Csoóri Sándor – akit a jó Isten éltessen sokáig – az újabbkori magyar történelemnek fontos alakja. Az ilyen történelmi személyek képének körvonalait történelmi erők rajzolják, s e rajzolattal szemben az egyes ember – még ha író is, aki inkább írja az életét maga, mint más teheti – végül tehetetlen. Föltűnhet olyan épület frízén, amelyet szívesen fölrobbantott volna. Csoportképen olyanokkal, akik szívesen megölték s aztán elfeledték volna. Aprócska mellékalakként olyan donátor markában, aki életében egy huncut garasra se méltatta volt.
Az embert életében félreértik, de – kedves Sándor – ez még semmi. Mert ha száz év múlva írnak a költőről, őket is sodorják majd félig értett erők, s a saját maguk félreértését tódítják hozzá a porladó kortársakéhoz. S ha e kortársak értetlenek, közönyösek, hanyagok, akkor az utókor se kínál esélyt. Nem értenénk Jókait, ha Mikszáth meg nem írta volna életrajzát, e remekművet, amelyből Jókait, a tizenkilencedik századot s ennek révén magát Mikszáthot is ismerjük, jobban, mint magunkat. Jókai ügye jó kézben van, a Mikszáthéban, már el nem veszhet. De ez kivétel. Igaz, a legnagyobbat illető kivétel, mert igaza van Ottliknak: még mindig Jókai a legnagyobb magyar író.
Nem lehet mindenki a legnagyobb, s nem mindenkit írhat meg figyelmes és tiszteletteljes iróniával valamely korszakos lángelme.
Csoóri Sándor olyan történelem részese, amelyet ma már arra se nagyon érdemesítenek, hogy hazudjanak róla. Olyan ügyet képviselt, helyesebben: olyan ügyért szólt, amely nincs már. Ennek az ügynek volt neve: a magyar nép. Jól tessék olvasni, amit írok: nem a magyar nemzet, a nemzetes nemzet, hanem a magyar Nép. „A magyar nép” kifejezés valaha első renden a magyar parasztságot jelentette volt, az ország kilenctizedét, a „szabadság” kifejezés a jobbágy, a zsellér, a cseléd emancipációját, „a szociális kérdés” a paraszti nyomorúságot, betegséget és írástudatlanságot. Berzeviczy Gergelytől egészen Erdei Ferencig és Veres Péterig „a mezítlábasok” kifejezést szó szerint értették, s így is kellett érteniük, ahogyan Zaharia Stancu nagy román parasztregényének a címe – Mezítláb – se puszta metafora. A magyar nemzet – a nemzetes, a tekintetes, a nagyságos, a méltóságos, a főtiszteletű és a kegyelmes magyar nemzet – „történelmi nemzet” volt, ahogyan ezt az osztrák államtudomány értette a katolikus konzervatívoktól a szocialista Otto Bauerig, ám a magyar nép „történelem nélküli nép” volt, ahogyan azt a Puszták népében s A tardi helyzetben olvashatjuk.
A „történelem nélküli nép” egy-egy epizód kurta pillanataira rugaszkodott a történelemig: 1918-ban és 1945-ben, amikor Károlyi Mihály és Nagy Imre földet osztott. A földet aztán visszavették.
A kisbirtok és a nagybirtok előnyeiről folyt másfél évszázados vita most ért véget: egyik se kell. A mai globális tőkés rendben a magyar mezőgazdaságra egyszerűen nincs szükség, a lakosság mintegy két százaléka él földművelésből. „Búcsúzik a lovacska” – írta Nagy László. Hát elbúcsúzott.
Ám Csoóri Sándor az 1945-ös földosztással került a történelembe, mint annyian, a népi kollégiumokkal, a szakérettségivel, a meglódult mobilitással a fölszabadulás után, a „szocializmusnak” nevezett ma-se-tudjuk-micsodával. Tudott verset írni, hát írta, amit akkor szokás volt írni, s ami távolabb esik ma tőlünk – és nyilván Csoóri Sándortól is – , mint az ékírásos, kiégetett mezopotámiai agyagtáblák. Az akkori duktus ma már csak egy költői életműben él tovább, fura művelődéstörténeti csudazárványként, a Kányádi Sándoréban, kontextusától elszabadultan. Távol, valamerre „a végeken”.
A „népies” költészetet a Szovjetunió Kommunista Pártja rendelte el, az ezerkilencszázötvenes években rengeteg Tvardovszkij-féle „népi epika” keletkezett – „keletkeztették”, hogy ávós műszóval éljünk. Ez volt az elkötelezett sztálinista-kommunista költészet műformája, nálunk ennek a forrása a reformkori (még forradalmi) népiesség is volt, meg a kilencszázharmincas években fölfödözött valódi népköltészet és parasztzene (a „Csanádi-Vargyas” valószínűleg több magyar verset ihletett, mint bármely más könyv). Furcsa módon ebből is születtek remekművek, így A Sánta család, majd A tékozló ország. Még furcsább, hogy ebben a kánonban jöttek létre Kuczka és Csoóri 1956-ot érzelmileg előkészítő protesztversei.
Az akkori „diadalmas világnézet” azt füllentette, hogy az ember ne csak a történelem tárgya, hanem alanya is legyen, így hát Csoóri nemzedéke megpróbált tevékeny alannyá lenni, föllázadt, így jutott 1956-ig. A parasztkérdés megoldódott a parasztság kiéheztetésével, városba kergetésével, az eredeti tőkefölhalmozás ismeretes kegyetlenségével. Száz évvel a Nyugat hasonló szenvedései után, ráadásul itt a militarizált rémuralom körülményei között, amely ráadásul maga is a „történelem nélküli”, a „történelem alatti” Népre hivatkozott. Ezt a hivatkozást vetette össze Csoóri nemzedéke a téeszcsé pokoli valóságával. A téesz – amennyiben ifjabb olvasóink nem tudnák megfejteni a rövidítést: a mezőgazdasági termelőszövetkezet – csak átmenet volt. A hatvanas évek közepétől nem is működött annyira rosszul: falun kezdték bevezetni a modernebb kapitalizmust Magyarországon, s a nagyipar akkor még fölszívta a fölöslegessé vált munkaerőt. A fölművelő-ipari kétlakiság se tartott sokáig, „a paraszti életforma csődje”, amelyről már évtizedekkel korábban írt Erdei, folytatódott és pusztuláshoz vezetett. Azóta már az ipari proletariátus is pusztulni kezdett, a gyárakba avant-garde kultúrpaloták költöznek. Lassan a lakosság többsége fölöslegessé válik. Az, ami haladásnak tetszett, pusztulás lett, életforma és kultúra tekintetében: sívó homok.
Ami „a paraszti életformából” megmaradt, az múlt lett, s kevesebb, mint kultúra: históriai stílus. Csoóri ezt védte darabideig, akkor a táncház nem volt még csupán world music klub, zeneileg nívósabb diszkóféleség (amivé aztán lett), hanem az egykori – nem, nem egykori: iménti – parasztok, „a magyar nép” stílusának őrzője. „A magyar nép” fogalmából előbb a szociális, majd a kulturális tartalmak távoztak, a vulgáris, mondhatni: bumburnyák polgárosodás szép lassan létrehozta a már nem nemzetes magyar nemzetet, a „polgári” nemzetet, a szociokulturális identitás nélküli, s ezt az identitáshiányt identitáspótló szimbolikus-politikai orgiákkal ünneplő új nemzetünket.
Ami valaha pokolnak tetszett – a paraszti szegénység, rabság, korlátozottság – , az múlttá vált, méghozzá reprezentatív múlttá, olyasvalamivé, mint a természet. A kilencszázhatvanas-hetvenes években ez a „természet” vált problémává. Lenin, Németh László, Mao és Frantz Fanon elegyéből akkoriban Király István akadémikus érdekes ideológiát hozott létre: a paraszti alapzatú rendszerek – a harmadik világbéli modernizáló diktatúrák és a szovjet típusú rezsimek – szolidaritásának eszméjét a Nyugattal szemben, amely emlékeztett kissé a kilencszázhúszas-harmincas évek „nemzeti bolsevik” nézeteire „a proletár nemzetekről”. (Ezt folytatja nálunk ma a globalizációkritika bizarr „nemzeti” változata.)
A hruscsovi-kádári „reformszocializmusból” kiábrándultak – Csoóri, Moldova, Simor – ekkor, a hetvenes években fordultak Kuba felé. Csoóri még a nyolcvanas évek végén is érzelmesen emlékszik Kubára az Orbán Ottónak írt versében. Még Mészöly Miklós is írt esszét Che Guevaráról a nyolcvanas években, ott voltam, amikor fölolvasta döbbent nyugati hallgatóságának – egy ellenzéki!
A kommunista „dezillúziós” irodalom (azt hiszem, ez is Király István szava) – pl. Sarkadi Imre: A gyáva, Oszlopos Simeon, Sánta Ferenc: Húsz óra, Horváth Márton: Holt-tengeri tekercsek, Darvas József: Részeg eső, Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem, Moldova György: Az elbocsátott légió, Csurka István: Ki lesz a bálanya?, Kertész Ákos: Makra, de idetartoznak Szilvási Lajos népszerű lektűrregényei is – alapvetően ún. „reformellenes”, nosztalgikus irodalom volt. Némelyek „szocializmus”-nak hitték és nevezték azt, ahová visszavágytak, mások „a magyar nép”-nek – Ladányi Mihály egyesítette a kettőt – , de az biztos, hogy a „szocializmus”-nak nevezett málló vakolat alól kiütköző kapitalista jegyek moralizáló bírálata volt a közös lényegük. Csoóri ettől külön állt valahogy, csalódottsága és keserűsége egy gyökerű volt amazokéval ugyan, de radikálisabb is némiképp, meg homályosabb is egyben, meg individualistább. Ladányinak még a szerelmes versei is forradalmiak voltak. Csoóri más.
A modern író egyik alapvető dilemmája az – meg mindannyiunké -, hogy mit is tartson természetnek és mit történelemnek. Sokan ezt konvencionálisan fogták föl, s a „nyomorú adózó nép”, a misera plebs contribuens égető-viszkető emlékétől eljutottak a tekintetes-nemzetes nemzet naturalizálásáig.
Megkérdeztem néhány évvel ezelőtt egy népi írót, aki elment Horthy Miklós újratemetésére, hogy miért gyászolja azt, aki börtönbe vetette példaképeit, őseit, a harmincas évek népi íróit. Mi a közös Horthyban és benned? – kérdeztem. Nem sok – válaszolta – , csak azért mentem el, hogy tiltakozzam a nemzeti múlt meggyalázása ellen. – De ha a kormányzó altengernagy nem fejezte ki a magyar nép lényegét, ami neked a legfontosabb, akkor miért bánt, ha szidják? – kérdeztem. Erre már, úgy emlékszem, nem volt válasz. Csoóri persze nem volt ott, ez elképzelhetetlen. Ő nem lett utólagos dzsentri – bár a dzsentrivel máig igazságtalan a történeti emlékezet, ám iszonyatos bukását is elfelejtették – , képzelt mágnás, ónémet tálalóról fantáziáló Spätbürger.
Hát mi lett?
Alighanem: bizonytalan ember. Pár éve a Kritika fölkért, írjak Csoóri Sándornak a Püski kiadásában megjelent kétkötetes esszégyűjteményéről. Elvállaltam, a két vaskos kötetet végigolvastam, nem nagyon volt mit írnom róla, nem is írtam meg sajnos, de az akkoriban kurrens előítéleteim összeomlottak. Egyrészt tiszteletre méltónak találtam, hogy a hatvanas évektől változtatás és kihagyás nélkül összegyűjtheti az esszéit – ezt nem sokan mondhatják el magukról, s az átírások, satírozások, retusálások érdekes stúdiumra teremtenek majd alkalmat a jövendő cédulázó filoszainak -, másrészt meglepett (néhány híres vagy hírhedt passzus kivételével) az egész föltűnő politikamentessége. A terjedelmes könyv vezető témája töprengés a művészetről, közelebbről arról, hogy Csoóri Sándor igazi költő-e. Azóta Csoóri nagyon szépeket írt Camus-ről, akit mostanában a rokonának érez. A magányos morális lázadást tartja, úgy látszik, az egyetlen megmaradt, értelmiségihez méltó magatartásnak: el a tömegtől, gondolja mostanában, s itt Albert Camus mellett nagy mesterének, Németh Lászlónak a halk hangját is halljuk. Csoóri sok képet néz, sok zenét hallgat, régimódi, érzékeny művészember.
Nem erről híres, persze.
Amiről híres – egy bekezdés, amelyet minden valamire való magyar értelmiségi vehemensen elítélt az eredeti szöveg terjedelmének ezerszeresén, az MDF megalapítása, a Pozsgayval való állítólagos szövetség, a Hitel, a Magyarok Világszövetségének nem túl dicső elnöklése, effélék – vagy elmúlik, vagy nem, én nem tudom.
Ebben a lapban, az Élet és Irodalomban annak idején fölsőbb pártutasításra megtámadták, mert előszót írt Duray Miklósnak magyarul Amerikában megjelent könyvéhez. Fiatalabb olvasóink kedvéért: Duray Miklós akkor – a nyolcvanas években – az akkori Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar nemzeti kisebbség (ilyesformán hívták ezt akkor a hivatalos lapok) elleni átfogó állami-etnikai diszkriminációt bírálta kvázi-önéletrajzi formában. Akkor Duraynak és Csoórinak volt igaza, akkor én Duray és Csoóri szövetségese voltam, az ÉS pedig ellenség volt vagy szerencsésebb esetben: áruló. Összeakadtam nemrég az egykori cikk eleven szerzőjével, aki, nyilván a mai viszonyokra célozva, megkérdezte tőlem: „hát nem volt igazam?” Nem, nem volt. És nemcsak azért, mert Csoóri nem válaszolhatott a támadásra, szilenciumot kapott egy időre – katonadolog, kaptunk néhányan – , hanem azért, mert egyszerűen igaza volt, ő állt a jó oldalon, nem a támadói, és ez utólag sincs másként.
De azért mai emberi jogi ügyekben már nem számítok rá. Különösen azokban nem, amelyekben nem magyarokat kellene védeni.
Csoóri Sándor költészete és eszszéírása szomorkás és rezignált. Nagyon meghatóan vágyik napfényre, szélre, tengerre, fűharsogásra. Politikája olyan, amilyen – de az is vigasztalan, reménytelen, már dac sincs benne sok.
A magyar nép, mire visszakaphatta volna történelmét, eltűnt.
Nem halt ki, megváltozott. A népet Rousseau definiálta. Ez addig volt hasznos és releváns fogalom, ameddig az egyenlőséget a rögzített kiváltságok rendszere tette lehetetlenné. Ezek a rögzített kiváltságok (a nemesi kiváltságok s a hozzájuk hasonlók, a kasztos-rendi viszonyok) megszűntek, ma az egyenlőséget nem a rögzítettség, a mozdulatlanság, a vérségi kijelöltség teszi lehetetlenné, hanem éppen ellenkezőleg: a dinamizmus. A modern kapitalizmus személytelen lendülete. Nemcsak a magyar nép tűnik el, a többi is eltűnőben van. Talán lesz helyette, helyettük új közösség, talán nem. De a rousseau-i, tolsztoji, móriczi nép nincs többé.
Ehhez a néphez volt hűséges Csoóri Sándor, ameddig lehetett. Közösségi ember közösség nélkül. Marad a szépség, hegyoldal, parasztbarokk, népzene, Tiepolo. A régi barátok emléke. Ami maradni szokott.
Csoóri Sándort „a magyarság poétájának” tekintik hívei. Újraolvasva most Csoórit, azt hiszem, lehet válaszolni a „mi a magyar?” híres kérdésére.
Mi a magyar?
Ifjúkorunk atmoszférája.
Ifjúkorunk szellemi légköréhez, nehezen meghatározható világnézeti és életstílusához képest otthontalan-idegen az, ami azóta történt. S ami idegen, hogy lehetne magyar?
A kilencszáznegyvenes években megindult harmadik népiességnek van egy máig vissza-visszatérő metaforája. A fehér ing. Ez a fanatikus kommunista elkötelezettség, majd a csalódás, lázadás, újbóli kiábrándulás stádiumain keresztül is megmaradt. Az ártatlanság, a fiatalság metaforája. Csoóri Sándornak még mindig jól áll a fehér ing.
Okozott fájdalmat, neki is okoztak. Mindannyiunknak ez a sorsunk.
Ő jót akart.
Megjelent az Élet és Irodalom XLIX. évfolyama 6. számának Publicisztika rovatában 2005. február 11-én.
