Damaszkusztól 230 kilométernyire, a szemet kápráztató napsütésben, szinte lebegve az izzó homokon, mint csalfa délibáb, karcsú oszlopsorok, díszes faragású kőfalak, romok megdöbbentő látványa fogadja a látogatót. A zsebatlaszok térképein nem is szerepel a hajdan világhírűvé vált oázis neve, illetve a városé, amelyet hosszú ideig csodálattal emlegettek: Hadriana Palmyra. Ám a szíriai térképek ismét ősi, eredeti arameus névén nevezik: Tadmor.
Tadmor eredetileg bővizű oázis volt, s mert az antik világ nagy kereskedelmi útjainak a kereszteződésénél feküdt, hamar várossá fejlődött. Lakosai Baalt (Beit) és Jarhibolt, a Napistent imádták. A város eleinte karavánszerájból, Bel isten templomából és két-háromszáz vert agyagból készült házból állt. A templom méretei arányosak voltak a városéval, de a bazár terjedelme már akkor előrevetítette a sivatagi oázis jövőjét. A minden irányból érkező karavánok itt csereberélték áruikat, s a hetekig tartó sivatagi út fáradalmait kipihenő kereskedők itt kötötték meg az eljövendő szállításokra vonatkozó egyezségeket, mielőtt ismét útra keltek volna a Földközi-tenger vagy Perzsia felé. Arábiából és Egyiptomból induló karavánok haladtak át Tadmoron, de olyanok is, amelyek Indiából keltek útra.
Tadmor olyasféle szerepet töltött be, amit ma kereskedelmi tőzsdének neveznénk, és hihetetlenül gyors fejlődése minden érvnél jobban bizonyította az ember alkotta javak békés cseréjének üdvös szerepét az egymástól távol eső vidékek életében, s a közvetítő, a békeszerető város hasznát is, ahol évszázadokon keresztül a ,,bazárfőnök” és a „karavánfőnök” megszólítás magas címet jelentett.
Amikor i.e. 64-ben Pompeius légiói megjelentek a Földközi-tenger keleti partvidékén, a nagy római birodalom öklének fenyegető árnyéka a sivatagon át elérte Tadmort is. Pompeius légiói, igaz, nem jutottak el eddig az oázisig. De negyedszázaddal később Marcus Antonius katonái letáboroztak a város előtt. Tadmor azonban nem hódolt be: az első római katonai alakulatok, amelyeket ide vezényeltek, bizonyára nem voltak számbelileg túlságosan jelentősek, s a város húsz évig ellenállt a nyomásnak. Ám ekkor a tadmori király képtelen megbirkózni Rómával, a fél világ urával. Időszámításunk második századának a kezdetén a város kénytelen behódolni Hadrianus császárnak és nevét is megváltoztatni kényszerült: ezután Hadriana Palmyranak nevezik.
Palmyra mégis bizonyos függetlenséget élvezett. A római birodalmat gyakorlati érzékkel rendelkező emberek adminisztrálták (ma „reálpolitikusnak” nevezzük a politikai menedzsereknek ezt a típusát). Ismerték a kereskedelmi utak stratégiai fontosságát s az áruforgalom gazdasági szerepét. Ezért oázisról oázisra haladva hódították meg ezeknek az utaknak a legfontosabb pontjait. Erődöket építettek az oázisokban, és helyőrséget hagytak hátra. De a katonai és gazdasági vezetők azt is tudták, hogy a római hadsereg képtelen lenne megőrizni az aránylag könnyen meghódított, de óriási területen elszórt helységeket. Ezért „sivatagi politikájuknak” megfelelően rendszerint nem szüntették meg teljesen a behódolásra kényszerített apró királyságok és fejedelemségek önállóságát. Ha nem tekintették veszedelmesnek, a helyi uralkodó megmaradhatott a trónján és őrizte a karavánutakat. Így történt, hogy a homoksivatagokon át vezető útvonalak általában biztonságosabbak voltak akkor, mint jóval később a középkori Európa útjai.
Palmyra előnyös helyzetét megerősítette az antik világ két óriása, Róma és Parthia kapcsolatainak a megromlása. Az egymással vívott háborúk meggyengítették a két birodalmat, de a palmyrai bazárban béke uralkodott. A karavánok ide hozták Parthiából a selymet, a fűszereket, az illatszereket, s kicserélték a római áruval. A parthus nagyurak és a római patríciusok gondoskodtak arról, hogy a számukra fontos áruk forgalmának szabadságát ne gátolják a két birodalom politikai és katonai összecsapásai.
Palmyrában, e világra szóló bazárban monumentális templomok, színházak, fürdők, paloták épültek. Még az istenüket is megőrizhették, és gyermekeik a római név mellé arab nevet is kaptak. A vásárteret gyönyörű oszlopsor keretezte, s Bel templomával csak Jupiter heliopoliszi (balbecki) temploma vetélkedhetett. Hadseregük kicsi volt és főleg őrszolgálatot teljesített. A hajdani oázis, a béke napjának éltető melegénél, világszép várossá fejlődött, s az akkori civilizált világban a sivatag királynőjének nevezték.
Persze az akkori civilizált világ, akárcsak a többi, ellentmondásokat szült, s így nem sokáig tűrte a békét. Sáhpur 260-ban legyőzte Valerianus császár légióit, és magát a császárt is foglyul ejtette. Sáhpur seregei elérték Palmyra falait is. A város akkori uralkodója, Odenathus volt (arab nevén Udhaian). A hatalmas Róma a békés kereskedővároshoz fordult segítségért, s ekkor szinte hihetetlen esemény történt. A palmyrai íjászok java része nem volt katona, fegyvereiket addig sporteszköznek tekintették: mégis megverték az ellenséget.
Amíg a perzsák felocsúdtak a meglepetésből, a rómaiak időt nyertek erőik átcsoportosítására, s amikor ismét harcra került sor, a palmyraiak segítségével megverték a perzsákat. A császár Dux Orientisnak nevezte ki Odenathust, sőt Gallienus nemsokára imperátori címmel ruházta föl, a császárral egyenrangúnak ismerte el, s megtette valamennyi Ázsiában táborozó római légió parancsnokává. E sok megtiszteltetés, és főleg Odenathus egyre növekvő tekintélye végül is megijesztette a római vezetőket. Nemsokára legalább annyira féltek a szövetségesüktől, mint a perzsa ellenségtől.
Annyira, hogy idősebbik fiával együtt meghívták Emessába és ott meggyilkoltatták mindkettőjüket. Arra számítottak, hogy mivel Odenathus kisebbik fia még gyermek, Palmyra beéri majd egy másodrendű fejedelemség státusával.
Ekkor azonban kiderült, hogy Odenathus annak idején nemcsak saját képességeinek köszönhette politikai sikereit. Felesége, Zenobia (arab nevén Zubaida) gyakorlott és határozott politikusnak bizonyult. Kikiáltotta magát Kelet királynőjének. A palmyrai hadsereg két híres vezére hűséget esküdött a gyönyörű királynőnek, és elkergették a római helyőrséget. Zenobia, akinek a krónikások szerint „szépsége akkora volt, mint okossága, okossága pedig határtalan”, három esztendeig harcolt a római birodalommal. Hadai élén Ankaráig verte vissza a római helyőrségeket, s a lakosság mindenhol felszabadítóként üdvözölte. Fiát Egyiptom trónjára ültette.
Zenobia hadserege azonban nem állhatott ellen sokáig a légióknak. Végül is döntő vereséget szenvedett, s utolsó maradványait Emessánál verték szét, ahol hat évvel azelőtt Odenathus orgyilkosok áldozatául esett. Ebben az esztendőben (272) a rómaiak Palmyrát újból elfoglalták. A királynő a sivatagba menekült, de a rómaiak hosszú üldözés után elfogták, és Aurelianus római diadalmenetében Zenobia aranyláncra verve követte az imperátor kocsiját.
Palmyra nem tudott belenyugodni a szolgaságba, újból fellázadt. Aurelianus légiói ezúttal lerombolták a várost. Még a szobrokat is lefejezték. A lakosságot elhurcolták, s szétverték Bel templomát. Helyébe Rómában építettek templomot a Napnak, s az oázisbeli isten szentélyéből elrabolt kincsekkel díszítették.
Palmyra, a birodalmakat összefűző utak gócpontja, a béke és az együttműködés szépséges városa egyetlen éjszaka folyamán elnéptelenedett. A templomok, a színházak, a diadalívek romjai ma is szinte olyanok, mint amilyeneknek a római katonák azon a hajnalon láthatták, amikor új rabszolgáikat maguk előtt hajszolva, örökre elhagyták a sivatag királynőjét. Nem tudták persze, hogy a sivatagi porfelhőbe vesző romok a nagy római birodalom közeli sorsának a jelképei.
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.
