Vári Attila: Középkori villamosjegy. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1976.
Nem titok, hogy az ezerkilencszázhetvenhatodik esztendő legjobb hazai magyar könyvét jutalmazó Pezsgő-díjra az idén Vári Attila új novelláskötetét javasoltam; mint az Utunkban olvasható, a vitában alulmaradtam, javaslatommal pedig egyedül. Ezt a díjkiosztó gesztust nem akarom megismételni, egyszerűen csak emlékeztetek rá, hogy Vári újabb írásaival kapcsolatos véleményem világossá váljék. „Az év könyve“ körüli beszélgetésben elmondottakat ne ismételjem meg, s hadd szólhassak egyebekről.
Váti Attila minden írásából kikövetkeztetheti bárki, hogy a szerző érzékeny, sebezhető, magányos ember, játékos és érzelmes kedély, aki rögeszmésen ragaszkodik a gyermekkor minden lelki kellékéhez a homok- és légvárépítéstől a legsületlenebb diákhumorig. Ez a sajátsága – amiben minden romantikus alkatú íróra hasonlít – azonban nem is olyan egyszerű. Vári számára ugyanis minden, de az égvilágon minden gyermekkorrá változik, ami elmúlt. Elmúlt – ez számára azt bizonyítja, hogy valóban megtörtént: minden tény azáltal lesz számára ténnyé, hogy múlandósága és múlttá válásra való képessége megmutatkozik.
Vári elbeszéléseiben a megismerés legfőbb eszköze a nosztalgia. A nosztalgia az ő esetében nem a számára erkölcsileg és esztétikailag fontossá vált tények megítéléséből származik – ellenkezőleg: ez a nosztalgia teremti számára a világot, amelyben az idő legbanálisabb tulajdonsága uralkodik, a visszafordíthatatlanság. Minden másodperccel újabb másodperc vált múlttá.
Vári legfontosabb műveiben ez a dolog nem tragikus; éppen csak elkerülhetetlenné teszi azt, hogy minden megtörtént múlttá váljék, hogy minden, ami megtörténik, valamint alanyi történelem része legyen, az író pedig a számára eleve adott nosztalgia szerény, de találékony krónikása. A nosztalgia előre megformálja itt az író anyagát, kínálja az elemeket. A novellákhoz kapcsolódó esztétikai megfontolások tárgya éppen ezért nem lehet a nosztalgia, mert az itt és ezúttal a szemlélet általánossága. A voltaképpeni művészi kérdések csak ezen túl következnek.
A szemlélet általánossága a modern irodalomban persze tárggyá is válik, a téma mindig az író tudata. Természetesen nem mindig a téma a lényeg. Az író tudatának uralkodó témává válása csak azt jelenti, hogy – amint azt már többen megírták, a legszebben talán Radnóti Sándor A szenvedő misztikus című nagy tanulmányában – a világlátás formaelvvé lesz, a művészet pedig reflektálttá. Az író tudata mint téma bevonja az esztétikai vita körébe az írónak a világállapotról alkotott ítéletét. Az esztétikai vita világnézeti vitává válik. A „klasszikus“ és „romantikus“ művészet, illetve a naiv és a szentimentális költészet ellentéte nem dilemma többé, korunk irodalma (Hegel osztályozása szerint) romantikus és (Schiller osztályozása szerint) szentimentális. „Megítéllek téged“ – mondja a kor irodalma. S ez visszahull rá.
Az idő múlásának költői gondja Várinál nem technikai kérdés, nem az elbeszélés időszerkezetének századunkban újra s újra fölmerülő reformját célozza, ő innen és túl van ezeken a reformokon. Az idő nála – kalmárias szóhasználattal – fogyóeszköz, érték. Elmúlik, kár érte. Azért talán, mert jobb volt az elmúlt pillanat? Nem. Nem lehet jobb, hiszen minden pillanat elmúlik. De: minden mostani pillanatnak megvan a múltja, minden felnőttnek a maga gyermekkora, és ez – legalábbis Vári novelláiban – minden pillanat dimenziója, tudniillik hogy múltra vonatkoztatható. Minden szomorúságnak és örömnek van ősképe, van előzménye valamilyen gyermekkorban.
Vári legjobb novelláiban (Da capo, Puha háromszög, Török elefánt, Lassított lenézés, Élt – 140 centit, és az utóbb megjelent A virágmadarak hajnalban lehullnak) minden történést szigorúan levezet egy ki nem mondott, nem részletezett, határozottan mitikus jellegű ősképből. A cselekmény éppen ezt a levezetést bontja ki, érdekessége, feszültsége többek között a levezetés nyilvános mutatványának sikerén is múlik. Mint a romantikus elbeszélő irodalomban mindig, a művészi formák derivációjának határértéke a mese. Vári akkor kerül mindig a legközelebb írói képességeinek maximumához, amikor a legzártabb, leginkább ősképi mesét meri megírni. Hősei személyükben és kifejtett világszemléletükben is képviselik a mesei látásmód igazát: mivel életük meghatározó ősképe a gyermekkor, mindazzal szemben, ami nem ilyen, megtestesítik ezt a meghatározottságot – az infantilis dr. Rút, a nyelvet vademberi nyájassággal kerékbetörő török, Moli, a törpe – valamennyien gyerekesek, nem akarnak megnőni. S ha igen, csak óriások lesznek. Mint az ősi tündérmesékben, Vári sok szereplője törpévé zsugorodik. A manó, a törpe az elaggott kölyök, örökös gyermekkorra kárhoztatta mítoszi léte.
„Élt – 140 centit“, a cím roppantul kifejező. A gyermeki testméret föltétlen határ. Ez annak a mítoszi alapelemnek (mitologémának) a határa, amely Vári Attila elbeszéléseinek egyszerre kerete, anyaga és mintázata. Ez a mitologéma – természeténél fogva – nem lehet elvont. Igen egyszerűen és könnyen leírható – és meglepően ősi. Az alaphelyzet egy fiatal fiúkból álló banda élete, igen szoros összeköttetésben a velük regényesen titokzatos okokból együtt játszó, a beavatásifunkciót elvégző (infantilis) felnőttel. (Ez az elem nagyon jelentős Köntös-Szabó Zoltán Bárkaring az Orbán-öbölben című szép regényében is, hasonló célzattal és hasonló okokból.) Vári azonban ezt a nyugat-afrikai és óceániai gyakorlattal szemben az ősi mesék szellemében használja föl: a beavatás csöppet sem kijózanító, sőt, a csodába avatbe, azt véli autentikusnak. Babonának tartja az élet prózáját. A titok (hagyományosan: a nemiség), amit a beavatási szertartás föl szokott tárni, itt csak untig ismert előítélet.
Vári elbeszélései diadalmasan bizonykodnak a gólyamese ezoterikus megismerési értékei mellett. Az alapvető őskép-mitologéma világszemléleti elemei azonosak a nyugatafrikai „férfiház“ vonásaival: bajtársiasság, kegyetlen edzés próbatételeken keresztül, versengés, idegenkedés a kívülállóktól, konzervatív-katonás erkölcsiség, altruista fegyelem, kíméletlen humor és rendkívül sebezhetően érzékeny humanitás. Rengeteg a kimondatlanság, az elfojtott indulat, a hiányosan verbalizált érzelem, mindenki állandóan megsértődik.
Ez a szemlélet öröklődik Várinak egy marosvásárhelyi mitológia megalapítására tett kísérleteiben is: a Sam Smallra és a H. Kovács-történetekre emlékeztető fél-alkoholista asztaltársaságok nagyotmondásai (a kocsma és a borbélyműhely mint „férfiház“-csökevény) ugyanazoknak a merev süvölvényszabályoknak engedelmeskednek. De az értékcsökkenés az írások színvonalára is kihat; a mítosz e lezüllött változatai sokkal gyöngébbek. Az alapvető mitologémiával (és ez nem mi téma!) a szerelmet sem könnyű összeegyeztetni: lányokról csak ott olvasunk jót Várinál, ha versengés vagy kamaszfantázia és kamaszos lódítás tárgyai.
A gyermekkor nem a boldogság birodalma. Várinak is csak arra jó, hogy alapvető hitét kimondhassa: minden „most“ csak arra jó, hogy a lappangó aranykor – mint az alanyi történelem rejtekező lényege – kimondassák, azaz valóságként mutatkozzék meg. A mítoszban ez kimondható, és – ez a döntő – van mítosz, így lesz az aranykor nosztalgiájából az aranykor utópiája.
Vári Attila irodalma – Székely János társtalanul gyönyörű regénye, a Soó Péter bánata (1957) mellett – alighanem a legnyíltabban romantikus művészi vállalkozásunk. A mítoszi ősképből levezetett epika itt új lehetőségeit kínálja föl: az ősképnek mint ősképnek, a mitologémának mint mitologémának, a mítosz tényének mint sugárzó középpontnak a költői megelevenítését.
Ez Vári Attila lehetősége; azt tesz vele, amit akar.
Megjelent az Igaz Szó 1977/8. számában.
