Te is bozgor vagy, csak eddig nem tudtál róla

A Qubit cikke 2025. május 3-án.

Ez az írás elsősorban arra tesz kísérletet, hogy a román nyelvben a magyarokra pejoratív értelemben használt „bozgor” szó Szilágyi N. Sándor által már korábban felvetett etimológiáját irodalmi adatokkal bizonyítsa. A kiindulópontot ehhez talán meglepő módon Jaroslav Hašek méltán híres Švejkje nyújtja majd, amelynek magyar fordításaiból a cseh eredetibe vendégszövegként illesztett b-betűs káromkodások szinte kivétel nélkül kigyomlálásra kerültek. Ezt követően azt mutatom be, hogy a Hašek által használt irodalmi sztereotípia egyáltalán nem volt egyedi.

A verbálisan agresszív magyarok kliséje a 18. század óta különösen a német irodalomban szinte töretlen népszerűségnek örvendett, de az itt bemutatott források alapján éppen az első világháború környékén erősödött meg, és lett az egykori huszár-rekvizitumból a közönséges és olcsó humor bármikor elővehető eszköze. E nem túl hízelgő sztereotipizálást azonban (bármennyire fedte és fedi ma is egyébként a valóságot) az akkori magyar közvélemény már egyre kevésbé tolerálta, Trianont követően pedig már (feltehetően) mintegy automatikus, védekező reflexszel egyszerűen ignorálta. Hogy ezt az öncenzúrát és önbecsapást a nemzeti önkép vagy történeti tudat ma is tapintható elszakadásában a valóságtól okként vagy okozatként kell-e értelmeznünk, azt döntse el a kedves olvasó.

Megazisten!

Kiindulópontunk Réz Ádám mára klasszikus Švejk-fordítása (Jaroslav Hašek: Svejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban 1-2. Budapest, 1977). A regény három helye lesz érdekes számunkra. Az első jelenet Švejk királyhidai kalandja: Lukaš főhadnagy egy tökrészegen írt szerelmes levéllel küldi tisztiszolgáját Kákonyiné őnagyságához, akit távolról, a varieté közönségében szúrt ki magának előző este, majd egy üveg konyakból bátorságot merítve szexuális ábrándjai célpontjává tett. A levélhordozó Švejkhez útja során hozzácsapódik hungarofóbiás cimborája, Vodička, az öreg árkász: együtt csöngetnek be az éppen ebédjét fogyasztó házaspárhoz. A cseléd által átadott levelet olvasván Kákonyi cifra szavak kíséretében ront ki az ebédlőből az előszobában várakozó két katonához, de némi szóváltást követően Vodička legurítja a lépcsőn. A kibontakozó tömegverekedésnek az őrjárat vet véget. Az esetből hatalmas botrány lesz, megírják a lapok, és a körzet országgyűlési képviselője interpellációt nyújt be a parlamentben. A cseh ezredparancsnok természetesen Švejket és a főhadnagyot is előlépteti. A Monarchiát feszítő nemzetiségi ellentétek szatirikus, de pontos ábrázolása mellett (erről lásd még bővebben: Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása), a konkrét, minket érdeklő mozzanat Kákonyi Zrínyiéhez hasonló kirohanása és az azt megelőző káromkodás. Réz Ádámnál ezt olvashatjuk:

Aztán a szobából, ahová a cseléd bevitte a levelet, nagy kiabálás és lárma hallatszott. Valaki a földhöz vágott egy súlyos tárgyat, aztán világosan hallani lehetett, hogy poharak repülnek és tányérok törnek darabokra, s mindezt bősz ordítás kísérte: – Megazisten az anyját, az apját, a Krisztusát, az egész világot!

Ha megnézzük Hašek eredeti cseh szövegét, rögtön szembeötlik, hogy az ott szintén magyarul szereplő, Kákonyi szájába adott káromkodásokból a fordító mit hagyott ki következetesen:

Pak bylo slyšet z pokoje, kam odnesla služka psaní, velký křik a hluk. Někdo uhodil něčím těžkým o zem, pak se dalo rozeznat jasně, že tam lítají sklenice a tříští se talíře, do čehož znělo hulákání. „Baszom az anyát, baszom az istenet, baszom a Krisztus Márját, baszom az atyádot, baszom a világot!”

Hasonló finomkodást fedezhetünk fel a következő részletben is. Švejkék Királyhidáról Budapestre értek, és a pályaudvaron várják, hogy az olasz vagy az orosz frontra irányítják végül az ezredet. Az unatkozó katonákhoz két öreg hölgy érkezik röplapokkal és szájszag elleni cukorkákkal. A röplapokon „Szatmárbudafalusy Géza budapesti érsek” magyar és német nyelvű imája olvasható a Monarchia győzelméért. Réz Ádámnál:

Ezenkívül a lestrapált, lenyúzott hölgyek egy nagy csomag nyomtatott papírlapot is hoztak; minden lapon két ima állt, melyet Szatmárbudafalusy Géza, budapesti érsek írt. A kétnyelvű, német-magyar imák szörnyű átkokat szórtak minden elképzelhető ellenségre. Olyan szenvedélyesen voltak megírva, hogy csak az ízes magyar „megazisten” hiányzott a végükről. A tiszteletre méltó érsek szerint az irgalmas úristennek legfőbb kötelessége volt nudlivá és paprikás gulyássá aprítani az oroszokat, angolokat, szerbeket, franciákat és japánokat. Az irgalmas úristennek az ellenség vérében kell fürödnie, és halomra kell gyilkolnia őket, mint ahogy az a goromba Heródes tette a kisgyerekekkel. A főtisztelendő budapesti érsek például ilyen szép mondatokkal is élt imácskáiban: „Isten áldja meg szuronyaitokat, hogy mélyen belefúródjanak ellenségeitek gyomrába. Vajha a mindenek fölött igazságos Úr tüzérségi tüzet zúdítana az ellenséges vezérkarok fejére. Bárcsak megadná az irgalmas Atyaúristen, hogy minden ellenség fulladjon bele önvérébe, amely az általatok ütött sebekből eredend”! Ezért kell még egyszer elismételnünk, hogy ezekhez az imácskákhoz semmi se hiányzott, csak a „megazisten”.

Miközben cseh eredetiben ugyenez a részlet:

Kromě toho přinesly ustarané, utahané dámy veliký balík vytištěných dvou modliteb sepsaných budapeštským arcibiskupem Gézou ze Szatmár-Budafalu. Byly německo-maďarské a obsahovaly nejstrašnější prokletí všech nepřátel. Psány byly tyto modlitbičky tak vášnivě, že tam jenom na konci scházelo řízné maďarské „Baszom a Krisztusmárját!” Dle ctihodného arcibiskupa měl dobrotivý bůh Rusy, Angličany, Srby, Francouze, Japonce rozsekat na nudle a na paprikaguláš. Dobrotivý bůh měl se koupat v krvi nepřátel a pomordovat to všechno, jako to udělal surovec Herodes s mláďátky. Důstojný arcibiskup budapeštský použil ve svých modlitbičkách například takových pěkných vět: „Bůh žehnej vašim bodákům, aby hluboko vnikly do břicha vašich nepřátel. Nechť nejvýš spravedlivý Hospodin řídí dělostřelecký oheň nad hlavy nepřátelských štábů. Milosrdný bůh dejž, aby se všichni nepřátelé zalkli ve své vlastní krvi, z ran, které vy jim nanesete!“ Proto je třeba ještě jednou opakovat, že k těmto modlitbičkám nakonec nic jiného nescházelo než to „Baszom a Krisztusmárját!”

A harmadik számunkra fontos részletet a regény végén találjuk. Švejk a menetszázaddal már Galíciában van, és a szállásmesterrel előreküldik, hogy éjjeli szállást foglaljanak egy faluban. Útközben elválik társától, majd kíváncsiságból felpróbálja egy szökött orosz hadifogoly patakparton hagyott egyenruháját. Az arra járó magyar csendőrök természetesen orosznak nézik, és bezsuppolják egy hadifogolytranszportba, amellyel együtt egy romos iskolaépületben tölti az éjszakát:

Švejk tehát, akit orosz köpenyében és tányérsapkájában összetévesztettek azzal az orosz hadifogollyal, aki egy Felstyn melletti faluból szökött meg, szénnel felírta kétségbeesett segélykiáltását a falra, de erről senki sem vett tudomást, s amikor a chyrówi körletben aprólékosan el akart magyarázni mindent egy tisztnek, aki éppen arra járt a sárszerű kukoricakenyeret vételező foglyok mellett, a transzport egyik magyar őre vállba ütötte a puskája tusával, és így szólt rá: – Szamegazisten, mész vissza a sorba, te disznó! Mindez nem ütött el az általános bánásmódtól, melyben a magyar ármádia katonái az orosz hadifoglyokat részesítették, akiknek a nyelvét nem értették.

Cseh eredetiben:

Když tedy Švejk, považovaný omylem v ruském plášti a ve furažce za ruského zajatce, uprchlého z vesnice před Felštýnem, psal své zoufalé výkřiky uhlem na stěny, nikdo si toho nevšímal, a když chtěl v Chyrówě na etapě všechno dopodrobna vysvětlit nějakému důstojníkovi, který šel právě okolo, když jim rozdávali kousky tvrdého kukuřičného chleba, tu ho jeden z maďarských vojáků, hlídající transport zajatců, uhodil kolbou do ramene s poznámkou: „Baszom az élet, lezeš do řady, ruská svině!“ Tohle všechno bylo v rámci, jak zacházeli Maďaři s ruskými zajatci, jejichž řeči nerozuměli.

A 20. századi francia és cseh irodalommal foglalkozó irodalomtörténész, Dobossy László tanulmányaiból és monográfiáiból jól ismert, hogy Hašek beszélt valamennyire magyarul, a háború előtt többször járt Magyarországon, magyar témájú útirajzokat és novellákat is publikált. A magyar bürokrácia nemzetiségellenessége a szlovákok iránt érzett empátiája miatt is különösen bosszantotta ugyan, de nem lehet azt állítani, hogy a magyarokkal szemben teljes mértékben elutasító vagy vodičkai szinten magyargyűlölő lett volna. A visszaemlékezések szerint némi alkohol elfogyasztása után néhány magyar nótát énekelt előszeretettel, és a szabadságot jelképező betyárromantika pozitívan hatott rá. A Švejkben használt káromkodásokat nyilvánvalóan értette, és abban a tudatban élt velük, hogy olvasói is érteni fogják őket. A tudatosságot jelzi, hogy az egyik legblaszfémikusabb kifejezést („baszom a Krisztusmárját”) éppen a katolikus érsek szájába adja, hogy ezzel is a hazafias pátosztól fűtött retorika képmutatását, végső soron a háború totális abszurditását figurázza ki. Kákonyi és a magyar őr esetében a bazmegelés már egyszerűen egy, feltehetően a korban elterjedt nemzeti sztereotípiára épülő komikus elem. A füle mögött megkötött szalvétával kirohanó királyhidai polgár mindent összebazmegel (Isten, Krisztus, világ, élet), elkeseredése az egész világ ellen irányul. A galíciai fronton Švejket puskatussal megütő magyar őr száján pedig teljes természetességgel, rezignált és dühös világfájdalommal csúszik ki: „baszom az élet.” Ami nem is biztos, hogy „élet”, de erre még visszatérünk. Előbb azonban azt kell röviden áttekintenünk, hogy mi köze mindennek a bozgorokhoz.

Szemérmes bozgorok

Ami egészen biztos: a bozgor szót a román nyelvben pejoratív értelemben a magyarokra használták (használják). A 20. század első felénél nem ismert korábbi előfordulása, de igazi elterjedése és széleskörű használata 1945 utánra, különösen a Ceaușescu-diktatúra éveire, lecsengése pedig a kilencvenes évekre tehető. Jelentéséről és etimológiájáról többféle elmélet van. Az erdélyi magyarok körében legelterjedtebb népetimológia és áldozati narratíva szerint jelentése „hazátlan”, és valamiféle szláv jövevényszóként honosodott meg a románban, de olyan elképzelés is létezik, hogy eredetileg egyenesen a cári Oroszországban élő zsidókra alkalmazták a terminust. Mindezekkel szemben vetette föl Szilágyi N. Sándor egy szellemes írásában a kilencvenes évek végén, hogy a bozgor nem jövevényszó, hanem sokkal inkább az állandóan bazmegelő magyarok kigúnyolására, belső fejlődés eredményeképpen jöhetett létre a román nyelvben. Ezt egyesek elfogadták, és történeti forrásokkal is igyekeztek igazolni (ti. olyan 20. századi, interetnikus szituációk leírásával, ahol a magyar szereplőket román oldalról az állandó káromkodással jellemzik), mások viszont nyelvészeti és hangtani szempontból sem tartották igazolhatónak, és egy sokkal bonyolultabb, de végeredményben szintén belső fejlődés végtermékének feltételezik, amely így szemantikailag közelebb állhat a máig elterjedtebb értelmezéshez (eredeti jelentése eszerint: vadember, erdőlakó).

Nem vagyok nyelvész, és nem értek sem a magyar, sem a román hangtanhoz. Nem gondolom azonban, hogy a Hašeknél látott, egyértelműen magyar nemzeti karakterként feltüntetett bazmegelés és a Szilágyi N. Sándor által felvetett etimológia között, már csak az időbeli egybeesés miatt sem lenne összefüggés. Ha ugyanis kicsit megkapargatjuk a felszínt, nem csupán a 20. század első feléből találunk még további előfordulásokat a verbálisan agresszív magyarok kliséjére (lásd alább), de azt is kénytelenek leszünk konstatálni, hogy legalábbis német nyelvterületen, a 18. századtól a 20. század derekáig – hol pejoratív, hol kifejezetten elismerő felhanggal – szinte töretlenül élt a bazmegelő magyarok sztereotípiája, amelyről viszont az ezeréves dicsőséget a századfordulón ünneplő Magyarországon, és különösen Trianon után már igyekeztek egyre kevésbé tudomást venni. Ezt az érzékenységet aztán a jelek szerint külföldön is elfogadták, olyannyira, hogy ugyanez a sztereotípia az egyetlen általam talált, viszonylag recens, német nyelvű összefoglaló cikkben már említésre sem kerül.

Lélektani szempontból persze tökéletesen érthető, hogy a kisebbségi létbe szorított és az elnyomás változatos fajtáival szembesülni kénytelen romániai magyarság körében a bozgor szó áldozati narratívát erősítő etimológiája vált uralkodóvá. (Mellékes, de nem lényegtelen zárójeles megjegyzés: az etimologizálásban felbukkanó, a történelemből szintén ismerős zsidó-magyar sorsközösség motívuma – az észak-erdélyi magyar zsidók második világháborús sorsának fényében – már-már morbid önellentmondásnak tűnik ebben a képletben.) A fentiek tükrében ugyanakkor az sem kizárt, hogy a bazmegelés tagadása vagy figyelmen kívül hagyása egy feltehetően korábban rögzült kulturális reflex lehetett, amelyet a különösen fájó gúnyolódás tárgyává tett erdélyi magyarok a 20. század második felében már automatikusan alkalmazhattak – annál is inkább, hiszen erre az időre részben pont a következetes elhallgatás, részben pedig az újabb traumák hatására a feledés végleges homálya borult a nagyhangú, bunkó magyar irodalmi kliséjére.

Ami a másik oldalt, a szemérmes irodalmárokat illeti: talán a történeti szociolingvisztika tárgykörébe tartozó kérdés, hogy a mosdatlan köznyelv eredményezhet-e egyfajta túlhajtott ellentételezést az irodalmi nyelvben, vagyis a klasszikus és modern magyar irodalom sokszor emlegetett szemérmes jellegét tarthatjuk-e egyszerű túlkompenzációnak. Feltételezhetjük azt is, hogy a történeti klisé a realitást tükrözi, és a jelenben körülnézve miért ne tennénk így, a 20. század első felére nézvést pedig miért ne hinnénk Hašeknek.

Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy a Švejk fordításai esetében a filológiai pontosság valamiféle kulturális komplexus áldozata lett. Réz Ádám változatos eszközökkel operál: a legblaszfémikusabb, istenkáromló részek kihagyásával, illetve egyfajta átstilizált, csonka formula („Megazisten”) megalkotásával varázsolja magyar nyomdafestéket elviselővé Hašek szövegét, és tünteti el belőle a túl vaskosnak ítélt komikum forrását, azaz a következetesen ismétlődő bazmeget.

A korábbi Švejk-fordítás Hašek kortársa, a háborút és hadifogságot szintén megjárt Karikás Frigyes munkája. A tanácsköztársaság idején a 39. dandár politikai tisztjeként tevékenykedő, Nyugat-Európába és a Szovjetunióba emigrált, 1938-ban Moszkvában, Kun Bélával közel egyidőben kivégzett Karikást nehezen lehetne túlságos nemzeti részrehajlással vagy sovén nacionalizmussal vádolni. Párizsban, 1930-ban megjelent fordítását az inkriminált magyar kifejezéseket hiánytalanul tartalmazó német fordítás alapján készítette (érdemes megemlékezni a német fordítóról, a prágai születésű, Kafka szerkesztőjeként működő és Auschwitzban 1944-ben meggyilkolt Grete Reinerről is).

Karikás szövege összességében valamiféle fésületlen eredetiséget hordoz – mivel maga is katona volt a Monarchia hadseregében, közel állt hozzá a Hašek által a regényben használt k.u.k.-zsargon. A fent látott három részletben ennek ellenére ő sem érezte helyénvalónak az eredeti magyar szöveg közlését. Kákonyi kirohanása esetében a férj felháborodását ugyan hűen tükröző, csúnya káromkodást illesztett a fordításba, de a nevezetes bazmeg első szótagját gondosan elharapta, az istenkáromló részeket pedig részben elhagyta, részben pedig személyesebbé hangolta, így a végeredmény már nemcsak kevésbé lett blaszfémikus, de karikatúra-jellegét is elvesztette:

Majd hirtelen szörnyű lárma hallatszott ki abból a szobából, ahová a cseléd a levelet bevitte. Kiabáltak, tányérok röpültek a földhöz, nehéz tárgyak csapódtak a padlóhoz és a tányértörés és csapkodás zajából kihallatszott az előszobába:

– „…sszam az anyád istenit, azt a megváltó krisztusát annak a büdös kurva anyádnak!”

A második esetben (ő vagy szerkesztő) a Krisztus anyjára irányuló káromkodást egészen egyszerűen elhagyta, kipontozással jelezve a hiányt:

Ezenkívül hoztak még ezek a megviselt hölgyek egy csomagot tele mindenféle nyomtatott imával, amit Szatmáry Géza püspök szerkesztett. Az imák magyar és német nyelven voltak írva és különböző átkokat szórtak az ellenség fejére. Az aranyszájú püspök szerint az úristennek galuskává és gulyássá kell aprítani az egész orosz, francia, angol, szerb, japán hadsereget… Továbbá azt követelte még ez a derék püspök az irgalmas istentől, hogy fürödjön meg az egy szálig legyilkolt ellenség vérében, amiként az az elvetemedett Heródes a legyilkolt kis zsidógyerekekkel tette. A derék püspök forró fohászában például a következőket óhajtotta: „Áldja meg a jó isten szuronyainkat, hogy minél mélyebben megforgathassátok az ellenség gyomrában. Az igazságos isten irányítsa az ágyúk tüzét az ellenséges vezérkar fejére. Az irgalmas isten adja, hogy az ellenség a saját vérébe fulladjon…”

A harmadik példánknál pedig az eredeti kifejezést egy szalonképesebb verzióval helyettesítette, amely viszont, mint látni fogjuk, hasonlóan a magyarokhoz kapcsolódó klisé része volt:

Amikor Švejk, akit orosz egyenruhája miatt tévesen orosz hadifogolynak néztek – az igazi fogoly egy Feldstein melletti faluból megugrott –, kétségbeesett panaszait szénnel a falra írta, senki sem vett róla tudomást és amikor Chirovába szállíttatása közben egy arra járó tisztnek mindent el akart mesélni (éppen akkor kemény kukoricakenyeret osztottak ki), az egyik magyar katona, aki a transzportot kísérte, a puskatussal nagyot ütött a hátára és azt mondta:

– A teremtésit, nem mégy rögtön vissza a sorba, te disznó!

Többről lehet itt szó tehát, mint valamiféle egyszerű finomkodásról, ami például Karikás esetében a fenti első idézetből teljesen hiányzik is. Az a sanda gyanúnk tehát, hogy egy kulturálisan mélyebben beágyazott védekezési mechanizmust érhetünk tetten, amely egyazon, a 20. század elején még nemzetközi szinten, vagy legalábbis a Monarchiában biztosan elterjedt sztereotípiához kapcsolódott, és akár a bozgor szó utólagos, áldozati narratívába helyezett értelmezésénél, akár a Švejk magyar fordításainál, fordított akkulturációs reflexként mintegy kiszűrte, vagy automatikusan módosította az interetnikus diskurzus azon elemeit, amelyek a vélt vagy valós nemzeti önképet túlságosan sértették, vagy a nemzeti közösség többsége által elfogadott vagy óhajtott történeti identitással és narratívával szembehelyezkedtek. Mielőtt azonban rátérnénk a jelenség lehetséges történelmi okaira, azokat a további adatokat kell összeszednünk, amelyek a bazmegelő magyarok sztereotípiájának elterjedtségét és a magyar oldalon ezzel szemben kialakult, tartózkodó szemérmet igazolják.

Bassa Manelka!

1921. szeptemberében, vagyis a Švejk megjelenésével közel egy időben a Csehországban született Rudolf Kreutz a bécsi illetőségű Die Muskete című szatirikus lapban, Jeremias álnéven egy érdekes kis költeményt publikált, így reagálva a Nyugat-Magyarország Ausztriának történő átadását éppen akkortájt megakadályozó magyar szabadcsapatok tevékenységére. Elegendő lesz itt most az első két versszakot idéznünk:

Magyaren schreiben als Jahresdatum
921 post Christum natum,
Denn tausend Jahre sind spurlos vergangen,
Nur die »Kultur« hat bissel verfangen,
Éljen!

Weil Schwab versucht hat, sie zu lackieren,
Id est, wie man sagt – zu europäisieren;
Doch – baszom a kutyát – tausend Jahr’
Ist Betyár geblieben, was Betyár war.
Éljen!

A magyar szavak német szövegbe keverése, illetve a magyar akcentus kifigurázása a német nyelvű ponyvairodalom kedvelt eszköze volt a korban, Jeremias tehát létező kliséhez nyúlt. A nyílt bazmegelés ugyanakkor egyértelműen azt igazolja, hogy a szatíra szerzője (a megcélzott közönséggel együtt) Hašekhez hasonlóan tisztában volt a szó jelentésével.

Nem teljesen világos, hogy ez az értő használat mikor is kezdődött. A legismertebb fiktív figura, úgy is, mint a műveletlen és tahó magyar megszemélyesítője Mikosch báró volt, akinek kalandjai és tréfás mondásai, az úgynevezett Mikoschiadák számtalan kiadást megértek a 19-20. században. A Göre Gábor bíróhoz mérhető irodalmi alak (érdemes lenne egyszer összevetni, hogy Gárdonyi maga vajon mennyi ihletet meríthetett történetei írásakor a német Mikoschiádákból, de annyi bizonyos, hogy a korabeli kritikusok Göre Gáborban egyfajta anti-Mikoscht láttak) németországi népszerűsége ellen a Quintus álnéven író Kenedi Géza imígyen kelt ki Az Ujság 1906. február 2-i számában:

De ami Mikosch bárót illeti, mindig elfut a pulykaméreg, ha az ő gyalázatos vicczeit olvasom. Pedig körülbelül hatvan millió német veszi utána rólunk a mintát. (…) Ez a félig obszczén fércz-irodalom határozottan kapós. Jaj, nagyon is az. A német polgári világban a Mikosch-vicczek nemcsak nyomtatásban, hanem szájról-szájra is terjednek. – Sind Sie mit dem Baron Mikosch bekannt? – Jóformán minden magyar megkapja ezt a szemhunyorító kérdést odakint. (…)
Kit tudja, mily utakon származott a magyar adomavilág nyersebb része a németek közé? Lehet, a katonaság volt a közvetítő, de bizonyosan nem az irodalom. (…) A magyar kiszólásokból is olvasok néhányat. Köztük egy ilyen találós mesét is: Bassa Manelka Teremtete. A ki megfejti, legyen vele boldog.

Az obszcenitás és irodalom szigorú elválasztása mellett nyilvánvalóan szemet szúr a fenti részletben az álszemérmes értetlenkedéssel idézett „Bassa Manelka Teremtete.” Az álszemérem annál inkább indokolatlannak tűnik, mert már egy évtizeddel korábban Tóth Béla A káromkodás története című tárcájában „a Heinrich Kleisttől klasszikussá avatott Manelkáról” ír, amit úgy használnak „Germánia leányai minden nap százszor,” hogy nincsenek tudatában jelentésének. Valóban, a német irodalomba Heinrich von Kleistnek (1777–1811) és másoknak köszönhetően afféle huszár-rekvizitumként került be a kifejezés, és használták is „bassa manelka,” „bassa teremtete,” vagy csak a rövidített „manelka” formában, látszólag anélkül, hogy tisztában lettek volna az etimológiájával. A porosz hadseregben szolgáló huszároktól még a 18. században eltanult káromkodás, ahogyan azt Lám Frigyes, Turóczi Trostler József és Kunszery Gyula (utóbbi éppen a nyelvújító Kazinczyra hivatkozva) már megírták, eredetileg természetesen úgy hangozhatott: „baszom a lelkét” (itt érünk talán vissza a Švejkben látott „baszom az élet”-hez), illetve „baszom a lelkét, aki teremtette.” Ami, akárhogyan nézzük, igen súlyos blaszfémia.

Mikosch báró kalandjaiba belelapozva – bár az általunk használt gyűjteményes kiadásban a Keneditől is idézett, teljes kifejezést nem találtuk – többnyire magának Mikoschnak, de olykor hű szolgája Janosch, vagy éppen legjobb barátja Schandor szájába adva különféle magyar kifejezésekre bukkanhatunk, ezek ráadásul határozott – és Kenedi által bizonyára teljes mértékben helytelenített – fejlődést is mutatnak. A kiadástörténet még nincs feltárva, ahogyan a névtelenségbe bújt szerzőket sem ismerjük, de amennyiben (a címekből is kiindulva) azt feltételezzük, hogy a gyűjtemény három könyve keletkezési sorrendben követi egymást, rögtön szemet szúr, hogy a harmadikban, amely az előző kettőtől eltérően nem rövid történeteket, hanem Mikosch báró berlini utazását feldolgozó egyetlen tréfás regényt tartalmaz, az előző két könyvtől szintén eltérően, a főhős szájába adott leggyakoribb, töltelékszóként használt káromkodás immáron nem a könnyedebb „teremtete,” vagy „kutyalelky,” vagy „ischtem/erdek teremtete” vagy „erdek adta,” avagy „hoekutialellky.” A Baron Mikoschs Abenteuer auf Reisen című épületes alkotásban ugyanis, túlzás nélkül, csak úgy röpködnek a bazmegek. Nagyjából minden második oldalon ezt olvashatjuk: „bassama!” Amely egyben (sejtésünk szerint) az egyik fontos összekötő kapcsot jelentheti a porosz huszároktól megörökölt és értelem nélkül használt „bassa manelka,” valamint a Hašeknél, illetve a Jeremiasnál látott, világháborús és világháborút követő, értő használat között. Úgy tűnik tehát, hogy a Mikosch szerzői, valamint a német (és külföldi) publikum egy adott ponton elkezdték érteni a magyar káromkodásokat, olyan szinten, hogy az már a magyar hazafias füleknek túl sok is volt, mert az ott látott kép alighanem túl közel került a valósághoz. Jobb volt, amíg csak manelkáztak, gondolhatták az értő kritikusok, és kiinduló történetszálunk valójában itt ér körbe. Réz Ádám a „megazisten” megalkotásával ugyanis nem tett mást, mint „visszamanelkásította,” mintegy visszaterelte az érdekes egzotikum karámjába Hašek magyar pusztába tévedt, fékevesztett ménesét.

Mielőtt a káromkodás külföldi magyarságképbe épülésének, majd az önképünkből való kicenzúrázásának mélyebb összefüggéseit érintenénk, érdemes még röviden kitérnünk a teringettézés és teremtettézés jelenségére. E rövidített és megszelídített istenkáromlás a magyarokhoz kapcsolt sztereotípiaként a manelkáéhoz hasonló karriert futott be a német populáris irodalomban; ahogyan láttuk, Mikosch báró is előszeretettel használja, de talán még eklatánsabb példa a Lám Frigyes által idézett, 1901-ben Berlinben bemutatott Teremtette című bohózat. Az egyfelvonásos darab központjában egy fiatal özvegyasszony áll, aki, hogy az őt ostromló kérőket elriassza, kitalál magának a gyermekkorában olvasott Rózsa Sándor novellák főhősének keresztnevéből és a betyár kedvenc szavajárásából összekomponált, Sándor van Teremtetti nevű vadmagyar jegyest. Mire természetesen megjelenik egy Sándor Gabriel Bethlen (!) von Teremtetti nevű igazi, nagy bajszos, harsány magyar, aki a történet végén annak rendje-módja szerint feleségül is veszi az özvegyet. Ezzel a hepienddel mi is lezárhatnánk a történetet, ha nem lenne itt még egy meglehetősen zavaró elem. Óhatatlan ugyanis, hogy egy kicsit a néplélektan és mentalitástörténet zavaros vizeire evezzünk, mert adódik a kérdés: mi köze a sztereotípiának a valós önképünkhöz, és valójában mi ellen védekezünk a reflexszerű tagadással?

Nobozmeg!?

Talán ismerős a Kemény István által is idézett, feltehetően anekdotikus (bár a fent elmondottak után akár még valódi is lehet), második világháborús német filmhíradó: „Magyar fegyvertársaink vitéz népük ősi »Nobozmeg!« csatakiáltásával hősiesen rohamozzák a bolsevisták állásait!”

„Nobozmeg” – folytatja Kemény az Ady-antológia recenziójának köntösébe vont keserű elmélkedését az állandó és egyre gyűlöltebb muszáj-Herkules állapotról – „ennyi a hozzászólása egy kis népnek a világtörténelemhez.” Olcsó poén, de igaz: ami Hašek világtörténelmi regényét illeti, ahhoz centire és grammra valóban pontosan ennyivel járultunk hozzá – bár ez a magyar fordításokból pont nem derül ki. Káromkodással viszont azóta is tele a padlás, és az általános frusztráció (Faludyval: történelmünk varjúszárnya) letehetetlen örökségnek tűnik. Talán mert – patetikus és anakronisztikus általánosítással élve – a kibírhatatlan csalódottság feldolgozása, amit a nagynemzeti létből kisnemzeti létbe kényszerülés keltett bennünk, mindig erőnkön felüli feladatnak bizonyult. Bár rögtön adódik a szemtelen kérdés: nem túlzás ennyi önsajnálat? És ha az önbecsapásra, pótcselekvésre és provinciális játszmázásra mindig oly sok ész és erő kínálkozik, akkor tulajdonképpen mi is hiányzik az átoksúly alatti sorvadozás megszüntetéséhez?

A káromkodás és különösen az istenkáromlás magyarországi eluralkodását már nagyon régóta és egyöntetűen a török korra teszik a témával foglalkozó szerzők; a rendszeresen idézett forrás az 1563-as pozsonyi országgyűlésen elfogadott 42. cikkely, amely első ízben vesszőzéssel, másodízben botozással, harmadízben pedig halállal büntette az istenkáromlókat. A jelek szerint azonban sem ennek, sem a későbbi tiltásoknak nem lett foganatjuk: társadalmi állásra, politikai, felekezeti, sőt nemi hovatartozásra függetlenül a bazmegelés és társai azóta is töretlenül virulnak a magyar nyelvben. Nyilvánvaló, hogy aki ma káromkodik, nem sűríti szavaiba az elmúlt ötszáz év magyar történelmének valamennyi kudarcát, vereségét és tragédiáját, de érdemes azért eljátszanunk a gondolattal, hogy mi történne, ha kicsit jobban tudatosítanánk, pontosan honnan is ered és mennyire súlyos ez a külföldi szem által már szintén évszázadok óta regisztrált rossz beidegződés, sőt, pótcselekvés, amellyel magunkat és környezetünket mérgezzük, de amiről közben mégis úgy teszünk, mintha nem létezne vagy nem jelentene problémát.

Vagyis, akár tetszik, akár nem, Tamás Gáspár Miklóssal szólva – mindannyian bozgorok vagyunk:

„Azt hittem tehát, hogy magyar lehetek anélkül, hogy bozgor lennék egyszersmind. Darab ideje gyanakszom már, hogy ez bizony önáltatás volt.”

TGM budapesti emigrációjában a bujdosó magyar állapotát, a „nem lelé honját a hazában” érzését írta le némi keserű belenyugvással a nyolcvanas évek végén, és természetesen anélkül, hogy a szó betű szerinti jelentésével tisztában lett volna.

„Ördög tudja, mi a baj velünk bozgorokkal – tűnődik tovább. – Még az a hívságos gondolat is megfordult a fejemben, hogy ez itt akár érdekes is lehetne. Lássuk be: nem az. Csak a probléma érdekes, a történelmi seb. Maguk a bozgorok alig.”

Valóban, nincs itt semmi látnivaló. „Dúlt hitünkből” viszont, ne áltassuk magunkat, így soha nem lesz katedrális. Legfeljebb egy ócska félszer, ami az első égzendülésre összecsuklik.

„Nobozmeg,” majd összetákolunk egy másikat.

A szerző történész, filológus, az Innsbrucki Egyetem Klasszika-filológia és neolatin tanulmányok intézetének tudományos munkatársa. Fő kutatási területei: kora újkori eszmetörténet; neolatin irodalom; humanista történetírás.

Rövidítve hivatkozott irodalom:

• Dobossy L., Hašek, Budapest, 1963.
• Dobossy L., Magyar motívumok Jaroslav Hašek életművében, Filológiai Közlöny 15 (1969), 268–283.
• Dobossy L., Hašek világa, Budapest, 1970.
• Egry G., „Bozgorok”. Verbális sértés, gúny, inzultus a mindennapi magyar–román kapcsolatokban a két világháború közti Romániában, in: Gebei S. – ifj.Bertényi I. – Rainer M. J. (szerk.), „…nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni.” Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére, Eger, 2011, 366–372.
• Gulyás L. Sz., „…verbis illicitis dehonestasset…” Adatok a magyar gyalázkodások történetének kezdeteihez, in: Lukács A. – Tóth Á. (szerk.), Az érzelmek története. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2017. évi, gyöngyösi konferenciájának tanulmánykötete, Budapest, 2019, 35–48.
• Kenedi G. [Quintus], Mikosch, der lustige Ungar, Az Ujság IV, 32 (1906. február 2. péntek), 1–3.
• Kunszery Gy., Egy elfelejtett magyar káromkodás, Filológiai Közlöny 16 (1970) 217–219.
• Lám F., Teremtette!, Egyetemes Philologiai Közlöny 52 (1928), 175–180.
• Lehoczky T, Kútfők a magyar káromkodás történetéhez, Ethnographia 5 (1894), 212–214.
• P. Lőkös, Das Ungarnbild der österreichischen Presse zwischen 1919 und 1921, in: M. Harsányi (hrsg.), Acta Universitatis de Carolo Eszterházy Nominatae, Germanistische Studien, Band XI, Eger, 2018, 111–128.
• Nagy I.K., Deprecatory Ethnonyms: The Case of Bozgor, Acta Universitatis Sapientiae, Philologica 15 (2023), 55–85.
• G. Schubert, Ungarnbilder. Hintergründe. Mythen, Zeitschrift für Balkanologie 47 (2011) 2, 202–217.
• Szentmártoni Szabó G., Szigony és golyóbis, avagy káromkodás a kuruc korban, in: Mercs I. (szerk.), Kuruc(kodó) irodalom: Tanulmányok a kuruc kor irodalmáról és az irodalmi kurucokról, Nyíregyháza, 2013, 197–215.
• Turóczi-Trostler J., Extra Hungariam non est vita… Szólástörténet mint képzettörténet, Egyetemes Filológiai Közlöny 71 (1948) 94–102.

A szerkesztő megjegyzése

„Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar” – Jaroslav Hašek: Švejk