Tíz éve halt meg Hermann Hesse
Csak tíz éve? Furcsa, hiszen Hermann Hesse annyira régi író, de annyira régi, hogy egészen a múltba és a múlthoz kell fordulnunk, hogy megértsük. Furcsa, hogy a modern irodalom történetében szerepel, s csak 1946-ban kapott Nobel-díjat, alig egy évvel azután, hogy véget ért a rettenet, a botrány, a szellem megalázása – de
ezt ő már a hindu ókorból nézte, s az újabb próbákat is, végig. Honnan nézhette volna egy német protestáns?
„Fürkéssz a Lét műhelyében / mindig egészet a részben. / Semmi héjban, semmi magban: / mert ami kint, bent is az van. / Villám-szemed így hatol be / a nyitott-szent rejtelembe. / / Vonz a való látszata, / játék komolyodhat: / ami él, nem Egy soha, / kerete a Soknak.” (Goethe: Epirrhema, Szabó Lőrinc fordítása.)
Hermann Hesse annyira régi író, hogy még hitt az érzelmek és a látomások magasabb rendű igazságában, hitte, hogy az isteni Anyatermészet addig éget bennünket szenvedélyekben és szenvedésekben, amíg kénytelenek leszünk meglátni a lényeget, hogy Harry Haller találkozása Mozarttal a Steppenwolfban, amelyhez kábítószeres mámorban nyílik alkalma, az érzékek és a szív zavarain, a bujálkodás iróniáján és pátoszán keresztül megnyilvánítja az igazságot, és hitt végül abban, hogy a természet kontemplatív szemlélete, a harmonikus élet és a szerelem megtanít a szabadságra, és a halál arra, hogy hogyan legyünk jó honpolgárok.
„Maradna, ah, csak egy órát / ez a zsenge áradat! / De már szirmot záporoz rád / röptében a langy nyugat. / örüljek a zöldnek újra, / mely árnyával üdített? / Hull az őszben megfakulva / és szétszórják a szelek.”(Goethe; Maradandóság a változásban, Szabó Lőrinc fordítása.)
Századunk sokfajta nézetet termelt ki a személyiség és a szubjektív értékek relevanciájáról. Tetszetős – és jócskán felületes – analógiák építhetők Mach, Freud és Ivan Goll vagy másrészt Wittgenstein, Bronislaw Malinowski és Valéry állításai és tagadásai köré. Nehezen hihető persze, hogy mindezeknek a kijelentéseknek valóban közük legyen egymáshoz, abban azonban XX. századiak, hogy az ént nem tekintik természetes konglomerátumnak és határait erősen problematikusnak tartják. Hermann Hesse számára az emberi személyiség adott volt, csak minősége és javíthatósága volt kérdéses. Az emberek fölkerekednek, és elindulnak, mint a Zöld Henrikben, jobbára el sem hagyják a Feketeerdőt vagy az alpesi fennsíkot, és vagy sikerül lelkük tisztaságából fényt csiholniuk, vagy eltűnnek a bűn és a partikularitás sötétjében.
„Téged messzeség se tör le, / szomjazod a fényeket, / szállsz, pillangó, megbűvölve, / s már a láng elégetett. / / S amíg ez nem hívogat, / a halálból-élet, / unalmas vendége vagy / sárnak és sötétnek .” (Goethe: Üdvözült vágy, Vas István fordítása.)
De sem ember, sem Daemon, sem természet nem volt a hármas keresztút egy-egy ága, ahol megtorpanhat a Tudós, a Kalmár és a Király, hogy epigrammákban beszéljen arról, amit már Hesse is csak forró és száraz szélnek érzékelt, bizonytalannak és eltűnőnek. Hogy egyesítse őket, s valamely jelképes színhelyen a Nagy Allegória szereplőit beszéltethesse, Hesse a pátoszhoz, az érzelgősséghez és az erkölcsprédikációhoz folyamodott. Nem azért, mintha dilettáns lett volna vagy naiv: hiszen a Demianhoz csak a kései Kosztolányi vagy Julien Green prózája méltó, az Unter Rad, a Klingsor nehézkes és ragyogó germán pompája sem kicsiség. Hermann Hesse azért fordul ezekhez a másodrangú költői eszközökhöz, mert erővel kell összetartania mindazt, ami a klasszikusoknál szét sem válhat. Ami ott valóság, itt jelmezbál, ami ott természetes könnyedség, itt hadicsel, ami ott Messiás, itt idézet. A Komtur kőszobra helyett maga Mozart jelenik meg, s az ősvadonban számos kolportázs-Rousseau kóborol. Ami mentené pedig az egészet, annak szét is kell rombolnia: a zene távol esik az erkölcs szívétől. Csak a legegyszerűbb marad: a föld, a kő, „fű fa füst”. A dombok és a völgyek erotikája, a jegenye magányos férfiassága, a tó sima mélye.
„A lélegzés kegye kettős: a friss lég / tüdőnkbe jut, s kileheljük ismét. / Amaz nyomaszt, frissít emez; / az élet ily csodamód vegyes. / Áldd hát Isten nevét, amint / szorongat, s ha elenged, áldd megint.” (Goethe: Talizmánok, Kálnoky László fordítása.)
Kérdés, hogy érdemes-e elviselni annyi háborúságot, amennyi ahhoz kell, hogy megérjük a békességet. Ha az ember belenyugszik a harcba, fegyverrel is beéri. Hermann Hesse műve azt példázza, hogy szántani, vetni, boronálni, aratni, behordani, csépelni, kazlat rakni, őrölni kell előbb ahhoz, hogy kenyeret süthessünk. S aztán válogatni a vetőmagot, hogy jövőre ismét szánthassunk, vethessünk és így tovább… Utópia és történelmi parabola, tanmese és épületes szónoklat kellett hozzá, hogy Hermann Hesse klasszikus és erkölcsös mondandóját meghallgassák. Meg is hallgatták. Tudott dolog, hogy Hermann Hesse ma – különösen az angol nyelvterületen, de Japánban, Latin-Amerikában és Franciaországban is – az ifjúság bálványa.
„Csitul szívem tüze bent: / dal kel, ének érik / Tiszta költő-kéz teremt: / víz is megkeményszik.” (Goethe: Dal és szobor, Rónay György fordítása.)
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.