Önmaguk fölé hajolt szellemek mindig is készek voltak írásba foglalni a logos különböző tartományaiban szerzett tapasztalataikat. Régebben az effajta spirituális önéletírás mindig egy pont felé irányult: oda, ahol a lényeg maga jelezte jelenlétét, feltárult, maga nyilvánította titkait – erre a pillanatra várt Augustinus, Ruysbroek, Árva Bethlen Kata, előre és visszafelé egyaránt ez adott életük minden pillanatának rejtett jelentést, ezért lett maga „az élet” allegóriává, az igazi valóság szánalmas exoterikus burkává. Egyszóval a fátylak lehullásának, az élő igazság emésztő fénye megpillantásának, az apokalipszisnek a leírásai voltak ezek a vallomások. A maiakra a fejlődés, a ki-fejlés, önmaguk fokozatos ki-fejtése, a burokból-szabadulás jellemző: a fokozottan maga-felé-fordult Én kifejezése ez, s az előadás természetesen profán.
Érdekes módon néha mégis (csak nem a szó régi értelmében vett) „bűnvallomással” van dolgunk: gondolkodók megvallják tévedéseiket, hibáikat, baklövéseiket. Russell Filozófiai fejlődésem (My Philosophical Development) című könyve is ehhez a típushoz tartozik – gondolatai igazán nem túl harmonikusan bomlanak ki a már említett burokból (envelope), az út törésről törésre, hibáról hibára vezet – s az eredmény: megnyugvás egy békés és rokonszenves truizmusban.
Russell filozófiai pályája az angol hegeliánusok körében kezdődött: a fiatal Russell minden erejével azon volt, hogy a klasszikus német filozófiát a matematika megalapozására használja fel – ez nem nagyon sikerült neki, és ezért nyilván germán szellemi patrónusait, illetve hatásukat hibáztatja. „Cambridge-ben” – írja Russell – „Kant és Hegel filozófiai doktrínáival tápláltak, azonban G. E. Moore és jómagam együttesen eljutottunk mindkét filozófia elvetéséhez. (…) Hegelnek és tanítványainak rendes szokása volt, hogy „bebizonyították” a tér, az idő és az anyag, valamint általában mindazon dolgok lehetetlenségét, amelyekben a közönséges ember hinni szokott. Miután meggyőződtem a hegeli érvek hatálytalanságáról, az ellenkező véglet hatása alá kerültem, és kezdtem bárminek a valóságosságában hinni, amit nem lehetett megcáfolni, egyebek között pontokban, időpillanatokban, részecskékben és platóni univerzáliákban. (…) Ámde ami következett, az még rosszabb volt. Geometriai elméletem lényegében kantiánus volt, hanem ezután fejjel vetettem magam a hegeliánus dialektikus erőfeszítésekbe. írtam egy tanulmányt A szám és a mennyiség viszonyairól (On the Relations of Number and Quantity) címmel, amely hamisítatlanul hegeli volt. (…) Noha Couturat úgy jellemezte ezt a cikket, mint a «kifinomult dialektika kis mesterművét» (ce petit chef d’oeuvre de dialectique subtile), mégis azt hiszem, hogy nem egyéb, mint közönséges sületlenség.”
Miután a matematikát ekképpen kivégezte, a fizika filozófiájához fogott, s itt – saját bevallása szerint –„tökéletes értelmetlenségeket” írt össze, egykori írásairól a legenyhébb megjegyzése az, hogy „ma meggondolatlanoknak tűnnek” számára, de nem meggondolatlanabbnak, mint Hegel filozófiája. Nem könnyű azt megállapítani hogy az ifjú vagy az idős Russell mennyire értette, nem értette vagy értette félre Hegelt: csak megállapítjuk, hogy eléggé kegyetlenül bánik önmagával és nézeteivel. Természetesen azt Russell javára kell írni, ha helytelen nézeteivel leszámol. Érdekes azonban, hogy az eredmény, amelyre jut, egyre szegényesebb.
Közismert, hogy Russell nevénez fűződik (Burali-Forti mellett) annak a paradoxonnak felismerése, amely „rombadöntötte a klasszikus aritmetika épületét”, és arra késztette a nagy Gottlob Fregét, hogy feladja a matematika megalapozására tett hatalmas kísérletét. A paradoxon megfogalmazása idején Russell már túl volt a „hegeli előítéleteken”, s nem tudjuk, szerencséje volt-e ebben vagy sem. Hallgassuk meg, mit mesél maga Bertrand Russell az 1910 körüli évek tragikus tudománytörténeti eseményeiről: „Az ellentmondáshoz Cantor bizonyításának vizsgálata vezetett, amely szerint nincsen legnagyobb természetes szám. Naivitásomban úgy gondoltam, hogy a világon létező valamennyi dolog számának a lehetséges legnagyobb számnak kell lennie, és bizonyítását erre a számra alkalmaztam, hogy meglássam, mi történik. Ennek során egy igen különös osztály szemügyre vételéhez jutottam. Az eleddig megfelelőnek mutatkozó gondolati utakat követve úgy, tűnt nekem, hogy egy osztály egyes esetekben eleme, más esetekben nem eleme önmagának. Például a teáskanalak osztálya nem teáskanál; ámde azon tárgyak osztálya, amelyek nem teáskanalak, maga is azoknak a dolgoknak az egyike, amelyek nem teáskanalak. Úgy tűnt, hogy vannak nem-negatív esetek is: így például az összes osztály osztálya maga is egy osztály. Cantor érvének alkalmazása arra késztetett, hogy figyelmet szenteljek azoknak az osztályoknak, amelyek nem elemei önmaguknak; ezeknek pedig, úgy látszott, osztályt kell alkotniuk. Felvetettem magamnak a kérdést: vajon ez az osztály eleme-e önmagának? Ha igen, úgy rendelkeznie kell az osztály meghatározó tulajdonságával, ami pedig éppen az, hogy nem lehet önmagának az eleme. Ha viszont nem eleme önmagának, akkor nem rendelkezhet az osztály meghatározó tulajdonságával, és ennélfogva önmaga elemének kell lennie. Mindegyik alternatíva saját ellentétéhez vezet, és így ellentmondás lép fel. (…) Léteztek régebbi paradoxonok, közülük néhányat már a görögök is ismertek, amelyek – úgy tűnt – hasonló problémákat vetettek fel, noha a későbbi szerzők szerint ezek más típusúak voltak. A legismertebb Epimenidésszel, a krétaival kapcsolatos, aki azt mondta, hogy minden krétai hazudik, ez aztán arra késztette az embereket, hogy megkérdezzék: vajon hazudott-e, amikor ezt mondta. E paradoxon legegyszerűbb formája az, amikor valaki azt mondja: »én hazudok«. Ha hazudik, akkor hazugság, hogy hazudik, ennélfogva az igazat mondja; ámde ha az igazat mondja, akkor hazudik, hiszen éppen azt állítja magáról, hogy hazudik. Az ellentmondás így kikerülhetetlen”.
Azért idéztük in extenso a paradoxonokról szóló passzust, mert nálunk (magyar nyelven) erről még semmi nem jelent meg; de a probléma maga is megérdemli a részletesebb tárgyalást. Ki oldhatná meg kutyafuttában ezt az ágas-bogas kérdést, melynek Európa legjobb elméi szorgos éveket áldoztak? Egyértelmű megoldás mindezideig nem született – a paradoxon ellenáll: úgy látszik köze van a logika „leglényegéhez”.
Russell maga nem is a paradoxon megoldására, hanem kiküszöbölésére törekedett: új eljárás ez a filozófiában. A Russell-féle típuselmélet egészen egyszerűen több hierarchikusan elválasztott rétegre osztja a nyelvet – a „normális” matematika abban a rétegben foglal helyet, ahol a paradoxonoknak nincs helyük, és ezzel el is intézte. Ezzel a kérdést megválaszoltuk – Russell általában hajlik arra, hogy elméleti kérdéseket pragmatikusan oldjon meg. A típuselmélet végső soron végtelen regresszusra vezetne, hiszen ha a különböző felmerült ellentmondásokat mind a nyelv különböző rekeszeiben akarnánk elhelyezni…
Ugyanez a nehézség merül fel Russell bírálatával kapcsolatban, amelyet Wittgenstein Tractatus logico-philosophicus című munkája fölött gyakorol. A Tractatus egyik tételében (4.12) Wittgenstein kimondja: „Ahhoz, hogy a logikai formát ábrázolhassuk, képeseknek kellene lennünk arra, hogy magunkat a kijelentéssel együtt a logikán kívülre, azaz a világon kívülre helyezzük”. Tudjuk, hogy mindenkivel szembe állíthatunk egy tükröt, amelyben, ha a bal-jobb szimmetria felcserélődik is, megláthatja magát. Tehát, bizonyos korlátozásokkal (egy dimenzióval kevesebb, torzítás stb.) mindenki meglehetős biztonsággal leírhatja magát. A logikával (s éppígy a világgal és annak nyelvével) szemben nem állíthatunk „tükröt”, akár realisták”, akár nominalisták vagyunk; ha ez a „tükör” logizma, akkor a logika része – és a világ része, amely még mindig ahhoz tartozik amit kívülről kellene szemlélnünk. De erre – Wittgenstein tételének értelmében – nem vagyunk képesek. Egy ilyen képesség, a világszemlélet ilyen lehetősége a filozófiáé lehetne. Russell válasza azonban a következő: „A Tractatushoz írott bevezetésemben felvetettem azt az elképzelést, amely szerint noha bármely adott nyelvben léteznek olyan dolgok, amelyeket ez a nyelv nem képes kifejezni, mégis mindig lehetséges egy magasabb rendbe tartozó olyan nyelvet szerkeszteni, amelyben ezek a dolgok elmondhatók. Az új nyelvben is lesznek még olyan dolgok, amelyeket az nem tud elmondani, de amelyek elmondhatók a következő nyelvben, és így tovább ad infinitum”. Persze ez nem válasz Wittgenstein tételére: tudatában voltunk annak, hogy szerkeszthetők metanyelvek, de Wittgenstein éppen ennek az egyetlen kitüntetett esetnek, a totalitás esetének ontológiai-logikai helyzetét exponálta, amelyben – mint állítja – nincs és nem is lehet metanyelv. Erre vonatkozóan Russell válasza hiányzik. Mivel magyarázható ez?
A későbbiekben lesz alkalmunk Russell néhány gondolkodás-lélektani intimitását idézni, de addig is próbáljuk indokolni ezt a tüneményt. Russell gondolkodása, mint annyi embertársunké, a csúsztatás elvén épül. A csúsztatás azt jelenti, hogy olyan érvekkel szemben, amelyek szellemi integritásunkat veszélyeztetik, egészen egyszerűen mást mondunk, ami persze lehetőleg koherens és higgadt: parataxis útján egy másik mondatot helyeztünk a kifogásolt mellé, és azt rendszerint pragmatikus (pl. hasznossági, a matematika megmentését célzó stb.) okfejtésekkel támasztjuk alá. Ezáltal bebizonyítottuk hogy… nincsen semmi baj.
Talán nem szerénytelenség megkérdezni, hogy hová vezethet ez a módszertani bizonytalanság. Elfogadható-e az igazság kritériumaként a konvenció? „Egy kijelentő mondatot kimondhatunk akár azért, mert a beszélő hisz benne, akár azért, mert abban reménykedik, hogy az a hallgatóból valamiféle cselekvést vagy érzelmet vált ki. Mint már említettem, ha egy színész azt mondja: »Én vagyok Hamlet, a dán«, senki sem hisz neki, de senki sem gondolja, hogy hazudik. Ebből világosan következik, hogy az igazság és a hamisság csupán olyan mondatokhoz tartozik, amelyek hitet fejeznek ki vagy amelyekkel hitet ébreszteni szándékoznak. Az igazság és a hamisság viszonylatában a mondatnak csak mint a hit hordozójának van jelentősége.”
Szemére vethetnénk itt Russellnek, hogy ugyanakkor tisztázatlanul hagyja a hit fogalmát; ez igazságtalan ellenvetés lenne, mert ha a kapott meghatározás nem is haladja túl a common sense szféráját, valamit csak mond. (Itt nem idézzük.) Ami megjegyzendő innen, az az, hogy a döntés fóruma a szabálytalan szubjektivitásba helyeztetett, ha rendszerezhetnénk is ezt a szubjektivitást, és milyen ez a „fórum?” Ezt olvashatjuk Russell könyvében: „Szerintem a filozófiai vizsgálódás – amennyire tapasztalatot szereztem ebben – abból a különös és zavaró lelkiállapotból indul ki, amelyben tökéletes bizonyságot érzünk, anélkül, hogy meg tudnánk mondani, miben is vagyunk bizonyosak. A hosszan tartó figyelemből származó folyamat hasonlít ahhoz, amikor egy tárgyat nézünk, amely sűrű ködön át közeledik felénk: kezdetben nem több, csak egy bizonytalan sötét folt, de amint közeledik, tagoltabbá válik, és rájövünk, hogy az egy férfi vagy egy nő, egy ló, egy tehén vagy akármi.
Azt hiszem, akik az analízist ellenzik, azt akarják, hogy elégedjünk meg a kezdeti sötét folttal. A fenti folyamatban való hit az én legerősebb és legmegrendíthetetlenebb előítéletem a filozófiai vizsgálódás módszereit illetően”. Ebbe már nem lehet beleszólni. Elégedjünk meg a kép szuggesztivitásával. Így közeledik felénk Bertra Russell alakja, amint kifejti magát az elmélet ködéből és önmagát ajándékozza nekünk.
Bertrand Russell: Filozófiai fejlődésem. Gondolat, Budapest, 1968.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.