Kolozsvárt lakik Szilágyi Júlia, három utca szegi azt a szomszédságot, ahol él, mindegyik unitárius nagyokról van elnevezve – Dávid Ferencről, Berde Mózesről, Brassai Sámuelról -, szemközt az unitárius kollégium, ahol érettségiztem, a Forduló utca sarkán laktak Cselényi Laciék (ő most a Duna tévé elnöke, áldja meg a magyarok istene; öcscse, Béla, kitűnő, habár nem eléggé ismert költő), az ablakból látszik a Postakert utca, amely nagyot kanyarodik a baptista templom előtt, mielőtt elérne az egyesült protestáns teológiai főiskoláig és a református státusházakig, ahol a népes Tőkés család lakott valamikor. A rejtőzködő, régi, magyar Kolozsvár, amelyről tudomást se véve zúg és hullámzik az új román élet.
Szilágyi Júlia otthona az az erdélyi értelmiségi lakás – az épület stílusa: tiszta Bauhaus, tulajdonosa természetesen az unitárius egyház -, amelyet már az illatáról is megismerni: a varrottasok és szőttesek és csergék, a vízszintes és függőleges szőnyegek, a folyóirat- és könyvkupacok földön, asztalon, díványon, karosszéken, a rajtuk billegő bokályok együttesen azt az édes, szívdobogásra késztető, művelt porszagot árasztják, amelyen a leggondosabb takarítás sem segít.
Szilágyi Júlia, mi tagadás, hetvenéves, bár épp olyan óriásiakat kacag, s épp olyan apró és törékeny, csupa szem, mint amikor – negyven esztendővel ezelőtt, még gimnazista koromban – megismertem. Alig hihető, hogy szinte egész életét Kolozsvárt élte le (azért szinte, mert a negyvenes évek elején-közepén családjával Bukarestbe kellett menekülnie; ehhöz a történelmi széljegyzetet majd hozzábiggyeszti a kelet-európai múlttal ismerős olvasó, ha tudja s akarja). Ha elolvassuk, álmélkodva láthatjuk, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceauºescu rendszere semmiféle észlelhető nyomot nem hagyott írásain, ha csak azt nem, hogy megvetően figyelmen kívül hagyta az effélét. Az még ámulatosabb, hogy a nemzetiségi elnyomásra való – helyteleníthető, de érthető – nacionalista reakciónak sincs nyoma életművében, még úgy se, hogy szót, akár kritikai szót vesztegetett volna rá. Még az sem igaz, hogy apolitikus lett volna, hiszen 1989 körül természetesen ő is meg-megszólalt közügyekben, amikor ehhöz kurázsi kellett. Nyilván neki is vannak előítéletei, az „urbánus” értelmiségi elfogultságai, de az ő esetében az „urbs”: az Óvár és a Hóstát, és ez azért más, mint a Lövölde tér.
Kolozsvárt élt – amely lehet néhányunknak a világ közepe, s érezhetjük magunkat (Kolozsvárhoz képest) New Yorkban és Párizsban is száműzöttnek, de hát azért sok tekintetben mégiscsak vidéki város. Szilágyi Júlia nem vidéki, sehol se lett volna az, s a manhattani-párizsi provincializmus se kísértette volna meg. Nem olyan. Azt lehet mondani, esszéi a „világirodalommal” foglalkoztak. Erdélyben is voltak (ma is vannak) szakemberek, akik mint műfordítók, kritikusok, irodalomtörténészek hivatásszerűen mívelik a világirodalom mesterségét, ilyen volt a kitűnő Franyó Zoltán, Csehi Gyula, Szemlér Ferenc, Deák Tamás, Jánosházy György, Oláh Tibor, Lőrinczi László, Bors Gizella, Tóth István, Balogh József, Asztalos Lajos és mások – de Szilágyi Júlia (aki nagyszerű könyvet írt Swiftről) nem szakember, hanem európai olvasó, akinek a könyv: könyv, a Gide-é, a Prousté, a Musilé, a Déryé, a Székely Jánosé, a Páskándié, a Szilágyi Domokosé, a Bodor Ádámé.
Ilyen olvasók – még a kritikai irodalomban is – akadnak bőven, de Erdélyben, ahol a magyar szó, a nyomtatott szó Trianon óta („vallani és vállalni”, „népszolgálat” és í. t.) természetesen elképesztő ideológiai nyomás alatt állott mindig, sokkal nehezebb s ennélfogva jelentékenyebb volt ez a maguktartása. (Ha szabad ezúttal – bocsánat – magyarosan írnom.)
Az erdélyi magyar műveltség életképességét, szívósságát mutatta, mutatja, hogy Szilágyi Júlia ugyanavval a műgonddal és kifinomultsággal, ugyanavval az elfogulatlansággal és eleganciával olvassa Céline-t és Saul Bellow-t, mint Hervay Gizellát. Nem gondolja, hogy különlegesen nagy kunszt Erdélyben művésznek lenni, különlegesebb, mint Normandiában vagy Chicagóban, éppen azért, mert nem gondolja, hogy Erdélyben alábbravaló emberek élnének, mint amott. Szilágyi Júlia kis terjedelmű, ám teherbíró kritikai és esszéírói életműve a régimódi „esztéta” közvetlenségével bizonyítja, hogy a sok évtizedes nemzetiségi, szociális, politikai, kulturális (stb.) elnyomás ellenére az erdélyi magyarok számára nemcsak a saját „ügyük” a fontos a maga elszigeteltségében, hanem nekik is ügyük az, ami minden szabad és civilizált nép ügye: a jó ízlés, a pallérozott stílus, a humorérzék, a magasrendű formából származó élvezet, így az is, amit ma már a kifinomultabb kortársak megtagadnak: a fordulatos, izgalmas, megrázó történet, az – urambocsá – megható vers, a rejtelmes, kibogozhatatlan, s ezért az elalvást megnehezítő szimbolika.
Ez Brunetière, Kerr, Ignotus kritikaírása, amely a poétika, történelem, irodalom- és eszmetörténet által alátámasztott, egyéni hangú szépirodalom. Ez mindenütt elavultnak számít – Erdélyben is az egzisztenciafilozófia és a posztstrukturalizmus befolyásolta a műbírálatot, így már K. Jakab Antalnak, a kilencszázhetvenes évek nagy tehetségének is keresztül kellett mennie Heidegger acélfürdőjén -, bár ahol még olvasnak kritikát, azaz Angliában ez nem zavar senkit. Hová soroljuk Frank Kermode-ot? Különben is a legjobb angol kritikusok: szépírók.
Szilágyi Júlia a választékos ízlésű európai polgár álláspontjáról írta barátságosan ironikus műveit olyan korban és olyan helyen, ahol ez az álláspont maga volt a téboly.
Olyan korban és olyan országban volt szűkszavú, szerény, minden póztól és nagyzolástól ment esztéta, amelyben a csizmás kandúrok véres hőzöngése volt a norma, amelyben a sztálinizmus, a sovinizmus és a rasszizmus volt mélyen tisztelt kollégáink hétköznapi étele és itala. Olyan korban és olyan helyen volt kisfiát egyedül nevelő asszony, amikor s ahol a pálinkaszagú, pocakos-bajszos mácsó hetvenkedés és a rikácsoló bigottéria-prüdéria volt a norma.
És mekkorákat nevetett közben!
Voltak nemzedékében kiváló írástudók – Láng Gusztáv jut az ember eszébe -, akiknek a véleménye az irodalomról nem nagyon különbözött az övétől. De náluk ez tudomány volt, tézis, módszer, világnézet. Szilágyi Júliánál: életforma. Sokan okosak és szabadok voltak annak ellenére, hogy elnyomták őket. Tehetségük, életművük kiáltás volt: mi mégis megtettük, bár szinte lehetetlen volt. Szilágyi Júlia – szerényebben – csak azt mutatta meg: az elnyomás lepergett róla, s evvel bizonyította, hogy mint minden, az elnyomás is elmúlik. Élni kell, olvasni, beszélgetni – a zsarnokok hülyék. Más hülyék majd lepuffantják őket, de Stendhal, de Flaubert, de Bartók megmarad. Ezt úgyis tudtuk, nem?
Magától értetődnék mindez állítólag, de ha olyan emberek, mint Szilágyi Júlia, nem volnának, már rég elfeledtük volna.
Megjelent az Élet és Irodalom L. évfolyama 32. számának Publicisztika rovatában 2006. augusztus 11-én.