszersmind önkéntelenül megnyilatkozó természeti tünemény, s ha sikerül titkaiba hatolnunk, felfednünk rejtett törvényeit is, csak a költőt igazoljuk, aki ösztönösen megkapaszkodott az őt körülhálózó Mikrokosmos és Makrokosmos szilárd rendjében, és így sikerült élményét anyagszerű formába integrálnia.” Lendvai szerint Bartók a XX. századi zene legnagyobb szintézisét teremtette meg. Ez a zene szervezettség dolgában nemcsak hogy nem marad el a többi mögött, de „szervezése sokkal magasabbrendű és szigorúbb fokával” túlszárnyalja azt. („Tévedés azt hinni, hogy a zene anyaga lazább architektonikát igényel, mint az építészet. Szerkezeti megkötés nélkül a zene anyaga szétfolyik… vajon a művészet szó egyik értelme nem éppen a formátlan forrongó anyag megfegyelmezésében rejlik?” – hangsúlyozza Lendvai.)
Most pedig kezdjünk el „szórakozni” a Bartók-zene építőkockáival. Ha Lendvai helyesen fedezte fel őket – és ha mi jól komponálunk – az eredmény bartókos zene kell hogy legyen, igazolásául annak, hogy az elmélet nem spekuláció.
Üssük le a zongorán a c hangot. Ez így önmagában még nem önálló építőeleme Bartók „sötétség és fény” zenéjének. Hozzá kell adnunk ellenpólusát is: a fiszt (a három fekete billentyű közül az elsőt!). C-től c-ig haladó tizenkét hangunkat éppen ez az első, a három fekete közül, osztja két egyenlő részre. Számoljuk csak meg: c-cisz-d-disz-e-f, ez az első hat hang. A fisz, a hetedik, a következő hatos csoportot indítja, szimmetrikusan metszi az oktávot. Üssük csak le a c-t, majd a fisz-t, aztán együtt is. Szokatlan, újszerű hangzása van, akik egy kicsit is ismerik Bartók zenéjét, felismerik bartókosságát is. Ha a dallamhangok e két pólus köré fonódnak, akkor az őket összetartó láthatatlan erővonalat tengelynek is képzelhetjük, ami körül biztosan járják örök körforgásukat a dallam elemi részecskéi. Több ilyen dallam-tengely együtt rendszert is alkothat. A dallamok, a harmóniák most ezek köré csoportosulnak. Kompozícióink számára elég, ha egyetlen tengelyt, a c-fisz-t választjuk. E központ köré azonban nem mindegy, hogy milyen hangokat teszünk. Előzőleg meg kell ismerkednünk az aranymetszéssel. Ezt legegyszerűbb formában a Fibonacci-sor (ebben minden tag egyenlő az előző két tag összegével) alapján érthetjük meg: 2–3–5–8–13–21 stb. Bartók kromatikus zenéjében minden – dallam, ritmus, harmónia – e méretek alapján, mintegy előregyártott elemként készen áll. Belőlük tetszés szerinti modellek építhetők. Természetes, hogy Bartók bizonyos modelleket előnyben részesít.
Zongorázzunk le néhányat. Bemelegítésként játsszuk el az aranymetszés C-dúrt: c-cisz-disz-e-fisz-g-a-aisz, és ismét c. Fibonacci-sorunkat megtoldottuk az 1-gyel és az 1–2 modellt választottuk. „Itt minden titkos vonzalmat érez önnön ellentéte iránt” – figyelmeztet Lendvai. Aranymetszés C dúrunk fordított modellel is érvényes: először a nagyszekund (két félhang!) és utána a kisszekund. A c-fisz tengelyünk köré játsszuk e két „C dúr” valamelyikének hangjait. Vigyázzunk a ritmusunk aranymetszés szerkezetére is. Válasszuk a 2–3 modellt. Kétnyolcad, háromnyolcad szabályos váltakoztatásával egyszerű, de az egyik legközismertebb bolgár ritmus formulát kapjuk. Dallamunkhoz csupán harmóniákra van szükség. Csak aranymetszés modell jöhet számításba. Az 1–2 és 2–3 után próbálkozzunk a 3–5 modellel. Ezzel is könnyen boldogulhatunk elemi zenei ismeretek birtokában is. A három félhang felett öt félhang a C dúr akkord egyik változatát adja: a c hang, az e-g fölött szólal meg (megfordítottuk az akkordot!). Modellünk fordítottja is kötelező: 5–3. Ez a c moll akkordból könnyen megalkotható. csak a g-t kell a c alá helyezni. Külön-külön nagyon konszonánsan szólnak, de játsszuk csak le egyszerre…! Ez már valódi Bartók-akkord. Van már dallamunk, van hozzá érdekes akkordunk, mindenük aszimmetrikus ritmusban lüktet, tehát kész a bartókos kompozíciónk. Tessék megszólaltatni vagy legalább elképzelni.
De „itt minden titkos vonzalmat érez önnön ellentéte iránt”: frissen komponált zenénknek rá kell lépnie a bűvös hídra, mely egy más zenei világba vezet: át kell alakulnia „önnön-ellentétévé”. Képzeljük el, hogy tükröt tartunk eléje. Zenénk visszafelé megszólaltatva is érvényes lesz, szép zene marad és stílusát is megőrzi (gondoljuk el, hogy kivetkőznék önmagából egy klasszikus műalkotás fordított visszajátszással!), sőt ha felülről lefelé olvasva játsszuk, akkor sem veszít művészi hatásából. Bartók minden témája végigjárja e változatok sorát.
Ide kívánkozik egy különösen szép Lendvai-idézet a Zene elemzéséből. „A téma – az A póluson – és megfordítása – az ellenpólus Esz-ben – egyidejűleg szemléli egymást a cseleszta vibráló tükrében.” De mindez még nem jelent bűvös átalakulást, zenei anyagunknak mélyrehatolóbb változáson kell átmennie. Az aranymetszés rendszer zenéjének „sötét” világából a fényre kell lépnie. Itt minden csupa konszonancia, szimmetria, s e dúrragyogás, és ami benne bartóki elszíneződés, az mind ezt a hangzás-fény-özönt van hivatva fokozni. Jó öreg C dúrunk két díszt kap: a fisz- és a b hangot. A harmóniák is új ruhába öltözködnek a színes távoli felhangok jóvoltából. Ritmusuk mindenütt csupa szimmetrikus szerkezettel hivalkodik.
Dallamaink csupa népdalfordulattal tündökölnek. Itt nincs többé szükség a legfeszültebb pontok kiemelésére. A feszültségből feszültségmentességbe csapott át zenénk. „Kromatikából diatónia, disszonanciából konszonancia lett”, állapítja meg Lendvai, majd így folytatja a bartóki két zenei világ szembeállítását: „ösztön-szellemi lét, érzelem-érzékelés, ihlet-ötlet, dionüszoszi-apollói stb.” „És ez a kettő mindig együtt – hangsúlyozza Lendvai – Bartók világképe duális –, nem sötét és nem világos, hanem sötét és világos… Bartók a sötétség gondolatát dialektikusan felveszi a fény gondolatába (és megfordítva), a kettő egymást feltételezi és igazolja.”
Lendvai elkészítette a Bartók-zene értelmező szótárát is. („…mit ír ott Beethoven? – kérdezték a szemlélődő famulusok –, komponál! – de hiszen szavakat ír, nem hangjegyeket!”). Bartók esetében Lendvai írta le azokat a beethoveni szavakat. íme, ízelítőül a Hegedűverseny lassú tételéből: „éjszakai monológ”; „muzica angelica (a
hegedűszólót a hangszerelés szivárványjátékai: a cseleszta-hárfa ezüstös harangjátéka, átlátszó fafúvó-állások és vonós üveghangok lebegik körül)”, „ruvido (durván, nyersen)”, „szitakötők (a szólista meg-megrebbenő trilláit a mélyvonósok nyugodt hullámzása kíséri)”, „scherzo (örömsikoltások, csiklandós nevetés, és viháncolás). A spriccelő és felcsapódó, koncentrikus körökben terjedő motivikai hullámzásban a piccoló, hárfa és triangulum, húr nélküli kisdob és vonós-pizzicatók színei villódznak)”; „menetelés és elvándorlás”. Kérem, most hallgassák meg ezt a zenét…
Ma már nemcsak a Bartók-epigonok népes családjáról kell beszélnünk, de a Lendvai-epigonokéról is: Lendvai iskolát teremtett századunk zenetudományában. Eszméit, technikus-terminusait széltében-hosszában emlegetik, sőt mondatait is (mind gyakrabban idézőjel nélkül!). A mindenki számára érthető Bartók költői világa című könyvét ma már kötelező olvasmánynak tekinthetjük azok számára, akik érteni, szeretni akarják Bartók zenéjét.
Megjelent A Hét V. évfolyama 28. számában, 1974. július 12-én.
