Samuel Paty francia tanár meggyilkolása, de különösen az újabb nizzai gyilkosságok után egyre nagyobb a késztetés a francia állam számára, hogy kemény választ adjon a szélsőségeseknek. Fennáll azonban a veszély, hogy a reakció a szélsőségesek malmára hajtja a vizet – figyelmeztet az Independent hasábjain közölt cikkében H.A. Hellyer brit és Rim-Sarah Alouane* francia társadalomtudós. Európa közelmúltbeli történelme felkínál olyan tanulságokat, amelyek alapján Emmanuel Macron és kormánya a helyes utat választhatja, teszik hozzá.
Van egy kulcsfontosságú „ablak”, amelyen belül a francia hatóságok válaszlépése még összefoghatja a társadalmat, fenntartva az alapvető szabadságokat és jogokat mindenki számára; a fáziskésés – vagy a rossz reakció – további erőszakhoz vezethet. „Először is: be kell látnunk, hogy a szélsőségesek pontosan azért támadnak, hogy megosztottságot és viszályt váltsanak ki. Együtt kell működnünk, hogy megakadályozzuk őket ebben” – írják.
Emlékeztetnek, hogy amikor 2005-ben Londonban szélsőséges iszlamisták terrorcselekményeket követtek el, a britek rájöttek, hogy a támadás nem bizonyos típusú londoniak ellen irányult, hanem minden londoni és minden brit ellen. Ez azt jelentette, hogy a helyes reakció az összefogás, nem a további polarizáció ösztönzése.
Nehéz megőrizni a józanságunkat, amikor immanens fenyegetéssel állunk szemben – vagy közvetlenül egy erőszakos támadás után –, de éppen ezért fontos, hogy a vezetők jó példával járjanak elől.
A brit kormány válaszlépése volt éppen tökéletes, viszont a kormány nem szállt bele hirtelen a muszlim britekbe, nem tekintette őket kivétel nélkül gyanúsítottnak. A „nagy” üzenet viszont a befogadás és a szolidaritás volt, ezzel pedig a brit társadalom megtagadott a szélsőségesektől egy kulcsgyőzelmet.
Ezzel szemben Franciaországban a szükségállapotról szóló jogszabályok homályos utalásokat tartalmazott az iszlámok vallásgyakorlására – annyira, hogy a közönséges muszlimok elleni hatósági visszaélések gyakorlatilag elkerülhetetlennek bizonyultak. Végül ezeket a rendkívüli intézkedéseket kodifikálták a „Belső biztonság és a terrorizmus elleni küzdelem” törvényébe, más szóval véglegessé tették.
A közhangulatnak az sem tesz jót, hogy a francia politikusok visszaélnek a szekularizmus (laicité) fogalmával, és arra hivatkozva megpróbálják korlátozni az iszlám hit látható megnyilvánulásait. A muszlim nők fejkendőviselésének tilalmáról folytatott közelmúltbeli viták, valamint a belügyi és az oktatási miniszter „iszlám-baloldalisággal” kapcsolatos legfrissebb nyilatkozatai azt a benyomást erősítik, hogy a muszlimok már a puszta megjelenésükkel nemzetbiztonsági veszélyt jelenthetnek.
Másodszor: a dán karikatúraválságot követően elterjedt az a nézet, hogy a rajzok publikálásához való ragaszkodás egyet jelent a véleménynyilvánítás szabadságának támogatásával, és azok, akik másként látják ezt, a véleményszabadság ellenzői lennének. Csábító gondolat, de téves.
A francia törvények például bűncselekményként könyvelik el a köztársaság szimbólumainak megsértését. Európa különböző részein bűncselekmény a Holokauszt tagadása. Az ilyen szabályozások megléte mind arra utal, hogy hittől vagy hitvallástól függetlenül mindig vannak bizonyos dolgok, amelyek a nyilvános térben „szentnek” számítanak.
A európai muszlimok nem ragaszkodhatnak ahhoz, hogy az európai jogrendszerek tiszteletben tartsák a próféta szentségét; de, mint általában az európaiak, hamis kettősség a „véleménynyilvánítás szabadságát” szembeállítani a Mohamed iránti mély tisztelettel. Helyette az európai közösségeknek fel kell ismerniük, hogy mi szent és mi nem a nyilvános szférában, az vitatott – azaz nem „univerzális érték”. És hogy ez a vita miként tükröződik a törvénykezésben, kollektív konszenzus eredménye, vagy annak kellene lennie. Egyesek úgy tartják, hogy a vallásról nem érdemes közvitát nyitni – de ez már önmagában vitatott kérdés.
Harmadszor: akár a 2005-ös terrortámadások, akár a dán rajzfilmválság következtében, Franciaországban és rajta kívül mindig vannak állami és nem állami szereplők, akik szívesen használják ki a helyzetet szűk, destruktív politikai tőkeszerzésre. Ennek hihetetlenül pusztító formáját már láthattuk a nizzai gyilkosságok esetében, állítólag az al-Kaidához hasonló terrorcsoportok francia célpontok elleni támadásokra szólítottak fel.
Egyetlen ország sem tolerálhatja a terrorizmust, de a mostani olyan pillanat az európai történelemben, amikor a szélsőjobb általános előretörésének vagyunk a tanúi. A francia muzulmánok tömegei nem felelősek a terrorizmusért, és a francia politikusoknak ellen kell állniuk a késztetésnek, hogy a muszlimokról a „mi” és „ők” kettősséget használva beszéljenek; inkább azt kell hangsúlyozniuk – ami egyébként a valóság –, hogy a muzulmán közösségek ugyanúgy részei Franciaországnak, mint bármely más közösség. Amikor terroristák sújtják Franciaországot, a francia muszlimokat ugyanúgy támadás éri, mint nem muszlim honfitársaikat; nem szabad éreztetni velük, hogy a következmények miatt őket érheti retorzió.
Végül a francia és más közéleti személyiségeknek a feszültség csökkentésére, nem pedig annak növelésére kell törekedniük. Mindenfajta szélsőségességgel ellen kell szállni, beleértve a polgári szabadságjogok feláldozását a biztonság oltárán. „Ezzel megtagadjuk a szélsőségesektől a győzelmet. Vagy dönthetünk úgy, hogy tovább erősítjük őket. A választás csakis a miénk” – zárja cikkét H A Hellyer és Rim-Sarah Alouane a The Independentben.
* Dr. H A Hellyer a londoni RUSI intézet (a világ egyik legrégebbi védelmi és biztonságpolitikai agytrösztje) és a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány vezető munkatársa. Rim-Sarah Alouane a Toulousei Capitole Egyetem jogtudósa.