„Teljesen kiéhezett és legatyásodott emberekkel a luxusautókból kommunikálni nem egyenrangú párbeszéd”

A Szabad Európa interjúja Alföldi Róberttel.

Az egy dolog, hogy a hatalom a hozzá közelebb álló dolgokat jobban támogatja. Amivel gond van, az az, hogy teljes mértékben hiányzik az élni hagyás a mai magyar (kultúr)politikából – mondja Alföldi Róbert.

A Jászai Mari-díj mellett több mint negyven díjjal és elismeréssel kitüntetett színész és rendező, akit legutóbb a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjának is megválasztottak, havi 30-32 előadásban játszott ugyan az elmúlt évadban, de a rendezés, ami szintén fontos számára, ahogy mondta, kikopott. Az idei évadra a Budaörsi Latinovits Színházba hívták direktorként.
Az interjúban szóba kerülnek még az országgyűlési választások, a manipuláció, Trianon és a magyar folklór, és az ukrajnai háború is.

A választások előtt több videóban is elmondtad a véleményedet a közösségi oldaladon, hogy miről dönthetünk majd április 3-án. Ehhez képest hogyan érintett az eredmény, az újabb kétharmad?

Ezt elengedtem abban a pillanatban, amikor megláttam az eredményt a választások éjszakáján. Előtte, úgy érzem, mindent megtettem, amit tudtam vagy ami tőlem telt, de ez nem sokat változtatott a dolgon. Azóta tényleg elengedtem. Nem vagyok hajlandó ezen görcsölni, nem vagyok hajlandó olyannal foglalkozni, amire nincs hatásom, amin nem tudok változtatni. Nem akarok beposhadni, és egy zárt, szemellenzős valakivé válni. Sokkal kevesebbet foglalkozom közélettel, politikával, sokkal kevesebb hírt olvasok. Megpróbálom végezni a dolgomat, amíg lehet, amíg van lehetőségem rá.

„Az élni hagyás teljes mértékben hiányzik a mai magyar kultúrpolitikából”

Akkor az sem érdekel már, amit a választások után lehetett olvasni sok helyen, hogy főleg a nyolc általánost végzett, illetve a mélyszegénységben élők körében nagy a Fidesz támogatottsága?

Sokszor elmondtam már, hogy ez az elmúlt harminc év egyik legnagyobb problémája. A demokrácia nem egy velünk született cucc, azt meg kell tanulni. Itt hiába volt rendszerváltás és a rendszerváltásnál hiába volt kvázi euforikus hangulat, senki nem kezdte az embereknek magyarázni, mi az a demokrácia, mik a kötelességeid, a lehetőségeid. Ez egy hosszú tanulási folyamat, amit teljes mértékben kihagyott a magyar politikai elit és a média. Most, harminc év után nem lehet számonkérni, hogy ugyanazok a beidegződések működnek, amelyek régebben is. Főleg olyan emberek esetében, akik nem annyira képzettek vagy mélyszegénységben élnek. L. Ritók Nóra beszélt arról, hogy az Igazgyönggyel hosszú évek óta dolgoznak a mélyszegénységben élő falvakban, és mára eljutottak odáig, hogy diplomásaik is vannak, de a politikai gondolkodásig vagy addig, hogy a felelősségről beszéljenek, nem tudnak eljutni, hiszen nagyon más dolguk volt. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ezek az emberek, akik most át vannak verve vagy meg vannak vezetve, vagy szoronganak, ne tudnának kíváncsibbak, nyitottabbak lenni. Azt viszont látni kell, hogy senkinek sem érdeke, hogy ők is elkezdjenek gondolkodni.

A népszavazás viszont érvénytelen lett…

Ennek az okát én sem értem. Lehet, hogy már egy határon túl volt, hogy ennyire hülyének néznek bennünket. Az biztos, hogy fontos téma volt a kormány számára, erre próbálták felépíteni a kampányt addig, amíg a másik oldal miniszterelnök-jelöltje el nem kezdett ótvar nagy hülyeségeket beszélni, amikbe bele lehetett kapaszkodni. A miniszterelnöknek is fontos volt, hiszen mászkált összevissza az országban, és agitálta az embereket. A dolog másik oldala az, hogy hiába lehet azt mondani, hogy érvénytelen lett, de azért nagyon sok ember szavazott úgy, ahogy a kormány elvárta. Ha elegendő szavazat gyűlt volna össze, akkor nagy sikerként kommunikálhatta volna ezt is a kormány. A kérdés az, mit hogyan kommunikálnak. Most verjük a mellünket, hogy elvesztettük a választást, de bezzeg a népszavazás. Ha azt megvizsgáljuk, az sem annyira nagyon egyértelmű.

Azt mondtad egy korábbi interjúban, hogy légüres térbe kerültél.

Ezért lecsesztek. Igazándiból azon gondolkodom azóta, hogy az ember nem elég pontosan fogalmaz. Nem arról van szó, hogy nem vagyok jelen. Hiszen havi harminc-harminckét előadásom van.

A következő évadban viszont csak Budaörsre hívtak rendezni, igaz?

Igen, Budaörsön fogok rendezni egy csodálatos kortárs darabot: Varsányi Annától Az eprésző kislányt. És igen, maga a rendezés szűnt meg totálisan, az, hogy létrehozzak előadásokat. Erről beszélek, amikor azt mondom, hogy légüres térben vagyok. A rendezés pont arról szól, hogy nagyon erősen képviselsz, felépítesz egy világot, jól lehet vele beszélni a világról. Ezt szeretem benne. Félreértés ne essék, imádok játszani, csodálatos szerepeim vannak, és az is nagyszerű érzés, hogy annyian kíváncsiak rá. De a másik lábam, ami az volt, hogy előadásokat hozok létre, megszűnt. Ez nekem rossz, mert máshogy építesz fel, máshogy vizsgálod a világot rendezőként, és megint máshogy teszed ugyanezt színészként. Szóval nem arról van szó, hogy eltűntem vagy kikoptam a szakmából, de valahogy mégis. Valahogy sokkal inkább magánzóvá váltam, mint eddig.

Tudod ennek az okát? Mondott valaki valamit?

Ezeket nem mondják. Az a baj, hogy én ennél hiúbb vagyok, olyan kérdést nem teszek fel, hogy miért nem hívsz vissza, amikor előtte több évig dolgoztam nálad, mert sem őt, sem magamat nem akarom kínos helyzetbe hozni. Nem tudom, mi ennek az oka. Biztos az is, hogy az ember öregszik, és egyáltalán nem biztos, hogy friss marad. Nem akarom ezt üldözésre venni, nem akarok erről beszélni, hogy engem így, úgy, amúgy üldöznek. Nem üldöznek. Pontosan lehet tudni, hogy az a típusú gondolkodás és az, hogy hangot adsz ennek a gondolkodásodnak, sok helyről már eleve kizár. Tényleg lehet, hogy szakmailag is elfárad vagy legalábbis nem annyira friss az ember. Én ezt nem annyira érzékelem magamon, de ezt nem is szoktuk magunkon érzékelni, legfeljebb mások érezhetik rajtunk. Erről nem akarok többet beszélni, mert nagyon félreérthető, panasznak és nyavalygásnak tűnik, miközben nálam ezerszer rosszabb helyzetben vannak kollégák.

Stúdió- vagy pinceszínházat nem akartál volna sosem csinálni?

Az nem az én utam. Nem azért, mert ciki, csak én nem ebben a rendszerben nőttem fel, máshoz vagyok szokva, máshogy tudok dolgozni. Ha nekem azzal kell foglalkoznom, hogy honnan szerzek két reflektort, attól begörcsölök. Én abban a színházi működésben szocializálódtam, hogy bemegyek, és ott van minden, minden lehetőség meg van teremtve. Ez az egyik része. A másik része meg az, hogy azért nagyon nincs előttem az, hogy ha én most egy kis pinceszínházat szeretnék összehozni egy társulattal, akkor sorban állnának a támogatók, és az államtól is nagyon sok pénzt kapnék rá. Sosem akarnám ilyen helyzetbe hozni azokat, akikkel dolgozom.

Kiszolgáltatott helyzetbe?

Igen. Nem akarom, hogy ne tudjak normális pénzt fizetni annak, akinek mondjuk két gyereke van. Nem akarom olyan helyzetbe hozni, hogy nemet kelljen mondanom neki. Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, hogy csináljunk színházat.

Alföldi Róbert is kávét főzött az Átrium támogatói napján

Mi kellene ahhoz szerinted, hogy ne arról szóljon a kultúra támogatása, hogy színházi olimpiát csinálnak 6,8 milliárd forintból, közben estéről estére telt házzal működő, független színházaknak a túlélésért kell küzdeniük?

Azt lehet látni, hogy miden, ami mást képvisel, mint amit vagy ahogy a hatalom és a kultúrpolitika gondol, ott az a cél, hogy ne legyen. Nekem azzal semmi problémám nincs, hogy a hatalom a hozzá közelebb álló dolgokat jobban támogatja. Ami viszont érthetetlen, az az, hogy az élni hagyás teljes mértékben hiányzik a mai magyar kultúrpolitikából és az én szakmám vezetői rétegéből különösen. Ha végre mindenki megnyugodna, hogy nagyon sokféle dolog tud egymás mellett létezni, akkor talán lehetne egymással beszélgetni. De amíg őrjöngés van, és azon dolgoznak, hogy bizonyos dolgok ne legyenek, helyette csak egyféle dolog létezzen, addig nem tudom, hogy lehet-e bármilyen módon párbeszédet folytatni. Teljesen kiéhezett és teljesen legatyásodott emberekkel a luxusautókból kommunikálni szerintem nem egyenrangú párbeszéd. Itt az okozza a problémát, hogy nagyon sok helyen a hatalomhoz közel álló alkotóknál van a pénz, paripa, fegyver, posztó, de néző nem nagyon akad. Ahol pedig az előbbiek nincsenek, ott valahogy több néző van. Ez persze természetesen általánosítás, tehát nem kell azonnal elküldeni a statisztikákat a nézőkről, de azért nagyjából így van. Ez biztos nagyon frusztráló.

Ha most odamehetnél az öt- vagy hatéves Alföldi Róberthez, aki épp eldöntötte, hogy a színház világa érdekli, nem javasolnál neki más pályát?

Hogy mást csinálnék-e? Biztos, hogy nem.

Ilyen körülmények között sem?

Abszolút. Nem értek semmi máshoz, nem érdekel semmi más. Az egy következő lépés, hogy éppen az ember milyen helyzetben, társadalmi közegben van, vagy hogy milyen lehetőségek állnak nyitva a számára, de ennek nincs köze ahhoz, hogy mennyire rajongok a színházért és hogy mennyire szerencsésnek érzem magam azért, hogy ezt csinálhatom. A két dolog nem ugyanaz, az egyik nem írja felül a másikat.

A tévézéssel mi a helyzet? Ha most hívnának, és önazonosan tudnál benne részt venni, vállalnád?

Csak akkor, ha olyan lenne. Mindenáron nem szeretnék tévézni, de ha érdekelne, akkor biztos elvállalnám.

Akármelyik tévécsatornánál?

Tök előttem van, amint az MTVA vagy a Duna TV vagy a TV2 őrülten hívogat a mobilomon, hogy mikor megyek hozzájuk dolgozni (nevet). De engem ez nem érdekel, egyáltalán nem foglalkoztat az, hogy nem tehetem be a lábamat a közszolgálati televízióba.

EHHEZ KAPCSOLÓDÓAN: MTVA szerkesztő: Itt „nem az ellenzéki összefogást támogatják”

Ami a te adóforintjaidból is működik.

Igen, de ez engem egyáltalán nem frusztrál. Fel sem merült még bennem, mert szerintem ez nem is az én dolgom. Elég jó a PR-om a közszolgálati televízió nélkül is, ez tényleg nem foglalkoztat.

Mi az, ami foglalkoztat? A telt házak? A vastapsok? Mi visz tovább?

A taps csodálatos, de nem az visz előre, hanem az, hogy érdekel az, amit csinálok. Még most is, hogy ha nem is nehezebb, de mélyebb koncentrációt igényel, hogy az ember esténként ugyanazt a színvonalat tudja hozni, vagy talán még egy kicsit jobbat. Az a fajta lazaság már nincs meg, hogy beugrom hatkor, és aztán bármit eljátszom hétkor. Sokkal nagyobb súlya van, sokkal nagyobb félsz van az emberben. De ha megkérdezed tőlem, hogy mitől félek, arra nem tudok válaszolni. Mindenesetre van egy nagyobb szorongás az egész cucctól. Ezt mindig is mondták az idős kollégák, de amikor fiatal vagy, kiröhögöd őket, és aztán rájössz, hogy igazuk volt.

Ez mióta van?

Most már pár éve. Nagyon sokat játszom, havi harminc-harminckettőt, és ezek nem kis szerepek, tehát ez nagy meló.

Nem tudod kipihenni magad?

Abszolút ki tudom pihenni magamat. Nem viszem haza az előadást, nem pörgök a nappalimban a szerepemben. De tizenkét darab van a fejemben, és ahhoz, hogy az adott napon az az előadás teljesen jól le tudjon menni, előtte sokkal több melóra van szükségem, mert annyiféle és annyi van, hogy muszáj több energiát, figyelmet, munkát belerakni, mielőtt az ember felmegy a színpadra.

Említetted, hogy az a fajta gondolkodás, és hogy hangot is adsz ennek, sok helyről kizár. A Frivolban, ami évek óta megy telt házzal az Átriumban, a néptánc nyelvén fogalmaztad meg a gondolataidat nagyon aktuális és égető társadalmi kérdésekről a koreográfusod segítségével.

A néptánc mindig is közel állt hozzám. Évek óta dolgozom Vári Bertalannal és a csapatával, a Varidance-szel. Egészen különleges az a típusú energia vagy értelmezés, ahogy például összerakta a néptáncot a West Side Storyban az amerikai musicalek mozgáskultúrájával, vagy a Hegedűs a háztetőnben a zsidó tánccal, és valami teljesen új dolgot hozott létre. Nagyon nem szeretem, hogy a néptánc vagy a népi kultúra ki van sajátítva, vagy legalábbis egészen speciálisan van értelmezve. Nem gondolom, hogy a műszálas anyagra nyomott matyó minta a népi kultúra csimborasszója. Nagyon bírom, hogy beemelődik a mai divatba, de ezt ne tekintsük már a népi kultúra virágba borulásának. A másik, hogy rettentő szomorú, ha egy politikai oldal kisajátítja a népi kultúrát magának, hiszen a népi kultúra iszonyatosan gazdag. A Frivolban is abszolút hétköznapi, társadalmi ügyekről beszélünk a néptánc segítségével, azaz eszközként használjuk a néptáncot, például az előbb említett népszavazástól kezdve a könyvdaráláson át a családon belüli bántalmazásig mindenről lehet beszélni a néptánc nyelvén.

EHHEZ KAPCSOLÓDÓAN: A gyűlöletvonatból nincs kiszállás

Több helyen is elmondtad, hogy a Covid alatt elkezdett érdekelni a magyar folklór. Ez összefüggésben van vagy volt a Frivollal, vagy ez már egy teljesen másik történet?

Nem, ez teljesen egymástól függetlenül történt. A néptáncot régóta szeretem, de a népi kultúrába a Covid alatt ástam bele magamat. Persze régebben is érdekelt, de akkor találkoztam egy fantasztikus házaspárral, akiknek elképesztő kulturális tudásuk és gyűjteményük van. Amikor egyben látsz ennyi csodálatos dolgot, akkor az kinyílik, és kiderül számodra, hogy mennyire modern az egész népi kultúra. Az, amit sulykolnak és kirakatba tesznek, az csak egy nagyon vékony és nagyon giccses szelete, miközben például én azt gondolom róla, hogy iszonyatosan modern. A csákvári szilkék csíkozása a Frank Stella vagy a Bak Imre csíkozása. Egyáltalán nincs egymástól távol a két dolog, sőt.

Ugyanígy kisajátítás ellen mentetek tulajdonképpen, amikor Urbán Andrással megcsináltátok A trianoni csatát? Mármint mintha arról is igyekeznének fentről megmondani, hogyan kell jól gondolkodni.

A darabban van is olyan szövegem, hogy az ehhez való viszonyulásunk alapján ítélnek meg minket. Nincs vizsgálódás, nincs párbeszéd, nincs ütköztetés, nincs beszélgetés a dologról, elvárások vannak. Ezt vizsgálja az egész előadás, amit a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházzal közösen csináltunk, azaz határon túli és határon inneni magyar színészek beszélnek Trianonról, és vizsgálják ezt a problematikát, ami persze nem annyira egyszerű és világos, mert mind a két oldalon vannak előítéletek, tévhitek, zűrzavarok, fájdalmak, igazságok, igazságtalanságok. Nem fekete-fehér. Azt akarják fentről, hogy az legyen, de közben, ahogy megélődik vagy ahogy ez belemászik az életünkbe, az egy bonyolultabb cucc.

Azt mondod, minden arról szól, mit hogyan kommunikálunk. Mennyire szól számodra a Network a manipulációról?

Abszolút a manipulációról szól. A média, a politika – tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy minek a manipulációjáról szól. Szerintem ez a figura (Howard Beale, az esti Híradó bemondója), aki először áldozat, aztán kitalálódik, szintén manipulál. Azt mutatja be az előadás, hogy milyen egyszerű manipulálni az embereket. Nota bene én is manipulálom az embereket estéről estére vagy délutánról délutánra, amikor játszunk.

Milyen veled együtt dolgozni, amikor játszol vagy rendezel?

Mit tudom én. Megpróbálok nagyon figyelni és önazonos lenni minden helyzetben. Akár előadáson a partnerrel, akár rendezőként. Utóbbinak szerintem kérlelhetetlen vagyok az emberekkel, mert azt szeretem, ha valamit csinálunk. Inkább mondjuk azt, hogy nincs kedvünk próbálni, és menjünk haza, de nem szeretem, mert sokkal jobban fáraszt, ha úgy teszünk, mintha csinálnánk valamit.

A beszélgetés elején azt mondtad, távolabb tartod magadtól a híreket, a közéletet, próbálod elengedni ezeket, de ha társadalmi igazságtalanságot látsz majd, továbbra is meg fogsz szólalni ellene?

Unom.

Azt, hogy egyedül vagy ezzel?

Azzal nem foglalkozom. Biztos, hogy fog még sok szociális vagy emberi igazságtalanság történni, és akkor biztosan nem bírom majd ki, hogy ne szólaljak meg, ne álljak oda mellé, de valahogy kipucolódott ez most belőlem. Azzal, ami történt, rákényszerültem arra, ahogy Voltaire Candide-ja mondja: műveljük kertjeinket. Most ebben vagyok. A másik utat is megpróbáltam, de nem működött.

Azt kérdezném még, hogy szerinted öt év múlva mi lesz itt, Magyarországon vagy a világban.

Nem tudom. Azt sem tudom, fogunk-e élni, fogunk-e tudni majd mit enni. Véget ér-e addigra ez a totálisan érthetetlen és szörnyűséges háború, amiről tényleg nem tudtuk volna elképzelni, hogy ilyen történhet, hiszen mégis csak a XXI. században vagyunk…

De mintha a történelem ismételné magát.

Mintha nem tudom, hányat írnánk. Nem szeretnék menekülni, nem szeretnék óvóhelyre menni. Ebben bízom, hogy ez talán nem lesz.

Jakab-Aponyi Noémi a Népszabadság Magazin külsős munkatársaként kezdte pályáját, később a Kortárs Online-on, az Irodalmi Jelenben és a Drótban lehetett az írásait olvasni. A Szabad Európa előtt az Érd Médiacentrum újságírója, szerkesztője és rádiós műsorvezetője volt.