Hatvanöt évvel ezelőtt, 1958. június 16-án hajnalban végezték ki az 1956-os forradalom vezetőit: Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. Csak azért bocsátom ezt most előre, mert véletlenül épp ma van ennek a dolognak az emléknapja, és ezért, vagy nem csak ezért, ma gondolatban megint visszafarolnék az időben.
Csaknem napra pontosan két évvel a fentebb jelzett tragikus esemény előtt, mintegy annak baljóslatú előszeleként ugyanis, tehát 1956. június 27-én rendezték meg a budapesti Tisztiklub Váci utcai épületében, a Petőfi Kör elhíresült sajtóvitáját, amelyen pechére (vagy szerencséjére, mit tudom én) az apám is felszólalt, és aznapi szereplésével eleinte nagy sikert aratott. Nehéz ezeket a történéseket ma már, hatvanhét év elteltével elmagyarázni azoknak a fiataloknak és középkorúaknak, akik minderről legfeljebb csak végtelenül unalmas történelemórákon hallhattak – különben is úgy sejtem, hogy még ott sem.
Hol kezdjem? Talán ott, hogy a második világháború végén a szovjet csapatok szabadították fel/foglalták el Magyarországot, és az általuk preferált politikai rendszert honosították meg nálunk is. Az ő vezérük Sztálin volt, a miénk Rákosi Mátyás lett. Ez egy adottság volt, nem lehetett sokat tenni ellene. Aztán Sztálin 1953 márciusában agyvérzés következtében meghalt, és megkezdődött a nagy szovjet utódlási harc. Eleinte nem nagyon lehetett tudni, ki fog végül győzni, mert versenyben volt még Berija, Malenkov és Hruscsov is. Azt azonban már elég hamar látni lehetett, hogy valamit másképp akarnak csinálni, mint Sztálin. Úgy látták akkor, hogy az általuk elfoglalt kelet-európai országokban sem ártana némi változás, mondjuk így: lazítás, persze csak apró lépésekkel haladva, megfontoltan, nehogy véletlenül olyan lázadások törjenek ki másutt is, mint az akkori NDK-ban, vagyis Kelet-Németországban, ahol szovjet tankokkal kellett megint az utcán lövöldözni – hát ezt a rossz sajtója miatt jobbnak látták volna elkerülni.
Így esett, hogy magukhoz rendelték Moszkvába a csatlós országok vezetőit, többek között Rákosi Mátyást is, és a szemére vetették, hogy túlságosan komolyan vette Sztálint és saját magát, leordították a fejét, hogy miért tart annyi rendes kommunistát börtönben, és mit basáskodik annyira – miközben persze korábban éppen ők támogatták őt ebben a leginkább.
Ráparancsoltak, hogy vegyen be mérsékeltebb sztálinistákat is a vezetésbe, mint például a népies kinézetű, bajszos Nagy Imre agrárszakembert, akit nevezzen ki maga helyett miniszterelnöknek – miközben azért megtarthatja magának a legfontosabb posztot, a pártelnöki tisztséget. Érdekes módon ezt éppen a legvéresebb kezű szovjet vezető, Berija vágta Rákosi szemébe, aki persze megszeppenve és hevesen bólogatott. Így ült aztán be először 1953-ban Nagy Imre a miniszterelnöki székbe vagy fotelbe vagy mibe ülnek ezek.
Érdekes módon ezzel megkezdődött Magyarországon az aránylag gyors politikai erjedés. Felszámolták a recski internálótábort, fokozatosan szabadlábra helyezték a kommunista politikai foglyokat, akik aztán elmesélték a nehéz éveket szabadlábon átvészelt társaiknak az ávón és a börtönben elszenvedett kínzásokat, a hamis vádakat, az 1949-es Rajk-perben és később, a titkos perekben elhangzott hamis vallomásaikat, mármint, hogy azokat hogyan és miképp erőszakolták ki tőlük. Így tett Losonczy Géza is a Szabad Nép szerkesztőségébe látogatva, ahol persze egykori kollégái jól ismerték, tudták, hogy ő aztán nem hazudik: döbbenten hallgatták a borzalmas börtöntörténeteket. Közben teltek-múltak a hónapok. Mint az elképzelhető is, Rákosi nem nagyon örült a részleges félreállításának, és nem óhajtotta elvinni a balhét a korábbi gaztetteiért sem. A pokolba kívánta az egyre népszerűbbé váló Nagy Imrét, s csak arra várt, mikor üthet vissza.
Ez a pillanat is elérkezett, amikor kisvártatva, vagyis 1953 végén Moszkvában Hruscsov megbuktatta (és meggyilkoltatta) Beriját. Akkor gyorsan betegszabadságra maga is a Szovjetunióba utazott, és állítólagos gyógykezelését felhasználta arra, hogy mindenféle ellenforradalmi vádakkal és rágalmakkal befeketítse ottani főnökei előtt Nagy Imrét. Akit ugye korábban a gonosz, immár végleg kiiktatott Berija javasolt helyette a miniszterelnöki székbe. Akárhogy is történt, de elérte a célját, és hazajőve hamarosan le is váltatta ellenlábasát, sőt, még azt is el tudta érni, hogy megbélyegezzék, és kizárják a kommunista pártból.
Akkor Gerő Ernő egyik ifjú, tehetséges, de a felsőbb elvárásokhoz szolgaian alkalmazkodó titkárát, Hegedűs Andrást nevezték ki miniszterelnöknek, miközben a valódi hatalom teljes egészében visszaszállt Rákosira: már megint senki sem mert ellentmondani neki. Legalábbis a legfelsőbb pártvezetésen belül. Mert a társadalomban akkor már visszafordíthatatlanul elindult az erjedés. A szabadon engedett volt politikai foglyok száját már nemigen lehetett befogni, és a párt értelmiségi holdudvarában is felerősödtek a Rákosit és klikkjét egyre hangosabban bíráló, Nagy Imre mellett még annak bukása után is kiálló hangok.
Fellázadt a kommunisták központi napilapjának, a Szabad Népnek a szerkesztősége is, ahol önkényesen összehívott párttaggyűlésen ítélték el Rákosi aljas húzásait. Persze a renitens felszólalókat rövid úton kitették a szerkesztőségből. Néhányukat külföldre vagy vidékre száműzték tudósítónak, másokat pedig, mint az én apámat is, rövid úton kirúgták. A Sztálin halála utáni szabadabb légkörnek köszönhetően azonban börtönbe már nem csuktak le senkit. Apámat Kínába küldték hosszú riportútra, s onnan csak 1956 tavaszán, a szovjet párt XX. kongresszusa után térhetett haza a lázongó, forrongó Budapestre. Azon a kongresszuson Hruscsov éles szavakkal kritizálta elődjét, Sztálint, s ettől persze Pesten is felbátorodtak a Sztálin legjobb magyar tanítványát, Rákosit bíráló, az általa félreállított, nála sokkal szimpatikusabbnak látott Nagy Imrét pedig visszakövetelő hangok. Mindezek a viták persze a párton belül, de már nem csak a legbefolyásosabb értelmiségiek között zajlottak. Lassan lázadozni kezdtek a gyári munkások és mindenekelőtt az egyetemi fiatalság is. Valahogy így kelt életre és erősödött meg a DISZ (kommunista ifjúsági szervezet) értelmiségi vitaköre, a Petőfi Kör is és egyre szélesebb körben tüzelte fel a hallgatóságot. A folyamat csúcspontja az 1956. június 27-én megrendezett sajtóvita volt.
A délutánra meghirdetett eseményre egyre csak gyűltek az emberek, s végül a több mint ötezer fős hallgatóság egy részének csak az épület udvarában, folyosóin és lépcsőházában jutott hely, úgyhogy mindenhová hangszórókat szereltek fel, hogy a színháztermen kívül rekedtek is élőben követhessék a felszólalásokat.
Az apám Petőfiről meg a sajtószabadság Szabad Népen belüli megcsúfolásáról beszélt, de voltak felszólalók, például Déry Tibor, akik tovább mentek, és általánosabb politikai követeléseket fogalmaztak meg. Losonczy Géza pedig egyenesen kijelentette, világgá kürtölte, hogy a magát lejáratott Rákosi Mátyásnak mennie kell, át kell a helyét adnia olyanoknak, akik nem kompromittálták magukat a hamis perekkel, akikben megbízik a nép. Nagy Imrét pedig vissza kell venni a pártba, s ott van a helye ismét annak vezetésében. A hallgatóság tapsolt és éljenzett.
Na erre persze kitört az országos nagy balhé. A Petőfi Kört betiltották, Déry Tibort és apámat villámgyorsan kizárták a pártból, és elterjedt a városban, hogy Rákosi és bandája összeállított egy négyszázas listát azokról a lázongókról, akiket azonnal le kell csukni, börtönbe kell vetni. De erre már nem került sor. Ugyanis Budapestre érkezett Malenkov szovjet miniszterelnök-helyettes, és nyomására 1956. július 18-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülésénén leváltották Rákosi Mátyást minden állami és pártfunkciójáról. A bukott diktátort másnap reggel felültették a moszkvai gépre, amely örökre elvitte a nagy Szovjetunióba, hogy onnan már soha többé ne térhessen haza. Rákosi helyére alvezérét Gerő Ernőt ültették, bekerült a felső vezetésbe Kádár János is, miközben a miniszterelnök továbbra is Hegedűs András maradt. Megkezdődött a hosszas huzavona Nagy Imre rehabilitálása és pártba való visszavétele ügyében.
A Lengyelországban kitört júniusi poznani munkásfelkelés nyomán ott a Nagy Imréhez hasonlónak tűnő nemzeti kommunista Gomulka került hatalomra, és ez, valamint Rákosi bukása nálunk is tovább lelkesítette a nagyobb szabadságra és kevesebb moszkvai elnyomásra vágyó emberek tömegeit. Október 6-án ünnepélyes keretek között és nagy tömeg felvonulása közepette eltemették Rajk Lászlót és 1949-ben Rákosiék által kivégzett társait. Az egyetemi ifjúság szolidaritási nagygyűlést és nagy városi felvonulást,
lengyelek melletti tüntetést hirdetett október 23-ára.
Címkép: Tardos Tibor (Tardos János apja) beszél a Petőfi Körben
Forrás: Újnépszabadság
