A huszadik század volt – a Templom lerombolása óta először – a zsidó évszázad. A zsidók példátlan, az európai modernséget meghatározó kulturális-tudományos teljesítménye és politikai radikalizmusa, majd az európai zsidóság kiirtása (a második világháború centrális eseménye, nem is olyan titkos lényege), Izrael állam megalapítása és védelme a szovjet tömb által támogatott arab hadseregekkel és gerillákkal szemben…
(Előzetes megjegyzés. – A kérdés, hogy zsidók lehetnek-e, legyenek-e konzervatívok, nem kérdés. A legfontosabb amerikai neokonzervatív folyóirat, a Commentary egyben az Amerikai Zsidó Bizottság hivatalos sajtószerve, az amerikai és brit neokonzervativizmus fő ideológusai kevés kivétellel mind zsidók. A magyar neokonzervativizmus kezdeményezői között is akad zsidó vagy zsidó eredetű ember. Az, hogy néhány exkommunista antiszemita Magyarországon „konzervatív”-nak nevezi magát, az érdektelen provinciális részjelenség – a nacionálbolsevik örökségrésze, amelynek vannak német és orosz eszmetörténeti összefüggései –, de persze magyarázza azt, hogy a magyar zsidók és a zsidó magyarok óvakodnak ettől a címkétől, amelyet a baloldali rasszizmus és sovinizmus meglehetős sikerrel sajátított ki magának. Ám ez csak múlékony helyi epizód.)
A huszadik század volt – a Templom lerombolása óta először – a zsidó évszázad. A zsidók példátlan, az európai modernséget meghatározó kulturális-tudományos teljesítménye és politikai radikalizmusa, majd az európai zsidóság kiirtása (a második világháború centrális eseménye, nem is olyan titkos lényege), Izrael állam megalapítása és védelme a szovjet tömb által támogatott arab hadseregekkel és gerillákkal szemben: ez a három, részben összefüggő fejlemény a zsidóságot a világtörténelem tengelyébe állította, annyira, mint a zsidók vallási elkülönböződése – közismertebb nevén: a keresztyénség kialakulása – óta soha.
A zsidókat váltakozva nevezték a fölvilágosodás, a kiváltképpeni hitbuzgalom, a szocializmus és a kapitalizmus reprezentatív képviselőinek, ihletőinek és áldozatainak. A vita fölösleges: mindezek az állítások igazak. A modernség tragédiájának főszereplői zsidók. Sokba került ez a gettóból a semmibe kilökött zsidó népnek.
A Soá, a vészkorszak arra kényszerítette a maradék zsidóságot, hogy önmagát mint az „antiszemitizmus” és az „Auschwitz” nevű szindrómák alárendelt mozzanatát szemlélje. De nyugodtan mondhatunk „európai” helyett magyar zsidóságot, hiszen Magyarország az egyetlen európai ország, ahol még van kulturálisan asszimilált, politikailag hazafias, társadalmilag befolyásos zsidó közösség. Az a szerep, amelyet a zsidó értelmiség ma játszik a demokratikus Magyarországon, hasonlít arra, amelyet a század első harmadában játszott Németországban és Ausztriában és a második világháború után az Egyesült Államokban – de a kontinensen ma egyedül áll: ez 1944 viszonylag szerencsés történelmi véletlenének köszönhető. Nem a csendőrökön, a nyilasokon és a német nácikon múlt… A miénknél történetileg fontosabb német, osztrák, lengyel zsidóság nincs többé. A számszerűen talán némileg nagyobb francia és brit zsidóság kevésbé asszimilált, öntudatosabban (új) bevándorló: a magyar zsidóság épp olyan, mint a húszas években, bár lélekszáma ötöde a korábbinak, de még mindig az asszimiláció kalandját éli. Mi volna a mai magyar irodalom Nádas Péter, Kertész Imre, Petri György, Konrád György, Kornis Mihály, Spiró György, Orbán Ottó, Márton László, Lengyel Péter, Gergely Ágnes, Balla Zsófia stb. stb. stb. nélkül? Ezt egyetlen más nemzeti kultúráról sem mondhatjuk ma el. Magyar sajátosság.
A magyar zsidóságot – részleges megmaradása miatt – az 1945 előtti és az 1945 utáni kérdések egyaránt foglalkoztatják. S ennek folytán az egész magyar társadalmat is. Az első szabad választások (1990) alatt föltört, a fontos zsidó elemeket tartalmazó és az antiszemitizmussal szembeszálló SZDSZ körül viharzó zsidógyűlöletben szintén 1945 előtti és utáni elemek keveredtek. Ez is egyedülálló. (A lengyel, cseh, szlovák, román, horvát antiszemitizmussal nem érdemes foglalkozni: ezekben az országokban gyakorlatilag nincsenek zsidók.) Három-négy évig ekörül forgott a Magyar Köztársaság közélete. Ilyen mértékben ez egyik új demokráciára sem volt jellemző.
Mindez, bármennyire sajnálatos és érdekes, nem változtat azon, hogy a zsidó kérdés azonosítása az antiszemitizmus problémájával elavult, időszerűtlen (és soha nem volt helyes).
Mivel azonban életemben először írok zsidó lapba – és ezt megtiszteltetésnek veszem, büszke vagyok rá, és hálás a lehetőségért –, mielőtt még rátérnék voltaképpeni tárgyamra, mondanom kell (ismerve a kontextust) néhány szót.
Boldogult édesanyám, Isten nyugosztalja, zsidó volt, a nagyváradi ortodox kántor lánya. Anyai nagyanyámat Auschwitzban gyilkolták meg. Én protestáns keresztyén vagyok és konzervatív magyar patrióta. Mindenekelőtt azonban persze: filozófiával bajlódó ember.
Mindezek a talán nem túl fontos életrajzi tények csak azért említtetnek itt meg, mert befolyásolják azt, amit mondandó vagyok. Áthatják azt is, amit ritkán tapasztalok Kelet-Európában, s ami fölbátorít arra, hogy tudatlanságom ellenére (szégyenszemre nem tudok héberül olvasni) meg merjek itt szólalni: s ez mély szeretetem a zsidó nép iránt. Elég sokszor olvastam a gyalázatos frázist: a filoszemitizmus épp olyan elfogultság, mint az antiszemitizmus – mintha a szeretet egyenértékű volna a gyűlölettel. A zsidók iránti szeretetem és olthatatlan érdeklődésem nyilván nem a rokonszenvező idegené: részben, hála az égnek, magam is zsidó vagyok, mindig zsidók között (is) éltem, és életemben egyre nagyobb szerepet játszanak a prófétai könyvek, a qumráni és a Nag Hammadi-i tekercsek és a Q**: ezek a könyvek nem azért kedvesek számomra, mert a zsidó nép géniuszát fejezik ki, hanem mert igazak. Mégiscsak zsidó könyvek ezek – a Q is az –, és a hangjuk és a szenvedélyük meg-megszólal egy-egy huszadik századi könyvben, nem csak zsidó írókéban, bár leggyakrabban ott, amiről szívdobbanással, kiszáradó torokkal érzem meg (s definiálni aligha tudnám): ez a zsidó hang, a prófétai szigor hangja.
Karl Kraus, Franz Kafka, Ludwig Wittgenstein, Simone Weil, Walter Benjamin – ők nem voltak „jó zsidók”. Franz Rosenzweig viszont talán nagyon is jó zsidó volt, de őt nem mindig értem. Edmond Jabés, aki olyan nagy, mint Dante. Paul Celan. Nelly Sachs. Leo Strauss. Ők jutnak eszembe, amikor a Szombat által föladott leckét próbálom megoldani. Náluk, bennük szólal meg az a „zsidó hang”, amely annyira drága nekem, amely annyira vonz – és amely heves, tüzes-jeges szigorával megijeszt.
Ezek az írók egytől egyig a fölvilágosodás, a világi humanizmus, az utilitárius szabadelvűség ellenségei voltak, akár két nagy (zsidógyűlölő és nácibarát) kortársuk: Martin Heidegger és Carl Schmitt, akiknek a műveiben itt-ott meg-megcsendül az a „zsidó hang”, amelyről beszélek. Természetesen ez volt a „korszellem” a pokoli és lenyűgöző húszas-harmincas években, de úgy érzem, az a korszellem – a maga múlandó és veszedelmes esetlegességeivel – alkalmat szolgáltatott ennek a hangnak, hogy megszólaljon: az én kedves tizenkilencedik századom józansága és méltányossága ezt nem tette lehetővé. A nagy lázadók és kitaszítottak (Marx, Stirner, Bakunyin, Nietzsche, Freud, Sorel) és forradalmár utódaik (Landauer, Trockij, Gramsci, a fiatal Lukács, a fiatal Bloch, Bataille), a francia-zsidó szociálkonzervatívok (Durkheim, Halbwachs, Mauss, Lévy-Bruhl) mind a fölvilágosodás ellen lázadtak a Rousseau mutatta úton, de most nem rájuk gondolok.
Kafkát, Simone Weilt, Heideggert, Leo Strausst egyaránt konzervatívnak nevezik (persze nem az angolszász liberális-konzervatív hagyományban), és ha az antiliberalizmus és a forradalmisággal szembeni ambivalens szkepszis teszi a konzervatívot, hát akkor azok.
De ez felületes dolog.
A konzervatív – mindenféle konzervatív – azt mondja, hogy a hozzáférhető, eleven hagyomány, úgy ahogy van, értékes. A konzervatív szerint a hagyomány (a mítosz, a kultusz, a rítus) racionális bírálata azért hibás, mert racionális és mert bírálat. Épp úgy téves, mintha egy molekuláris biológiai szakcikken egy novella epikai koherenciáját kérnék számon, vagy mintha fölpanaszolnánk, hogy valamely regény szociológiai mintavétele nem reprezentatív. A konzervatív számára a hagyomány racionális bírálata nem hamis, hanem vagy értelmetlen, vagy irreleváns.
A helyes magatartás – a konzervatív szerint – a hagyománnyal szemben az áhítat és a gyakorlás. A valláson belül egyszerűen nem helyes megkérdeznünk, van-e Isten (ezért nevezi a Biblia a kérdezőt bolondnak). Ugyan helyes lehet máskülönben megkérdeznünk, van-e Isten, de akkor már nem vagyunk a valláson belül. Kérdés azonban, érdemes-e föltennünk ezt a kérdést a valláson kívül, ahol Isten léte vagy nemléte meglehetősen közömbös.
Ha nem akarjuk – mondja a konzervatív –, hogy életünk a születési véletlen kiszabta pillanat puszta függvénye legyen, ha kapcsolatban akarunk maradni a múlttal, ha közünk van ükeinkhöz és ivadékainkhoz, akkor meg kell tartanunk a szertartásokat, sok kérdezősködés nélkül, bízva (vizsgálódást félretéve) a közös tapasztalatban. Nyilván ezért megy el sok agnosztikus az istentiszteletre (s ebben például a rabbinikus-haláhikus közösség már nem háborgatja, követvén Pascal bölcs tanácsát). A hit majd megjön. A szerelem majd megjön – mondta régente a házasságközvetítő meg a nagynéni a zokogó menyasszonynak. És a nagynéninek gyakrabban volt igaza, mint gondolnánk.
A konzervatív nem azért gondolja a hagyományról, hogy jó, mert azt gondolja, hogy föltétlenül jó, hanem azért, mert azt gondolja, hogy: hagyomány – más szavakkal: a hagyománynak nem az erkölcsi, hanem a társias-társadalmi funkcióját tartja nagyra. És tudja, hogy a racionális-morális kérdezősködés anélkül zúzhatja szét a hagyomány értékes szövedékét, hogy bármi releváns fölismeréssel állna elő, legföljebb avval a nem túl váratlan állítással, hogy – teszem azt – a Teremtés története tudományosan nem helytálló. Hát persze, hogy nem helytálló. Nem tudományos elmélet hiszen.
Az olvasó megfigyelhette ebből a leírásból, hogy a konzervatív álláspont nem pusztán nem racionalista (ez várható volt), de nem is vallásos.
Ez sokféle vallásos tradícióval szemben nem okoz gondot, de a prófétai hagyománnyal szemben igen.
Fölhoznék másik példát – a szívemhez közel állót –, a hazaszeretetét, amely megvilágíthatja (a legismertebb és agyonvitatottabb anyagon) a konzervativizmus dilemmáit. Meglehetősen világosnak látszik, hogy a hazánkat nem választjuk (illetve csak új hazát választunk – mint a vallásüldözés elől menekülő puritánok Amerikát vagy némely zsidók Izraelt –, de óhazát nem). Többnyire beleszületünk valamely politikai közösségbe, amely olyan, amilyen, zsarnoki vagy szabad, művelt vagy közönséges, szelíd vagy brutális, bizakodó vagy cinikus. Ez a sorshelyzet nem választássá, hanem elkötelezettséggé nő. Különleges szolidaritást érzünk honfitársainkkal szemben, a kötelező törvénytiszteleten túl önként is meghajlunk a haza intézményeinek tekintélye előtt – ez az a polgári áhítat, amelynek indítéka nem az önérdek, még csak nem is a közérdek, hanem a szeretet.
A szeretet – habár jó – közvetlenül nem erkölcsi természetű. Az apa szereti rossz gyerekét, az elfogult szerelmes (vagy barát) a jellemtelen „választottját”. De a szeretet (amely soha nem választott) nem törli el az erkölcsi meghatározottságokat: a szeretet nem teszi jóvá azt, ami gonosz.
Mi történik akkor, ha a szeretett ország kormányzata gonosz, üldözi, bántja, megalázza, kisemmizi a honpolgárokat vagy némely csoportjukat? A konzervativizmusnak erre nincs válasza – legföljebb kételkedik a magasabb „természetjogi” megfontolások érvényében, amelyek kérdőre vonják a hagyományt és a létező intézményes rendet (ez a lényege ma a First Things jobboldali katolikus forradalmárai és a valódi konzervatívok vitájának az Egyesült Államokban). A hazaszeretet politikai érzés, és nem független az ország jogi, politikai és morális viszonyaitól.
Csipetnyi lojalitást sem éreztem a törvénytelen, zsarnoki és ostoba Román Szocialista Köztársaság, majd a Magyar Népköztársaság iránt – bár amikor 1979-ben megkaptuk a magyar állampolgárságot, jól becsíptünk és piros-fehér-zöld papírzászlócskákkal végigbandukoltunk a közönyös Nagykörúton. Mégsem éreztem áhítatot a VII. kerületi tanács termeiben. Despotikus és igazságtalan államok polgárai áthelyezik szeretetüket mindenféle elvontságokba („a” magyarság, „a” magyar kultúra – politikai vonatkozásoktól elvonatkoztatva).
Ahol nincs (a szó kanti értelmében) respublika, ott nincs honpolgár, tehát a szó igazi értelmében vett hazaszeretet sem lehet, legföljebb valami artikulálatlan, másnapos, bűntudatos ragaszkodás. Valamihez, ami nem jó, de amitől nem bírunk szabadulni. A konzervatív mit tehet? Ellentmond önmagának és hobbes-i logikájának, és azt mondja: ez nem az a tradíció, ez hamis, nem hiteles, megerőszakolt (ezt mondja a szíve szerint konzervatív Szolzsenyicin a szovjet-orosz bolsevik hagyományról, e legoroszabb alkotásról: s evvel máris nem konzervatív, hiszen erkölcsi kritériumok szerint válogat a nemzeti hagyomány elemei között).
Vagy pedig azt mondja: a gonosz hagyomány is a hagyományom, mert az enyém (ezt mondja a pusztán az eszével konzervatív Alekszandr Zinovjev, aki egyrészt a hiperracionalista következetessége miatt nem konzervatív, másrészt azért nem, mert képes azt gondolni a hagyományról, hogy gonosz lehet, mégis nagy és a miénk – mint a másik nagy és sötét álkonzervatív nacionálbolsevik, korunk legnagyobb és legveszedelmesebb történetírója, Ernst Nolte).
A zsidó prófétai hagyomány másként vélekedik erről – s bár a talmudi-rabbinikus judaizmus és a római katolicizmus, a görögkeleti ortodoxia csakugyan konzervatív, kiváltva evvel az eretnek lázadásokat, amelyek zsidó, keresztyén s olyik iszlám variánsai is deutero-Ésaiás utódai mind. A prófétákat, ha jól látom, az igazság és az igazságosság foglalkoztatja. Ésaiás 40 foglalja össze a legjobban ezt a hagyományt. A völgyek fölemelkednek, a hegyek lesüllyednek. A test múlandó, de az Úr igéje örökkévaló. A nemzetségek Ő előtte mind semmi. A földi állandóságra való törekvés hívságos. A hatalom semmi. A földi művek semmit sem érnek. Csak az Úr valóságos. Csak a hit számít és ad szárnyakat.
A Q sem mondja ezt különben. Tamás evangyélioma sem. De mind a prófétáktól tanultak.
A prófétikus hagyomány szekuláris fordítása nihilizmushoz vezet, a konzervatív Misnáé és Midrásé persze nem: a kultusz a konzervatív mű, nem a hit. A begyakorlás, nem a megtérés. A tanulás, nem a látomás.
Igen-igen, de a zsidó hang mégis a prófétai hang. Senki, csak Franz Kafka látta az aprólékos, kultikus, alázatos „hitközségi” tradíciót, a Schul tradícióját a próféták felől. S mivel azt nézte (negatíve), azért megmaradt – épp csak hogy – konzervatívnak. De erre az észvesztő egyensúlyozásra csak a legkiválóbb művész képes.
Mit mond Ésaiás?
Itt a földön az igazságosság minden. Minden gőg (azaz egyenlőtlenség, civilizáció, politikai hatalom) elpusztul, az Úr keze lesújt rá – az igazságosság csak előtörténet, amelyből belépünk az igaz történetbe, amelyben felebarátaink már nem látszanak, csak az Isten.
A próféták földi fordítása persze: forradalom. De ez a politikai fordítás lehetetlen. Parasztforradalom, szocializmus, cionizmus: ezek mind hamisítványok. Hősies félreértések, valószínűleg elkerülhetetlenek.
Zsidó vagy keresztyén konzervativizmus: ezek lehetetlenségek. Jézus nem a „családi értékek” mellett „szállt síkra”, hanem a szüzesség mellett. Nem kiegyensúlyozott, decens, derekas világot akart, hanem semmilyen világot se: a világ végét.
A próféták a világ végén találkoznak Istennel.
A konzervatív meg akarja tartani az „életvilágot”, a hazát, a közösséget, a hagyományt, a családot, a kultúrát, a múltat, amelyet gyöngéden szeret. A szocialista vagy az anarchista elveti mindezt, új világot óhajt, tündöklő, bátor, szabad, zabolátlan jövőt, amelyet gyöngéden szeret – és persze a hasonlóképpen vágyakozó lázadók közösségét, amelyet gyöngéden szeret.
A zsidó próféta szánja, siratja a népet, de szeretni csak Istent szereti. Az Írás mindenfajta érzést ismer. De nem kétséges, melyik az igazi. A törvényeket, a krónikákat lehet szekularizálni. A prófétákat – végső soron – nem.
Éppen ezért vallástalan zsidók lehetnek konzervatívok: a szokásrend és a hagyomány a konzervativizmusban szentesül.
A zsidó/keresztyén vallásosság inkább összefér a fölvilágosító (esetleg kantiánus) szabadelvűséggel, hiszen ez békén hagyja a vallásos hitet, nem akarja szociálisan integrálni, zárójelbe teszi politikai relevanciáját. A „szabad egyház szabad államban” követelése (amely először nem a magyar szabad demokratáknak, hanem a liberális katolikus Montalambert grófnak, Eötvös báró barátjának és Lord Acton eszmetársának a jelszava volt) a biblikus hitet a szabad individuumhoz köti; a vallás az egyéni lelkiismeret és szabad döntés ügye a liberális-alkotmányos jogállamokban – az intézményes kényszerrel alátámasztott kötelesség világa másutt húzódik, eredete pedig pogány: római. A hit a liberális társadalomban afféle zöldellő pázsit Micráim kőfalai között.
A prófétai hit forradalmi: ezért az igazi zsidók a jobb- és a baloldalon mind forradalmárok. A zsidó békétlenség eredete nem genetikai, hanem szellemi.
Ám ez a forradalmiság nem fogható tartósan semmiféle politika hámjába, csak az Istenébe. Ezt éppen az utolsó zsidó próféta, Jézus, teszi vakítóan világossá. Mindenünket oda kell adnunk a szegényeknek – de nem a szegények kedvéért.
Isten a maga választott népét – legyen ez a zsidóság vagy a keresztyén anyaszentegyház – nem társadalmi intézményeken keresztül, hanem közvetlenül vezeti. Ezért hát a próféták, Jézus és az igazságosság tanítója a holt-tengeri tekercsekben mind anarchisták – de nem az államellenesség kedvéért. A Biblia nem vet el semmilyen politikai rendet. És nem javasol semmilyet se.
A Biblia csak (csak!) azt kéri tőlünk, hogy legyünk jók, igazak, hívek.
Ezt a követelést kell a Szó meghallóinak egybevetniük a politikai világnézetekkel, amelyekhez vonzódnak. Nem jó zsidó és nem jó keresztyén az, aki igazságtalan és részvétlen. Persze afelől még lehet – a szó hagyomány vezérelte értelmében – körülmetélkedett, sertéshústól tartózkodó, úrvacsorához járuló, egyházi adót fizető ember akkor is, ha igazságtalan, ha nincs a szívében áldozatkészség és irgalom.
De a prófétákat ez nem érdekli.
Megjelent a Szombat 1997 októberi számában. A 2010 decemberi 20 éves válogatásszámban az írást újraközöltük.
** Q-nak nevezik (a német „Quelle”, forrás szóból) a János-, a Máté- és a Lukács-evangyéliom közös alapját.
Vajda Mihály nekrológja Tamás Gáspár Miklósról
Tamás Gáspár Miklós Kolozsváron született, egyetlen, kései fia volt Krausz Erzsébet műtősnőnek és Tamás Gáspár írónak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház későbbi igazgatójának. A szülei börtönt is megjárt kommunista aktivisták voltak: a zsidó anyára kiszabott egyik börtönbüntetés életmentőnek bizonyult, emiatt nem került fel egyik Auschwitzba indított kolozsvári vonatra sem. A család többi tagját viszont ott ölték meg: gázkamrában lelte halálát TGM anyai nagyanyja, nagybátyja és nagynénje is – írta a Transtelex az elhunyt filozófusról, akitől január 31-én, 14.30-kor vesznek búcsú a Farkasréti úti temetőben, s akitől pályatársa búcsúzik az alábbiakban.
A fiatal Tamás Gáspár Miklós Kolozsváron (A kép forrása: Vajda Mihály)
Drága Gazsikám,
tudom, nevetséges, hogy személyesen megszólítalak, hogy neked írok, hiszen tudom, csak mások olvassák ezt a szöveget, magad pedig már sajnos nem olvashatod.
De csak lassan fogok leszokni arról, hogy élőnek tekintselek. Elevenen élsz bennem, hiszen több mint ötven éves barátságunkat még a halál sem tudja semmissé tenni. S az sem tudja semmissé tenni, hogy az utóbbi években sokkal kevesebbet, szinte alig beszélgettünk egymással, aminek pontosan tudod az okát: barátságunkban világnézeti beállítottságunk, kezdetben közös beállítottságunk meghatározó szerepet játszott; amióta azonban alapvető kérdésekben nem értettünk egyet, nagyon nehézzé vált közöttünk az érintkezés. Talán csak betegséged változtatott ezen egy jottányit: újra tudtam éreztetni veled, hogy nagyon is szeretlek, szeretlek annak ellenére, hogy másképpen gondolkodunk. Erről nem többet: nem fogom veled közösen utált világunk eljövő lehetőségeit itt megvitatni.
Tamás Gáspár Miklós és első felesége, Fränkel Anna Kolozsváron (A kép forrása: Vajda Mihály)
Barátságunk történetét hozta hozzám újra közel halálod. Biztosan emlékszel rá te is, hogyan s mikor kezdődött. Egy fiatalember és egy ifjú hölgy jelentek meg a Filozófiai Intézet, az akadémiai intézet nagy szobájában, társalgójában, ha szabad a sivár helyiséget így nevezni, s engem kerestek. S ahogy ez nálad lenni szokott, mert te voltál a fiatalember és Annácska, első feleséged, akivel szintén sokat voltam együtt a következő időkben Kolozsvárt, az ifjú hölgy, in medias res kezdtél el fasizmus könyvemről beszélni, melynek, s ezt ma már csak te tudod, meg a jóisten, melyik fejezetét olvastad (az egészet még nem olvashattad). Nem két tudós kutató vitatott meg egy számukra fontos témát, hanem két elkötelezett fiatalember valami világunkban megkerülhetetlent, s azonnal egymásra találtak. Te persze tudtad azt is, hogy én része vagyok egy körnek, melyet Lukács iskolának, vagy talán már akkor Budapesti Iskolának neveztek, e kör tagjainak munkásságát te természetesen már jól ismerted, s már ott, az intézeti szobában meghívtál bennünket Kolozsvárra, ahol, talán te ezt is tudtad, még egyikünk sem járt. Egy pillanatig sem hezitáltam, azonnal elfogadtam barátaink nevében is szíves meghívásodat, s talán még aznap hozzáfogtam utazásunk megszervezéséhez.
Tamás Gáspár Miklós 1988. március 15-én beszédet mond a Batthyány téri Kölcsey-szobor előtt. (Fotó: Horváth Ernő/Fortepan)
Hadd meséljem el itt a Lukács kör közös utazásainak valószínűleg utolsó, s meg nem valósult epizódját is, melyben te megint szerepet játszottál. A hetvenes évek közepén rábeszéltél bennünket – a kör többi tagjával is összebarátkoztál már első, közös kolozsvári utunk alkalmából, ha, úgy sejtem, számodra a körön belül a velem való barátság volt mindvégig a legfontosabb –, hogy nézzük már meg egyszer Bukarestet, fantasztikusan érdekes a régi városrész; mentünk is volna, aztán pár évvel később helyettünk, ahogy az akkori vicc mondta, a földrengés látogatta meg a Ceausescu sújtotta Bukarestet, melynek a régi városrésze e látogatás eredményeképpen teljesen elpusztult. Nos, Gazsi, te már készültél Bukarestbe utazni vonattal, hogy találkozzál velünk, amikor szerencsére még elértelek telefonon, hogy ne menjél, nem repülünk, elvették valamennyiünk mindkét útlevelét. Attól kezdve nemcsak te nem jöhettél Magyarországra, mi sem mehettünk Romániába, helyettünk gyerekeink látogattak téged Kolozsváron. Hogy meddig tartott ez az állapot, azt már nem tudom, de mindegy is. Addig és később is, amíg ott éltél, sokszor voltunk együtt szülővárosodban, amelyet a politikai állapotok ellenére nagyon megszerettettél velem. Mind a mai napig kolozsvári sétáink és kolozsvári beszélgetéseink élnek a legelevenebben az emlékezetemben. S igen jól kiismerem magam a városban.
Az idős TGM (Forrás: muut.hu)
Aztán áttelepültél Budapestre, első budapesti éveidben is igen intenzív volt a kapcsolatunk. Eleinte sokat voltunk együtt itt is, vodkáztunk Nádor utcai lakásodban is, s én jót mulattam, amikor konzervatívvá válásodat öltözködésben is nyilvánvalóvá tetted; emlékszel talán szép bézsszínű öltönyödre, mellénnyel, csokornyakkendővel, sétapálcával és kalappal. Konzervativizmusod talán nem is volt számomra idegen, annál inkább az öltözék. Mondom, jól mulattam rajta. Aztán egy szép napon irányt váltottál. Természetesen öltözködésben is. Feleségem születésnapját ünnepeltük Szentendrén, ahová te is magától értetődően hivatalos voltál, meg is jelentél – szakadt farmerben és tarka ingben. Most aztán igazán nem az öltözéked, hanem kommunistaságod zavart, aminek – talán bántón, ha így van, kérlek, bocsáss meg – hangot is adtam.
Még talán annyit: Csodáltalak, ahogy hosszú szörnyű betegségedet keményen tűrted, s még az utolsó hetekben sem hagytad, hogy az munkádtól eltántorítson.
Gazsi drága, most már ne dolgozz, nyugodjál békében.
Szeretettel, Misu (az olvasók kedvéért: Vajda Mihály), barátod.
Megjelent a Szombat Politika rovatában 2023. január 21-én.