A Téka-sorozatban megjelent Erdélyi jobbágyok panaszlevelei, akárcsak az ugyanott kinyomtatott Supplex libellus Valachorum mind történeti, mind politikai és szociológiai szempontból érdekes elemzést tesz lehetővé. Ami a történetet illeti, persze vigyáznunk kell, mert – ahogy erre Imreh István professzor már rámutatott az Utunkban – ezekben az írásokban közösségek védik érdekeiket, s ez nem mindig szül tárgyilagosságot, akkor sem, ha az érintett közösségeknek (ahogy mondani szokás) utóbb „igazat adott a történelem”. Nehéz volna innen gazdaságtörténeti vagy társadalomtörténeti következtetéseket levonnunk e szavak tárgyi értelmében: itt csupán ezek kihatásairól van szó, leképezésükről a mindennapi, diffúz tudat szintjén.
Van azonban több dolog is, ami ezeket a könyörgő leveleket „megszerkeszti”, noha erre aligha vártunk, hiszen ha köznapi és diffúz, hát legyen úgy. Az egyik az, hogy az adott történelmi „tényállás” (amit nem véletlenül teszünk idézőjelbe) leképezése a nyelv közegében történik, a másik pedig az, hogy a leveleken keresztül megvalósuló közlés: 1. emfatikus, mert meggyőzni akar, 2 a tárgyalt konfliktus megoldása csak az egyik féltől függ, tehát a passzív fél akciójáról van szó az aktív fél irányában, 3. társadalmilag nyilvánosságpótlék szerepét tölti be.
Mit jelent ez? Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a szóban forgó társadalmi konfliktusok (adókivetés, tagosítás, robot stb.) nem nyelvi természetűek. Ez látszólag nevetséges truizmus, pedig valójában nem az. Gondoljuk meg, hogy bizonyos történeti és szellemi valóságok szóbaöntéséhez évszázadok nem voltak elegendők. Egy írásbeliségtől és nyilvánosságtól megfosztott közösségnek nemigen lehetett módja arra, hogy fogalmakat vagy legalább képzeteket teremtsen az őt esetleg közvetlenül érintő realitásról. A középkorban például a nyilvánosságot a lovagság (krónikák, Arthus-mondák) és az Egyház sajátította ki, XIV. Lajos korában az Udvar. Ez utóbbi esetében például érdekes tanúnk az emlékíró Saint-Simon herceg vagy Le Rochefoucauld: minden történeti tény csak az Udvar nyilvánosságának fényében megmerítve nyer náluk jelentést. Ez nem hiperlojalitásból történik így, csupán azért, mert csak az ilyen megvilágosodott ténynek lehetett arra esélye, hogy jelentékeny legyen és szóbeszéd tárgya – különben mindkét szerző igen rossz nyelvű és tiszteletlen.
Tehát az udvari világnak jelentős valóság számára olyan árnyalt nyelv áll rendelkezésre, amely aztán tökéletesen alakíthatta a benne megkívánt viselkedést. Goethe színdarabjában, ahol a normáltság és a géniusz küzdelméről van szó, a Tasséban is az történik, hogy a szabad individuum nyelve inkompatibilis, kibékíthetetlen az Udvari Ember szabályozott nyelvével. Hát legalább ennyire kibékíthetetlen a jobbágy és a nemes úr nyelve közötti különbség is.
A nyelvnek a társadalmi konfliktusok megoldásához szükséges különféle cselvetései csak a nyilvánosság szférájában alakulhatnak ki. Hiszen nem lehet azt mondani a földesúrnak, hogy: „miért nem engedsz rőzsét szedni, te aljas nyúzó!” – mert ezt a nyilvánosság adott formái nem szankcionálják, nem hagyják jóvá. Meg aztán persze meg is büntethetik érte az embert. Ezért kell azt mondanunk, hogy ezek a társadalmi konfliktusok nem nyelvi természetűek: mert csak a konfliktus egyik pólusán van nyelv. A másik felén csend van.
A most nyilvánosságra hozott jobbágyleveleket is jegyzők írták, a nemesi ideológiának megfelelő nyelven: a jobbágyok hangja nem hallatszik. Az egyetlen alkalom történelmünkben, hogy ez a hang hallatsszék, Dózsa ceglédi beszéde volt, ha ugyan hitelesen maradt ránk. De akkor Dózsa világtörténelmi személyiség volt, a nyilvánosság fókuszában, s amit mond, gyanúsan hasonlít Tacitus lázadó germán törzsfőnökeinek nagyon is római szónoklataihoz.
Ami a nyelvet illeti: nyelvfilozófia és szemantika immár elég régen próbálja tisztázni a nyelvi jel és a denotátum viszonyát. Nem tudom, mennyit haladtunk ebben a kérdésben a Kratylos óta. Mindenesetre el kell fogadnunk azt, hogy ebben az esetben a jog által szabályozott keretben bizonyos társadalmi jelenségekre egyszerűen nem volt szó, mivel a jogszolgáltatás nyíltan a konfliktus egyik pólusát képviselte, nem lévén meg a különböző hatalmak Montesquieu által követelt s később is csak részben megvalósított szétválasztása. A nemzetet a nemesek alkották, a tételes jog alanyai és a jogforrás is ők voltak. A tiltakozásnak vagy akár csak a fenntartásoknak is, nem volt neve, műszót sem kreált rá a törvény; az ellenállás joga csak a nemest illette meg.
Az írásbeliséggel rendelkező európai társadalmakban pedig nincs a jog nyelvén kívül más nyelv a társadalmi konfliktusok leírására, csupán metanyelv, s az is az utóbbi időben s hatástalanul: a szociológia. Társbérlőm piszkálódásait leírhatom ugyan szociometriai alapon, de a bíróság előtt ez a nyelv értelmetlen: ott csupán társbérlőm törvényben lefektetett jogai és kötelességei számítanak, s ehhez képest születik a döntés. A jog nyelve a társadalmi konfliktusok szférájához képest immanens, a szociológiáé és jogbölcseleté transzcendens.
Éppen így volt ez a jobbágylevelek keletkezésének idejében is. Ezek a levelek is a törvényhez, sőt a jogszokáshoz képest transzcendens, másnemű szférában mozognak, és az akkori nyilvánosság világából is csak egy nem jogi valamit tudtak meg ragadni: a földesúr jóindulatát. A jóindulat, tehát valami teljesen esetleges, szubjektív és törvényenkívüli kellett hogy rendezze a társadalmi bajokat. Aki ki van zárva a hatalomból és a nyilvánosság világából, kérvényt ír. A hatalom birtokosa pedig dönt. Döntése nem lehet az adott viszonyokat meghaladó döntés: holott minden kérvény ezt célozza. Nem lehet az, hiszen még a kérvényt is az adott ideológiának megfelelően fogalmazzák: sztereotípiáik az atyai fogalomkörében mozognak, ami a legelterjedtebb feudális közhely; minden hűbérúr vazallusának atyja, a király „valamennyiünk” atyja, az égi Atya és így tovább.
A másik elterjedt sztereotípia ehhez csatlakozik: ez a hűség, szintén feudális erény, a könyörületesség meg keresztyén erény – mind az uralkodó ideológia legsápadtabb közhelyei. A kérés csupán a hatalom birtokosának akcióját hívja ki: ő maga passzív, noha akciónak látszik. Itt van az emfázis forrása is. A hatalom birtokosát meggyőzni, meghatni, felizgatni, áthangolni, becsapni, befolyásolni, megingatni, elérzékenyíteni, megnevettetni, elandalítani – íme a feladat. Csupa pótcselekvés, árnyék-cselekvés, a függőséget elismerő, és (a Women’s Lib megjelenéséig elterjedt értékrendet elfogadva) „nőies” cselekvés. A kulcsok más kezében vannak. Övék a nyelv is, melyen a kérvényeket írják (ez szó szerint is így van, a Supplexlibellus nyelve a latin) – övék az értékrend, és övék a jóindulat is, amely határoz. No és a rosszindulat is.
A társadalmi konfliktust csak azt transzcendálva, túlhaladva lehet megoldani. Nem ott. Nem abban a szférában. Ezért félelmetes minden „régi rend” számára minden metanyelv, minden társadalomtudomány, minden kritikai elmélet. Amit meg lehet haladni elméletben, azt meg lehet haladni gyakorlatban is. Az elmélet pedig minden adott meghaladására képes.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.