Orbán Viktor fiatalabb korában – lehetett olyan huszonötéves – egy némileg zaklatott kinézetű, kissé hebrencs beszédű, de alapvetően akár szimpatikusnak is tekinthető, csinos kis fiatalember volt. Arról nem is beszélve, hogy az esze vágott, mint a borotva. Előtte volt az élet, az országos karrier lehetősége.
Ahogy ma kinéz, ahogyan ma beszél és cselekszik, az ettől fényévnyi távolságra került; lezüllött egy széthízott fejű és testű, falusi, tehetségtelen, feleségverő, végletesen elbutult amatőr böllér színvonalára.
Mi történt közben, az előző állapota óta eltelt harminchárom krisztusi évben, amíg mi becsületben őszültünk meg?
Szerintem már az elején, rettenetesen hamar kiderült, hogy Orbán Viktor kulturális háttere rendkívül hiányos, felületi, megalapozatlan. De talán még ez sem lett volna tragédia, ha emiatt nem alakul ki benne egyfajta erős, elnyomhatatlan kisebbrendűségi érzés, amit csak tetézett relatíve alacsony testalkata. Még akkor is, ha ezt eleinte csak ő érezte behozhatatlan hátránynak. Viszont ami a kulturális téren hamarosan megmutatkozó hiányosságait illeti, arra nagyon hamar fényt derítettek mások is.
Igen, ezek a városi fiatalemberek eredetileg az ő közeli barátai, harcostársai voltak: mindenekelőtt Fodor Gábor, akinek ezen a téren megmutatkozó, Orbán szerint megalázó fölénye nemcsak a testmagasságában, hanem a budapesti egyetemista és értelmiségi körökben való könnyed mozgása terén is azonnal szemet szúrt. Itt elég talán arra az egyetlen, de magát hosszan tartó anekdotára utalni, hogy amikor Fodor a kollégiumban bejelentette, hogy ő most elmegy a Filmmúzeumba megnézni mondjuk az Eper és vért, Orbán nemcsak azt nem tudta, hogy milyen filmről van szó, de mindaddig arról sem volt fogalma, hogy létezik egyáltalán Budapesten egy Filmmúzeum, és az vajon merrefelé lehet. Ezen a téren, és ami a feltétlenül elolvasandó szakirodalmat illeti, állítólag még sokáig Kövér László, egy szintén vidéki, de nála idősebb, e téren már tapasztaltabb kollégiumi
társa útmutatásait követte.
A második kulturális sokk Orbánt az országos politikai életbe való belépésekor érte. Nemcsak hogy a számára máig idegen, rajta idétlenül lógó nyakkendő és öltöny viseléséhez kellett (volna) hozzászoknia, de egy olyasfajta kulturált viselkedéshez, vagy legalábbis annak felszíni láttatásához, amibe beletartozik a színházak, hangversenytermek, kiállítótermek, múzeumok látogatása, vagy egy otthoni könyvtár belső igényből fakadó kialakítása. Mindez ott, ahonnan ő jött, teljesen ismeretlen volt. Pechére épp ekkor, a kilencvenes évek elején robbant be az informatikai forradalom is, amelynek hétköznapi eszközeit se nem értette, se nem tartotta érdemesnek időt szánni rá, hogy legalább felhasználói szinten hozzájuk szokjon. Úgy érezte, ez titkárnői feladat, ergo számára megalázó lenne; neki a nagy összefüggésekre kell inkább koncentrálnia.
Voltak barátai, akik szívesen segítettek volna neki a beilleszkedésben, de akkor ő már megalázónak érezte bárkinek akár a jóindulatú tanácsait is megfogadnia, mert akkor alávetné magát az ő akaratuknak, hallgatólagosan elismerné, hogy valamilyen – esetünkben kulturális – téren felette állnak. Elutasította tehát az ellenzéki időkből megmaradt szabaddemokrata barátai, harcostársai jóindulatú tanácsait. Úgy érezte, gúnyolódnak vele, kifigurázzák időnkénti esetlen, tapló viselkedését.
Tragédia volt az is, hogy a relatív szegénységből jőve milyen hamar és milyen könnyű prédája lett a mindenfelől őt megkísértő anyagi előnyöknek, különösen a készpénznek. Ezen a téren az első perctől elfogadott, sőt egy idő után már kikövetelt magának
mindenféle kenőpénzt, fekete kasszát, illegális bevételt – csak arra próbált ügyelni, hogy ne kelljen semmit aláírnia, hogy mindent a strómanjai intézzenek. Közülük néhánynak
esetenként meg is gyűlt a baja az igazságszolgáltatással. Ami pedig a kulturálatlanságát illeti, egy idő után végleg megrekedt Torgyán József, Simicska Lajos, Kövér László kulturális szintjén, és később is kizárólag olyan teljesen tehetségtelen, hazug, erkölcstelen alakokat emelt maga mellé társnak, akiknek a jelenlétében nem voltak már kisebbrendűségi komplexusai: Budai Gyulákat, Szijjártó Pétereket, Balsai Istvánokat, Mengyi Rolandokat, Tállai Andrásokat, Novák Katalinokat, Rogán Antalokat és Varga Juditokat – a sor még hosszan, oldalakon keresztül folytatható. A régiek közül is azok tudtak a legközelebb maradni hozzá, akik eredetileg sem voltak különösebben jelentős gondolkodók, vagy pedig szellemileg és erkölcsileg is lezüllöttek hozzá, mint Deutsch Tamás vagy Kósa Lajos.
Még a barátaim közül is sokan a szememre vetik – és jogosan –, hogy nem lenne szabad egy embertársam testi jellemzőin élcelődnöm vagy egyáltalán ilyesmire irányítanom a figyelmet. Csakhogy Orbán Viktor maga tette ilyenné magát. Nála ez nem a genetika fintora volt, illetve mégiscsak az. Csakhogy nem a fizikai, hanem a jellembeli eldeformálódottsága volt az elsődleges.
Címkép: Ragályi Elemér: Nemzeti dombormű
Forrás: Újnépszabadság
