Amikor az Apollo-program utolsó rakétája a hold felé repítette legénységét, a „veterán” Edwin Aldrin megjegyezte: „A holdralépés gyermekjáték ahhoz képest, ami a visszatérő embert várja a Földön”. Aldrin Return to Earth címmel könyvet ír világűrbeli és földi kalandjairól, amelyben amint mondja: „A való igazat szándékszom elmondani, s nem azokat a régi meséket, amelyeket a Life közölt, s ahol az asztronauták tökéletes emberekként, hamisítatlan amerikai hősökként jelentkeznek. Tökéletes hősök nincsenek, az asztronauták emberi gyengeségekkel küzdő halandók”.
Aldrin nyilatkozata azonban jóval több mint egy szabványos udvariassági gesztus, amelyben a holdat járt hős közli embertársaival, hogy azért ő nem tekinti magát másoknál többnek. Ellenkezőleg, nagyon komolyan beszél az asztronauták emberi gyengeségeiről, mégpedig azért, mert azok nem annyira a holdrepülés nehéz feladatának teljesítésekor jelentkeztek, hanem inkább visszatérésük után, a Földön.
Az Apollo-program asztronautái, néhány kivételtől eltekintve, földrelépésük után nem találták meg azt a helyet, amely emberi és szakmai értéküknek, valamint saját vágyaiknak megfelelt volna. Aldrin sorsának alakulása a legjellemzőbb példa erre. A második embert, aki a Holdra lépett, a technikusok és pilótatársai egyaránt „ragyogó koponyának” tartották, olyan embernek, aki szükség esetén kiigazíthat egy komputert is. Röviddel a Holdról való visszatérése után e nagyszerű koponyában vészlámpák gyúltak ki, és hibás reagálásainak sorozatát jegyezték fel. Még a holdraszállást követő ünneplések is kihozták a sodrából, s amint elmondta, szívesebben repült volna vissza a kietlen bolygóra, mint hogy megjelenjen a kongresszus előtt és fogadja a dicséreteket. Aldrin önmagát kutató ember: „Körülbelül ebben az időben fedeztem fel – írja –, hogy megváltoztam. Agyam megközelítőleg sem működik már olyan pontosan, mint eddig”. Tíz évi űrhajósi tevékenység után a világhírűvé vált repülőezredes visszatért a légierőkhöz, ahol úgy gondolta, „szükség van mindarra, amit tudok, amit megtanultam”. S talán arra is számított, hogy rövidesen feltűzheti a tábornoki rangfokozatot.
1971-ben átvette egy Kaliforniában működő pilótakiképző iskola vezetését. Ám rövidesen kiderült, hogy képtelen ellátni tisztét. „Azt is mondhatnám – írja –, hogy kivetkőztem önmagamból… s a legjobb úton voltam egy igazi, jó amerikai idegösszeomlás felé”. Hosszú ideig kezelték egy katonakórházban, s múlt év márciusában Aldrin kilépett a légierők kötelékéből. Azóta egy kisvárosban él, Hidden Hills-ben, Los Angeles mellett, és a NASA-nál mint „elérhetetlent” tartják számon, telefonszáma nem szerepel a könyvben és a telefontársaság szerint titkos készüléke sincs. Aldrin, a Holdat járt ember, kihúzta a konnektorból a vezetékét, amely honfitársaival összekötötte.
Michael Collins, az Apollo-11 legénységének a tagja, 1971 február óta a Smithsonian Intézet repülési- és űrkutatási múzeumának az igazgatója. Tiszteletre méltó hivatal, de Collins diplomata szeretett volna lenni (apja is az volt). Az adminisztráció szívesen fogadta a javaslatot. A nemzeti hős jó szolgálatot tehetett volna a mintaképet kereső s a vietnami háborútól undorodó ifjúság megbékítésére. 1970 januárjában Collinst kinevezték: „Assistant Secretary of State for Public Affairs”, ez volt a címe, évi fizetése pedig 38000 dollár. Tizennégy hónap múlva a kiábrándult Collins lemondott a hivataláról és múzeumigazgatói állást vállalt. A washingtoni „felső tízezer” ma már nem is emlékszik Collinsra, aki ritkán jelenik meg nyilvánosság előtt, s unott magatartása csak bosszúságot okoz a „party” rendezőjének.
Neil Armstrong, az első ember, aki a Holdra lépett, Lebanon városkában, Ohio államban él. Az University of Cincinati tanára. Armstrongnak, aki hat egyetem díszdoktora, ma már semmi köze sincs a NASA-hoz, ahol holdutazását követően igazgatóként működött évi 36 ezer dollárért. A szülővárosában felajánlott tanszék – a család egyik barátja szerint – kapóra jött, „az egyetem egy hangzatos nevet keresett, Armstrong pedig állást”. Nem jár fogadásokra, az egyetem elnökéhez sem. Nem fogad riportereket. Egy ideig még remélte, hogy ismét repülhet, ma már lemondott róla. „Azt hittem, hogy a holdraszállásnak nagyobb és hosszantartóbb hatása lesz. Csalódtam.” Wapokoneta városában (Armstrong családjának lakhelye volt) múzeumot alapítottak tiszteletére. A kiállítás legértékesebb tárgyát, egy holdkőzetet, a NASA az ünnepélyes megnyitást követő héten vissza akarta venni. A felháborodott tiltakozás hatására még két hétig otthagyták a múzeumban. A látogatók emlékül megvásárolhatják az Apollo-11 kicsinyített mását, amelyet… Hongkongból importálnak.
Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.
