Egy esztendővel ezelőtt, 1972. május 18-án, két felfegyverzett álarcos berontott a worcester-i szépművészeti múzeumba (USA, Massachusets állam), s miután rálőttek az őrre, elraboltak négy festményt, amelyek összértéke meghaladta az egymillió dollárt. Egy Rembrandt-, két Gauguin-, valamint egy Picasso-festményt, amelyek azóta sem kerültek meg. Az esemény azonban azért „korszakalkotó” a műtárgyakkal kapcsolatos törvénytelenségek történetében, mert ez volt az első eset, amikor egy múzeumot a bankrablás klasszikus módszerei szerint támadtak meg. A rablók pontosan tudták, milyen képeket keresnek, s azok hol találhatók, és habozás nélkül lőttek az ellenszegülő őrre.
Az amerikai gengszterek hamar követőkre találtak: nemrég Guatemalában öltek meg egy őrt a régészeti ásatások telepén, március elején pedig egy marseille-i múzeumban ütötték le az őrt a rablók, akik Rubens, Ingres, Corot és Dufy festményeivel távoztak A szervezett banditizmus „érdeklődésének” ez a hulláma pánikot keltett a múzeumigazgatók és a magángyűjtemények tulajdonosai között, mert kiderült, hogy a felmérhetetlen értékű kincseket tároló létesítmények személyzetének a létszáma elégtelen, s csak nagyon kevés kiállítóterem vagy magánlakás dicsekedhet valóban hatásos védelmi berendezéssel. A legtöbb ország törvényei pedig nem nyújtanak elegendő védelmet a tolvajok ellen. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a sajtó szinte minden hónapban hírt ad egy-egy nagyobb szabású műértékrablásról.
A legmegbízhatóbb adatok egyébként az anyagilag leginkább érdekelt biztosító társaságoktól származnak. Ezek szerint Nyugat-Európában a legtöbb műtárgyat Olaszországban tulajdonítják el, utána következik – ki hitte volna – Dánia. A harmadik és negyedik „helyezett” Franciaország és Németország Szövetségi Köztársaság, bár utóbbiakban jóval kevesebb ilyen természetű bűntény történik. Világviszonylatban az Amerikai Egyesült Államokban a legbizonytalanabb a műértékek sorsa, annyira, hogy számos biztosítótársaság már nem hajlandó biztosítást vállalni lopás ellen.
Néhány számadat pontosabban megvilágíthatja a veszély méreteit. 1966-ban az olasz biztosítótársaságok 66 százalékos kockázatra számíthattak a lopással kapcsolatos üzletekben. 1970-ben ez a mutató 140 százalékra emelkedett, 1972-ben 160-ra! Rómában és Milánóban a kockázat 200 százalékos, vagyis a biztosítótársaságok kétszer annyit fizetnek ügyfeleiknek kártérítés fejében, mint amennyi a havonta befizetett biztosítási díjak összege. (Természetesen a hiányt behozzák más rendeltetésű biztosítási üzleteikből.) A kockázat növekedésére utal egyébként a biztosítási díjak gyors emelkedése is. 1958-ban valamely mestermű lopás elleni biztosításának a díja a festmény bejelentett értékének 1,5 ezrelékét tette ki. Ez az arány 1970-ben 4 ezrelékre, 1973-ban 6,4 ezrelékre módosult. Ugyanakkor a kiállítások, valamint a művek szállítás közbeni biztosítására megállapított díjszabás 12 ezrelékről 33 ezrelékre emelkedett! A biztosítótársaságok igazgatói mindenekelőtt üzletemberek, s így a ráfizetéses üzlet fogalma nem szerepel a szótárukban. Nemcsak a díjakat növelik szüntelenül, de egyre tökéletesebb, tehát egyre költségesebb védőberendezések felszerelését követelik ügyfeleiktől, noha ezek java része ritkán engedheti meg magának az ilyen mérvű kiadásokat.
A bűnözők jól ismerik mindegyik intézmény, illetve magángyűjtő helyzetét, s értesüléseiket mérlegelve választják ki áldozataikat. A döntést befolyásoló tényezők egyike a biztosítótársaság törvénytiszteletének a határairól szerzett bizalmas információk. A közismert, nagy értékű műveket ugyanis nehéz eladni. A dúsgazdag vásárló az ilyen eltulajdonított festményeket csak a széfjében tarthatja, saját önző gyönyörűségére, és nem mutathatja meg senkinek. Az Interpol emberei azt állítják, hogy számos, a háború során eltűnt nagy értékű festmény „köztiszteletnek örvendő multimilliomosok páncélszobáiban függ”. Annyi bizonyos, hogy ma már nem könnyű túladni a közismert értéktárgyakon. A képzőművészet területére betört gengszterek azzal a számítással emelik el a nagy mesterek műveit, hogy a biztosítótársaságok szívesebben fizetik ki a váltságdíjat a rablóknak, mint a teljes értéket a tulajdonosnak. Ehhez azonban meg kell szegniük a törvényt, mert a biztosítótársaságnak nincs joga tárgyalni a tolvajokkal a rendőrség tudta nélkül.
Egy Rómában székelő társaság igazgatója bevallotta, hogy „a pénzügyi érdekek időnként háttérbe szorítják az erkölcsi meggondolásokat”. Miután elmondta, hogy 1972-ben a társaság 700 millió lírát fizetett rá a műtárgyak biztosítására, kijelentette: „a műtárgyak lopása a gyermekrabláshoz hasonlít, s a biztosítótársaságok mindig szívesebben kifizetnek 10 milliót a mű megsemmisítésével fenyegetőző tolvajnak, mint 100 milliót a tulajdonosnak, aki örökre elvesztené a műkincset”. Americo Fornarini, az Assicurazioni d’Italia elnevezésű nagy biztosítótársaság igazgatója elmesélte a Le Monde munkatársának, hogyan folytak a tárgyalások a társaság és egy rablóbanda között, amely 207 millió lírára biztosított harminchat mesterművet emelt el egy magángyűjteményből, köztük Braque-, Modigliani- és Picasso-festményeket. A történet akár egy detektívregényben is szerepelhetne. „A lopást követően – meséli Fornarini – egy rendőrtiszt (akinek a becsületességéhez nem fér kétség) elmondta bizalmas értesüléseit, mert bizonyítékok hiányában törvényesen nem léphetett közbe. Azonnal kerestem egy összekötőt, aki kapcsolatba léphet a bűnözőkkel. Úgy határoztunk, hogy milánói képviselőnk megy el egy bizonyos bárba, ahol 1 500 000 líra ellenében átnyújtanak neki két elrabolt festményt. Természetesen egyedül kellett mennie, és nem kérdezhetett semmit. A találka létrejött. Autóba ültették, amelyet egy másik autó kísért, és elvitték egy villába. Itt átadták a két képet, és elvették a pénzt. Megmondták, hogy az újabb találkozásra később kerül sor. Két hónap alatt, többszöri találkozások eredményeként, amelyekre mindig más emberek más autókon jöttek, s olyan házakba vezették a képviselőnket, ahol addig sohasem járt, visszaszereztük a harminchat képet. Ötvenmillió líránkba került az ügylet. Minden találkozás után beszámoltam egy rendőrkapitánynak, aki remélte, hogy ily módon elegendő adatra tehet szert a bűnözők kilétének a felderítésére. Mindeddig nem sikerült lelepleznie a bandát, de ügyfelünk visszakapta kincseit.” Ám azóta a vizsgálóbírók megtiltották a rendőrségnek, hogy felvilágosításokat adjanak a biztosítótársaságoknak, mielőtt megkerülnének a lopott tárgyak. Egyben felszólították a biztosítótársaságokat: utasítsák vissza a zsarolási kísérleteket, mert egyébként bűntársaknak tekintik őket. Mivel ezek az intézkedések inkább az erkölcsi szempontokat és a törvény előírásait tartják szem előtt, mint a biztosítótársaságok anyagi érdekeit, gyakorlati hasznuk kétséges. Annál is inkább, mert az olasz törvények szerint a biztosítótársaság akkor sem kapja vissza a képekért kifizetett váltságdíjat, ha a rablókat elfogják. A bírák ugyanis úgy vélik, hogy a biztosítási üzlet magába foglalja a kockázatot is, tehát az így kifizetett pénz, bármilyen nagy összegről volna szó, egyszerűen a „kiadás” rovatba könyvelendő. (Ha a váltságdíjat magánember fizette ki, és azt be lehet hajtani az elfogott rablókon, a tulajdonos visszakapja a pénzét.)
Mivel a műértékek ellen irányuló szervezett támadások komolyan veszélyeztetik egyes országok nemzeti patrimóniumát, számos államban külön rendőrségi nyomozócsoportokat létesítettek. Franciaországban húsztagú (tehát nagyon kis létszámú) különítmény foglalkozik az e téren elkövetett büntettek felderítésével. Igaz, hogy munkájába bevonhatja bármely francia város rendőrségét, és szoros kapcsolatot tart fenn az Interpollal is. Olaszországban a szakosított nyomozók hathónapos tanfolyamot végeznek, ahol régészeti, képzőművészeti és művészettörténeti alapfogalmakkal ismerkednek meg. A nyomozócsoport havonta kiad egy 163 oldalas katalógust, amely az ellopott művek fényképét és adatait tartalmazza. A katalógus alig különbözik a kiállításokra készült hasonló kiadványoktól, s legutolsó számában 200 lopásról számol be, A katalógust elküldik az összes antikváriusoknak, gyűjtőknek, múzeumigazgatóknak, hogy azok felismerhessék a képeket, ha a tolvajok eladásra ajánlják zsákmányukat.
A külföldre csempészett műtárgyak felkutatásában fontos szerep hárul az Interpolra, amely egyébként ez évben tölti be fennállásának 50. esztendejét. Az általánosan elterjedt hiedelemtől eltérően az Interpol nem nyomozó rendőri szervezet. Feladata összegyűjteni a bűntettekkel kapcsolatos információkat és eljuttatni azokat a 117 ország rendőrségének, amely tagja az Interpolnak. Az ország, amelyben elkövették a lopást, bejelenti a Párizsban székelő szervezetnek, és fél óránál rövidebb idő alatt ötven országba továbbítják rádión a keresett műtárgy pontos leírását. Azok az országok, amelyek nem tartanak állandó rádiókapcsolatot az Interpollal, tizenkét órán belül értesülnek az adatokról.
Az Interpol hathónaponként közli az összes országok rendőrségével, a vámhivatalokkal és a műértékek vásárlóival és kiállítóival kapcsolatban álló emberekkel annak a 12 legértékesebb tárgynak a fényképét, amely az első helyen áll a nyomozók sürgősségi jegyzékén. A legutóbbi kiadványban a következő festők művei szerepeltek: Jan Brueghel, Francesco Guardi, Gainsborough, Rubens, Frans Hals és Rembrandt (ez utóbbi Menekülés Egyiptomba című festményére rátaláltak).
Maurice Denuziére a műtárgyakat fenyegető banditizmusról írott tanulmányában, miután megállapítja a kereslet hihetetlen növekedését, felteszi a kérdést: mi az oka a műértékek nemzetközi feketepiaca fellendülésének: „Napjainkban a piac kitágult – írja Denuziére –, mert az iparosított országokban a kulturális színvonal emelkedése együtt jár az erkölcsi érzék hanyatlásával, a bűnözés növekedésével; az egyszerű korrektséget az erényesség csúcsfokaként dicsőítik abban a környezetben, ahol az üzletelés meg a birtoklás vágya uralkodik” „… a régi tárgy iránti vonzódás egy olyan társadalomban, amely a funkcionális tárgyak értékelésére épül, az eltűnt civilizációkról való elmélkedés szükségérzete, amikor a miénket a lélektelen anyagiasság fenyegeti s nem utolsó sorban olyan befektetési lehetőségek felkutatása, amelyek értéke tartósnak látszik az általános elértéktelenedés világában – mindez új vásárlókat biztosít a törvénytelenül szerzett műtárgyakkal kereskedő üzérek számára”.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1973. július 27-én.
