Tekintetes Professzor Úr!
Műve előszavából döbbenten értesülök róla, hogy azt már egyszer kinyomatta, de „alighogy kikerült sajtó alól, azon értesítést vettem Pestről, hogy dolgozatomat a sajtóhatóság lefoglalta, s nem maradt fenn más menedékem, mint fölmentéséért a Bécsben székelő magyar udvari korlátnoksághoz [nomen est omen!] folyamodnom“.
Ön a korlátnoksággal számos tárgyalást folytatott, bizonyította, hogy eszméi csupán illedelmes alkalmazásai haladottabb európai ideáknak, s a szellemi mozgalmakban való részvétel nemzeti viszketege okán s jogán ön fölmentést érdemel. Ön csakugyan csak ennyit tett – utólag megnyugtathatjuk a korlátnokságot –, semmi többet: ön könyveket olvasott, szerzőiknek igazat adott, és mindeközben gondolatai támadtak, ezeket meg nem röstellte közönsége elébe tárni. Ön jámbor és becsületes ember volt akkoriban, Tekintetes Uram, az udvari korlátnokság azonban az ön teljességgel józan, helyénvaló és modern szempontjaira azzal a visszataszítóan patetikus gesztussal válaszolt, hogy könyvét elégettette, vagy ha úgy tetszik, a lángok közé dobatta (hogy a korlátnokság stílustalansága még inkább kitessék). Csak jó pár évi késéssel tudta Tekintetes Úr, végre nyilvánosan is Karl Vogtnak ajánlani könyvét, aki az ön számára az abszolút tekintély s a nagy filozófus vala, s csakugyan: el is foglalta helyét az unalmas különcök ama dicső galériájában, melyet az emberiség nem győzne csodálni, ha volna róla tudomása.
Ön bátor ember volt, Tekintetes Uram, hisz önnek mint egy felekezeti iskola oktatójának nehéz volt vallástalan eszméiért küzdenie. Ellenfelei sandák voltak, ostobák, tudatos-tudatlan följelentők. Nem is volt igazuk önnel szemben. Míg ön tényekre hivatkozott, ők előítéletekre, míg ön a tudománynak követelt szabad utat, ők az ultraromantikus sötétségben szunnyadoztak volna örökkön örökké.
Halál, hol a te fullánkod? – kérdezheti ön ellenfeleinek fő ítéletforrásával. Kérdezheti? Hát – ördög tudja, Tekintetes Uram.
A szél fütyörészik az ön traktusának lapjai között, ön csak átvett, csak alkalmazott, csak népszerűsített, csak magyarázott, csak továbbgondolt, csak védelmezett… s mit? Büchnert, Vogtot, Moleschottot. A kutya sem ugat utánuk. No persze vannak történelmi érdemeik, hisz önnek is vannak, oszlatták a vakhitet, érvényt szereztek egy józanabb látásmódnak, s gerjesztettek új hiteket.
Az ön működésének zömét viták teszik ki, Tekintetes Uram. Viták – s kikkel vitázott ön, aki olyan tiszta, elszánt, okos és művelt férfi volt, ugyan kikkel? Álarcokkal, hiszen önnek soha nem adtak választ, csak fölmondták a bevett véleményt, bizonyították, hogy reflexeik jól és gyorsan működnek.
Soha igazi vita, soha, soha: csak arcába az izzó szeneslapát, csak tomporára a virgács, csak hátába a lórúgás. Ön pedig mondta tovább, amit olvasott: hogy mit mondanak a tények. A tények beszéltek szakadatlanul, igaz, metaforákban, ön ezekben a metaforákban hitt, nem a spekulatív filozófia légváraiban. Az ön nemzedéke megunta az eszmecseréket, az evidenciák csatáit, a bizonyíthatatlan alaptételekből következő dedukciót és visszamenőleges igazolását, a határföltételek kritériumait, lét és érvény terméketlen ölelkezését, jelentés és értelem megkülönböztetését, a magábanvaló tételeket, a világmozgató akaratot, mindent. Az óceánon gőzhajók pöfögtek, lilán virított az anilin, emberek pusztultak éhen, és a világ – ez a nyomorú Föld – szabadságot áhított.
Ön 48-ban puskaport gyártott, átélt forradalmat, fehérterrort, árulást, rótta a sáros marosvásárhelyi utcát. Igaz is, mit keresett ön éppen Marosvásárhelyen? Tudhatta jól, hogy betörik a fejét. Ön két dolgot bizonyított. Az egyik az volt, hogy a közhely: közhely. Hogy például „nem léteznek a természetben érzékfölötti erők, testetlen szellem lények“. Hát persze, hogy nem. De ezt az ön kortársai nem látták be, ön pedig nem látta be, hogy ők nem azért nem látják be, mintha nem volna belátható, hanem azért, mert nem bírják belátni. Ezzel szemben áll az ön kijelentése, hogy mindez bizonyításra nem szoruló, nyilvánvaló igazság, közhely, lerágott csont, egye meg a fene, komoly ember ezen nem is töpreng.
A másik fajta bizonyítása arra vonatkozik, hogy a testtel összefüggő lélek metaforája helyébe a testi funkcióktól függő sajátos funkció természeti meghatározottságának metaforáját állítsuk. Itt viszont a tapasztalat és a megfigyelés érveinek lassúdad sorolásával próbál tételeket létrehozni. Közben persze semmilyen vita-módot nem kínál nekünk arra, hogy ezeket a tapasztalatokat, leírásuk ellenőrizhetőségét, relevanciájukat, kifejezhetőségüket, nyelvi szintjüket értékelhessük.
Ön – minden idők szokása szerint – hitek kardját rántotta hitek ellen. Higgye el. Tekintetes Uram, közhelyei közhelyek maradtak, a kezdetleges spiritualizmusból hírmondó sem maradt.
Kihűlt indulattal bámuljuk az ön indulatát, fejünket csóváljuk heve láttán, csodálkozunk üldöztetésén, sóhajtunk: hát ezért? Ezért a sok laposságért hamvadt el az ön élete, Tekintetes Uram? Ezekre a viszonylagos történelmi érdemekre pazarolta ön – persze anyagi természetű és állagú – lelke minden nemességét?
Elismerést nem kaphat tőlem. De azért megértem önt, és meg is szerettem. Az ön óvatos szerkesztője írta:
„No de ’iszen, bár nehezen, / Tűröm, amíg tűröm, / Bölcsességem a világnak / Fogaim közt szűröm; / S ha nem akarja bevenni / A jó tanulságot: / Felfalom egy ásítással / Az egész világot.“
Ön nem írt ilyen jól, Tekintetes Uram, mégis kedvesebb a szívemnek.
Pokolba az egésszel!
Köszönti híve:
Tamás Gáspár Miklós
Ui. Egyik legjelesebb művelődéstörténészünk, Hajós József, ezúttal is kitűnő, alapos munkát végzett. (Mentovich Ferenc: Az új világnézlet) [Az új világnézlet; sajtó alá rend., bev., jegyz. Hajós József; Kriterion, Bukarest, 1974 (Téka)]
Megjelent A Hét VI. évfolyama 23. számában, 1975. június 6-án.
Mentovich Ferenc (Nagydebrek, 1819. április 19. – Marosvásárhely, 1879. december 15.) magyar költő és filozófus.
Apja a gróf zabolai Mikes család gazdatisztje volt. A gimnáziumot és a kétéves jogi tanfolyamot Nagyenyeden végezte el; itt id. Szász Károly, megismerve az ifjú nagy tehetségét, hogy őt valamivel segítse, Károly fia nevelését is rábízta. Első költeményeit is innen közölte Mentovich Szentiványi József Reményében, és a Virágkosár című ifjúsági zsebkönyvben. Az Athenaeum 1840-ben közölt tőle először egy csinos kis verset Alpár álnév alatt. Ezután folyton hozott tőle költeményeket több fővárosi hírlap.
Nagyenyedről 1841-ben Bécsbe, innen Berlinbe utazott, hallgatva az Ettingshausen, Ohm, Mitscherlich, Magnus, Dove és a két Rose természettani és matematikai előadásait; a katolikus hitről is Berlinben tért át a református vallásra. (…)
Erdély akkori nagy nemzeti mozgalma, az unió Magyarországgal, őt sem hagyta érintetlenül; 1847-ben egy füzet Unio-dalokat bocsátott közre, később barátaival, Gyulai Pállal és a Szász Károllyal együtt Nemzeti szinek címmel adott ki egy költeményfüzért (1848). A szabadságharc ügyét tudományával szolgálta hasznosan, nevelői állását elhagyva, Jánosi barátjával együtt lőpor- és gyutacsgyártáshoz látott. A szabadságharc befejezte után Pesten hírlapírással és óraadással kereste kenyerét és egy ideig Nyitraújlakon a kivégzett Jeszenák János báró gyermekeit is tanította. (…)
1856-ban a marosvásárhelyi református főiskola természettani tanszékére hívták meg, ezt el is fogadta, és haláláig megmaradt ebben az állásában. Tanítványai közé tartozott Horváth Ödön, a későbbi költő, író, akadémikus, akinek költői szárnypróbálgatásait maga is támogatta. Itt szerkesztette és adta ki 1859 és 1861 között a Marosvásárhelyi Füzeteket, melyekkel a tudományok népszerűsítésére kívánt hatni. Később a Székely Néplap, aztán a Székely Közlöny szerkesztője lett.
Materialista irányú természetbölcseleti könyvét, melyet csak alig tudott a Schmerling-kormány kezéből kiszabadítani. Új világnézlet címmel 1871-ben adhatta ki. (Wikipédia)
