Tamási Áron: Gond és Hitvallás

Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás. Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás.Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, melyben Petőfi elveszett. Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvtunk attól a téves feltevéstől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, amelyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, a magyar testéhez szabni, és nemzeti hagyományaink szellemével megtölteni. Ezt akartuk, és ezt akarjuk mi is, akik a nép vágyainak igéit hirdetjük, és jobb jövőre tesszük írói sorsunkat. Ezért szólunk külön és együtt a ’45-ös földosztás népi törvénye mellett, nemkülönben a bányák, üzemek és bankok ügyében, hogy ezek a társadalom tulajdonában virágozzanak. De vajon terem-e elegendő módon a föld, ha a paraszt termelésmódjaiban kedvét nem leli? S vajon virágzik-e a közösségi vagyon, ha nem egészséges a társadalom? A következmények megfeleltek rá. Igen, nemzeti függetlenség nélkül kedvszegett a munkás és a paraszt, a kéz és az értelem, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk és éppen a szociális haladás érdekében a nemzeti függetlenséget, s a népi kormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat. A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk, és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak, és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és az értelmiség segítségével felépüljön az egészséges magyar társadalom az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó súllyal a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a nemzet jövőjének. Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk. Írói munkánk igéi lesznek a szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotóereje, az emberség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, és egyedül így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes őseivé.  *  A hivatkozás helyeGond és Hitvallás. Keltezése: Budapest, 1956. december 28. A Magyar Írók Szövetségének ugyancsak december 28-án tartott taggyűlésén olvasta fel Tamási. Kéziratos megjegyzése a hagyatékban őrzött, gépelt példány címe fölött: „Az Elnökség 1956. XII. 28-i ülésén felolvasott, bizottság részéről (Németh, Illyés, Benjámin, Féja) javított és jóváhagyott határozat szövege, melyet a taggyűlés is 1956. XII. 28-án majdnem egyhangúlag fogadott el. (Nyolc tag szavazott ellene.)” Közölve: Szivárvány 1984. májusi sz. 77–94 és 1984. szeptemberi sz. 67–85 – az írószövetségi taggyűlés jegyzőkönyvével együtt. Megjelent az Irodalmi Újság Sorozata (I. U. S.) című válogatásban (Párizs, é. n.) – A magyar írók nyilatkozata alcímmel; továbbá: Költők forradalma. Antológia. 1953–1956. Szerkesztette Csicsery-Rónay István. Occidental Press, Budapest, 1996. 98–100; In memoriam Tamási Áron – Zeng a magosság (240–241). Tanúkihallgatási jegyzőkönyv bizonyítja (közölve: In memoriam Tamás Áron – Zeng a magosság, 245–247), hogy 1957. július 3-án Tamásit a belügyi szervek beidézték Budapesten a Gyorskocsi utcába s tanúként kihallgatták ’56-os szereplésével, „az írószövetséggel” kapcsolatban. (A kihallgatást Kőnig Zoltán r. ny. fhdgy. vezette.) Ez alkalommal főként a Gond és Hitvallás megszületésének körülményei iránt érdeklődött a hatóság. Tamási ekkor és itt a jegyzőkönyv szerint egyebek között így nyilatkozott: „1956. november 4. után, kb. december elején voltam Münnich Ferenc belügyminiszternél, Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Lajos és Erdei Sándor írótársammal. Célunk volt a letartóztatásban lévő írók szabadlábra helyezésének kérelme, ugyanakkor átadtuk az írószövetség két határozatát. Az egyik az írószövetség működési formáját tartalmazta, a másik pedig a Gond és Hitvallás című írást. Én, Tamási Áron fogalmaztam. A következő küldöttség – 1957. január – szintén a belügyminiszternél járt, az irodalmi munka megindulása érdekében. Rajtam kívül a küldöttség tagja volt Illyés Gyula, Veres Péter, Bernáth Aurél, Benjámin László, Erdei Sándor írók és mások, kikre nem emlékszem már.” (Eszerint helyes a Gond és Hitvallásnak a hagyatékban őrzött példányán az a dátum, miszerint a szöveg valójában 1956. december 2-án íródott.) A kérdésre, hogy „Ön hogy értékeli az Ön által készített Gond és Hitvallás című írói nyilatkozatot, mely az írók ellenállásának alapját képezte a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánnyal szemben” – Tamási így válaszolt: „Én a magam részéről sem akkor, sem most nem tartom ellenállási alapnak. Ezen írás az írók erkölcsi és eszmei álláspontját tartalmazza.” Elmondotta továbbá: „Az elkészített fogalmazvány elfogadására, felülvizsgálására egy bizottság alakult, melynek tagjai voltak: Németh László, Illyés Gyula, Féja Géza és Benjámin László írók (…)” (A dokumentum lelőhelye: Magyar Országos Levéltár – 5 h. Varga Domokos és társai iratai 66. doboz. 5. kötet.) A hagyatékban található egy gépirat másolati példánya, ezzel a címmel: Válasz néhány kérdésre. Zárójelben a cím alatt: Az 1957. júl. 3-i jegyzőkönyv kiegészítő része. A cím fölött – Tamási kézírásával: Kőnig Zoltán nevére, aki 1957. VII. 3-án kihallgatott. Keltezése: Budapest, 1957. július 5. A Válasz néhány kérdésre szövege: „1. Harminckét évvel ezelőtt jelent meg az első könyvem. Azóta úgynevezett önálló foglalkozásként író vagyok. Körülbelül huszonöt kötetem jelent meg eddig. Egyik-másik könyvem idegen nyelven is, így például: németül, franciául, olaszul, lengyelül, csehül és hollandus nyelven. Ahogy én látom, egész írói működésemen rajta van a humanizmus és a demokratizmus bélyege. Ez egyrészt osztályhelyzetemből fakadt (falusi földmívelő ember gyermeke vagyok), másrészt értelmi megítélés következménye. Idők folyamán bennem a demokratizmus szocialista felfogássá fejlődött, anélkül azonban, hogy humanista felfogásomat gyöngítette volna.Mint országos nevű író kezdettől fogva tagja voltam a Magyar Írók Szövetségének. Egyszerű tagja, egészen 1956. szeptemberig. Akkor, távollétemben, az írói közgyűlés a vezetőség tagjai közé választott, az elnökség pedig egyik társelnökének jelölt ki. (A társelnöki tisztségem végig formai jellegű volt.) Mialatt mindezek történtek, én Romániában tartózkodtam, ottani testvéreim körében. 1956. október 20-án tértem haza Budapestre. 2. »Hogyan és miképpen nyilatkozott meg egyes írók, írói csoportok ellenállása 1956. október 23. előtt?» Erről alig tudok többet, mint az egyszerű olvasó. Azok az írók, akikről ilyen vonatkozásban szó eshetik, talán mind a párt tagjai voltak. Taggyűléseken s bizonyára a párt illetékes embereivel folytatták vitáikat, melyekről én semmiféle megbízható hírt nem tudtam. Meg kell jegyeznem, hogy hosszú évek gyakorlata igyekezett is tudtunkra adni, hogy a párttag írók dolga belső ügy, amely nem tartozik a párton kívüli írókra. 3. Az 1956. őszi eseményekkel kapcsolatban az írószövetség tevékenységét csak az elnökség hivatalos munkája alapján tudom értékelni. Egyrészt azért, mert mint az elnökség tagja egyedül ebben vettem részt; másrészt azért kell ezen az alapon értékelnem, mert ami az elnökség munkáján kívül történt, az nem írható az írószövetség számlájára. Az elnökség hivatalos ülésein, megfosztva minden irányítás vagy segítség lehetőségétől a párt vagy az állam részéről, igyekezett a maga felelősségének megfelelő módon ítélkezni a zűrzavaros helyzetben. Bár a párt csalódott íróit a sűrű események jobban befolyásolták, mint a párton kívüli írókat; mégis azt kell mondanom, hogy az elnökség hivatalos ülésein, hit és szándék szerint, semmi olyan törekvés nem nyilvánult meg, melyet ellenforradalminak nevezhetnék. Nem volt az elnökség híve az erőszakos eszközöknek, nem volt híve sem a munkássztrájknak, sem az írói munka megállásának. De híve volt annak, hogy a szocializmus fejlődésének útjából a hibákat el kell távolítani… 4. Az 1957. július 3-i jegyzőkönyv szerint már nyilatkoztam a »Gond és Hitvallás« című iratról. Szándéka szerint ez nem politikai irat, hanem eszmei és erkölcsi megnyilatkozás. Ha az olvasó vagy a hallgató összehasonlítást vélt az oroszok 1849-i és 1956-i beavatkozása között, akkor az homályos vagy helytelen fogalmazás következménye. A maga idejében érdeme volt ennek az iratnak, hogy a szenvedélyek zűrzavarában fölemelt egy erkölcsi hangot, s érdeme volt főleg az, hogy a szocializmus mellett, történelmi időben, hitvallást tett. Mai szemmel tekintve is ez a fő érdeme a »Gond és Hitvallásnak«, míg más részeit a fejlődő események mindig másképpen fogalmazhatják át. 5. Az írók némi segélyezése a Magyar Vöröskereszt útján történt. Hogy más társadalmi segélyezés dolgában, a szalmalángbuzgalmon kívül, történt-e valami, arról nem tudok. 6. Az írószövetség elnöksége megbízott azzal, hogy a Magyar Vöröskereszt kollégiumában képviseljem az írók megsegítésének ügyét. Egy alkalommal jelen is voltam a kollégium ülésén, ahol Nyers Rezső kormánybiztos is jelen volt. Megbízatásom csupán erkölcsi jellegű volt, de 1951. január 11-én az írószövetségi elnökség ülésén erről a megbízatásomról is lemondtam. 7. Az elnökség, kialakult vita után, megbízott azzal, hogy az elhangzott vélemények alapján fogalmazzam meg azt a szöveget, mely »Gond és Hitvallás« címen ismeretes. Ezenkívül az elnökség megbízásából én fogalmaztam azt a levelet, amelyet a Szovjet Írószövetséghez küldöttünk, az akkor előforduló deportálások ügyében. Némely más fogalmazvány ügyéhez legfeljebb hozzászóltam, mint az elnökség más tagja. 8. A »Magyar fohász« című írásomat lelkiismeretem szavára írtam, azzal a céllal, hogy a felzaklatott kedélyekben valami megnyugvást hozzak létre s hogy az erőszakos cselekedetek megszűnjenek. Telefonon olvastam be a rádió szerkesztőségébe, de csak az után hangzott el, október 26-án, amikor Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, telefonon arra kért, hogy vegyek részt az akkor megalakuló kormányban. 9. A Petőfi Párt egy írói erkölcsi testületet kívánt felállítani, hogy általános vagy nemzeti jelentőségű kérdésekben tanácsot kérjen ettől a testülettől. Ez volt az irányítótestület, melynek én is tagja voltam, az úgynevezett népi írói csoport más tagjaival együtt, ámbár nem is voltam tagja a pártnak. 10. Mindenki látta, hogy sem a párt, sem a kormányzat nem ura a helyzetnek. Minden felelős ember rettegett attól, hogy a kaotikus helyzetben egyre nagyobb lesz a zűrzavar és a romlás. Ezt valami módon meg kellett volna akadályozni. Ez a vágy szülte az úgynevezett »Főtanács« gondolatát is. Már az emlékezetemben nem tudom ellenőrizni, hogy kik és mikor szerették volna, ha ez a gondolat formát ölt. Bennem az egész úgy maradt meg, hogy a »Főtanács« csupán erkölcsi személyiségekből, tehát ne politikusokból álljon, a szerepe pedig az legyen, hogy a nyugalom és a megbékélés érdekében szóljon a néphez, másfelől pedig próbáljon meg a szovjet illetékesekkel tárgyalni. A Kodály nevét hallottam elhangzani, de más személyek neveire nem emlékszem. 11. A letartóztatásban lévő írókat nem tudom olyan módon jellemezni, hogy értékelésük előttem megnyugtató képet mutasson. Ugyanis nagy részüket csak kevésbé vagy alig-alig ismerem. Jórészt kommunista írók lévén a múlt helytelen gyakorlatánál fogva elszakadva éltünk egymás mellett. Még legjobban azokat ismerem, akikkel az elnökségi ülésen gyakran együtt ültem, s a hivatalos üléseken megnyilatkoztak. Háy Gyula olyan benyomást tett reám, mint akinek erős gyakorlati érzéke van s akinek minden tevékenységét ellenőrzi az értelem. Zelk Zoltán már akkor rossz idegállapotban volt, fűtött költői lélek. Déry Tibort kiváló írónak tartom és jellemes embernek. Harcát, amit a párton belül folytatott, mindig aggodalommal kísértem. Az a benyomásom volt róla, hogy sohasem színlel, s jogot formál arra, hogy döntő véleményt mondjon a szocializmusról, melynek híve. 12. Azokról az írókról, akik a nép nehéz helyzetében elhagyták az országot, szinte semmit sem tudok. Például Aczél Tamást és Méray Tibort csak a köszönés mértékéig ismertem a múltban is. Mint dicsőségben élő írók kitüntettek azzal, hogy köszöntek, ha találkoztunk; egyébként két összefüggő mondatot sem beszéltem velük soha. Budapest, 1957. július 5.” [ Digitális Irodalmi Akadémia ] Forrás: Mit csináltam ’56-ban?