Szakmailag meghökkentő, hogy külpolitikánkról szólva a kormány mantraszerűen a nemzeti érdekek kizárólagosságát, a gyakorlatias hozzáállást hangoztatja. Nem mintha az érdekek és a pragmatizmus ne lenne prioritás. Azonban ahogy nincs értékek nélküli gazdaság-, pénzügy-, társadalom- vagy katonapolitika sem, csupán az érdekek alapján külpolitikát sem lehet folytatni.
Az érdekek többnyire belpolitikai eredetűek, és a hely, a téma és az idő függvényében változnak. Gondoljunk csak a kereskedelem, mezőgazdaság, éghajlatváltozás, energia, vagy a fegyverkezés területére. Az érdekek lehetnek emellett hosszabb vagy rövidebb távra szólóak: a bizalom megteremtése és fenntartása például egyike a hosszútávúaknak. Az érdekek túlhangsúlyozása gyengíti, abszolutizálásuk, vagyis a partnerek szükségleteinek figyelmen kívül hagyása pedig ellehetetleníti a diplomáciában nélkülözhetetlen rugalmasságot.
Érdeket „nemzetinek“ minősíteni csak akkor tisztességes, ha azt széleskörű konszenzus övezi. Hazánkban az 1990. évi választásokat követően alakult ki legutóbb nemzeti konszenzus a külpolitikáról. Ettől eltérő politikát nem illik „nemzetinek“ beállítani.
Az értékek szélesebb dimenzióban is vizsgálhatók, léteznek globális vagy univerzális, valamint regionális jellegűek. Közös vonásuk, hogy erkölcsi, etikai, jogi normákat takarnak, így hosszú távra szólnak. Stabilitást, következetességet és kiszámíthatóságot biztosítanak. Idetartozik az emberi méltóság, a szuverenitás, a területi integritás, az emberi jogok, a demokratikus elvek tisztelete, a szolidaritás, a humanitárius segítségnyújtás.
Az érdekek és értékek harmóniája a nemzetközi kapcsolatokban kulcsfontosságú. A harmóniához viszont elengedhetetlenek a kompromisszumok és engedmények. Amikor a belpolitikai, különösen a hatalompolitikai szempontok abszolút prioritást kapnak, a harmónia megsérül, így a diplomácia sem lehet eredményes. A diplomácia művészete ugyanis abban rejlik, hogy úgy érvényesíti a nemzeti érdekeket, hogy eközben tiszteletben tartja az értékeket.
Az érdekek és értékek harmonizációja különösen fontos a konfliktusok, így az orosz agresszió kapcsán is. A kormány a békekötést mint egyetlen érdeket, a békét pedig mint egyetlen értéket abszolút prioritásként hangsúlyozva foglal benne állást. Ennek a gondolatnak első pillantásra nincs alternatívája.
Számos nemzetközi dokumentum – többek között az ENSZ Alapokmánya és a Helsinki Záróokmány – azonban még felsorol számos elvet és normát, amelyek tartozékai a béke normatívájának: szuverenitás, területi integritás, tartózkodás az erőszak alkalmazásától, nemzetközi viszályok békés rendezése. Nélkülük nincs garancia a békére, az újabb agressziók elkerülésére. A fenti normák érdekeinkkel párhuzamos hangsúlyozása azért is fontos lenne, mert az orosz követelések között szerepel a NATO-bővítés visszafordításának igénye is, amely indokként szolgálhat akár újabb, alapvető érdekeinket súlyosan sértő beavatkozásokra is.
Valamennyi vonatkozó norma mint érték beépítése és betartásának megkövetelése ezért az orosz agresszió kapcsán egyben fontos nemzeti érdek is, figyelmen kívül hagyásuk tehát sérti nemzeti érdekeinket. Más szóval: nemzetellenes cselekedet.
A fenti normákat elhallgató retorika közvetett módon azt is üzeni, hogy a kormány elfogadja az erőszak alkalmazását az államközi kapcsolatokban. Ezzel táplálja az irredentizmust és biztat hasonló cselekvésre a későbbiekben is. Ezzel a tartalommal a békekötés retorikája valójában a háború folytatásának a retorikája. Nem a békére, hanem a háborúra ösztönöz.
Negyedszázados NATO- és két évtizedes EU-tagságunk tükrében egész nemzetünk erkölcsi megítélését különösen rontja, hogy amikor valóban élesre fordult a helyzet, a magyar kormány kilóg a szövetségi együttműködésből, vonakodik a szolidaritásnak mint értéknek az érvényesítésétől. Partnereink a szövetségi kohézió potenciális aláásójaként, a döntéshozatali mechanizmus kerékkötőjeként tekintenek ránk. Tragikus, hogy a miniszterelnök ezt dicséretként keretezte március 15-i beszédében.
Noha a kormány a „nemzeti“ érdekek abszolutizálásával ideologizálja meg „béke“-retorikáját és konfliktusos külpolitikai gyakorlatát, a viszály kiváltója valójában az, hogy a kormány „értékrendje“ ütközik a szövetségesekével. A neo-konzervatívizmusba burkolt “illiberális demokrácia” eszmevilága erősen emlékeztet Alekszandr Dugin, az eurázsianizmus fő filozófusa értékeire, amelyek egyes vélemények szerint Putyin elnökre is nagy hatással vannak. Jellemzői többek között a Nyugat és az univerzalizmus elutasítása, az antimodernizmus, antiglobalizmus, antiatlantizmus, a neonacionalizmus és nem utolsó sorban egy erős személy vezette, központosított és homogén állam igénye. A hasonlóság, értékközösség(?) magyarázza a magyar és orosz vezetés közötti viszonyt, Navalnij halálának agyonhallgatását, a Trump melletti harsány kiállást.
A kormány „értékrendjének“ értelmezését tovább segíti a világrend trendjeihez való hozzáállásának megértése, amelyeket a szokott módján “fekete-fehér”, “barát-ellenség” ellentétpárokra egyszerűsít. A változásokat tendenciózusan torzítva – mint a Nyugat hanyatlását és a Kelet virágzását – azt sulykolja, hogy az erőközpont és a fölény a Kelet javára mozdul el. Mintegy “logikus” következtetésként az országot a várakozása szerinti “győztes” oldalhoz közelíti. Az első lépés az ún. „keleti nyitás” önmagában nem helytelen, gazdaságorientált politikájának 2011. évi meghirdetése volt. A kezdeményezés a „keleti“ kapcsolatrendszer fokozatos politikai felértékelődését, hellyel-közzel szövetséggé formálódását hozta. Lásd kapcsolatainkat Kínával, Törökországgal, Közép-Ázsia államaival. Egyidejűleg az autokrácia fel-, a nyugati értékrend, benne az emberi jogok tisztelete pedig leértékelődött.
A kormány konfliktusos politizálásának folytatása, amint azt március 15-én a miniszterelnök is előrevetítette, biztosra vehető. Így bizonyos perifériára szorulásunk és elszigetelődésünk folytatása is a nyugati szövetségben. Ugyanakkor külpolitikai ambícióink – mint például a középhatalmi státusz és a „konnektivitás“ – a “lehetetlen küldetés” kategóriájába sorolódnak. A kizárólag érdekek vezérelte politizálás ugyanis önző, a változó értékrend miatt megbízhatatlan, kiszámíthatatlan és hiteltelen. A szókimondónak titulált, valójában kioktató és goromba kommunikáció a Nyugattal és a barátkozó „párbeszéd“ a Kelettel ellenérzéseket és gyanút kelt mindkét oldalon. Különösen a tisztelet, árnyaltság és udvariasság évszázadokra visszatekintő diplomáciai normáinak fényében.
Az 1990-ben konszenzussal elfogadott iránnyal ellentétesen, mindinkább magunkra maradva hajózunk a háborgó nemzetközi vizeken. Ez ellentmond a nemzet érdekeinek és értékeinek. Erről a stratégiai kérdésről is döntünk a júniusi választásokon. Eszerint ítéli majd meg nemcsak a kormányt, hanem egész nemzetünket a nemzetközi közösség.
A szerző nyugalmazott diplomata.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. április 16-án.
