Lucien Goldmann tétele a fiatal Lukács és Heidegger műveinek összefüggéséről 1945 óta ismert: németül megjelent Kant-könyvében fogalmazta meg először. A tétel kifejtése arra a befejezetlen posztumusz tanulmányra maradt, amelyet a szerző hátrahagyott kéziratai és néhány előadásának magnó-fölvétele nyomán Youssef Ishaghpour rendezett sajtó alá. Goldmann szerint a fiatal Lukács által megkezdett fordulatot a közép-európai filozófia sajátos helyzetének ismeretében lehet csak értelmezni. Lukács korai filozófiai működésének eszmei színtere az újkantiánus délnyugatnémet iskola. A század eleji Heidelbergben és környékén ott volt akkori ban még Weber, Lask, Símmel és Sombort is, továbbá megjelentek a fiatalok: Lukács, Bloch, Jaspers.

Ebben a környezetben kérdésessé válik a hagyományos polgári filozófia legfontosabb előföltevése: a megismerés és cselekvés alanyának határozott elválasztása a tárgytól, amelyre vonatkozik. A fenomenológia s a vele rokon irányzatok szakítanak az innen származó antinómiákkal. Husserl, Lukács és Heidegger számára az ember nincs szemben a világgal, hanem benne van, része annak, és nincs döntő különbség amaz értelem között, amelyet föllelni s aközött, amit belevinni igyekszik egzisztenciájába; ezt az értelmet, jelentést történelemnek hívják. A három gondolkodó ontológiai elkötelezettsége között azonban különbség van. Husserl korai filozófiájában még van abszolút kezdet, hiszen a tudat (az intencionalitás tana szerint) mindig valaminek a tudata. Ugyanakkor megtörténik a hegeli hagyomány (a szubjektum-objektum) azonosság újrafölvétele is. Heidegger és Lukács filozófiai szándékai hasonlóak, de a vizsgált létezők – ideológiailag relevánsan – másak. Heidegger számára a történelmi szubjektum individuális. Lukácsnál transzindividuális (osztály). A szocialista forradalom mellett elkötelezett Lukács szerint a történelemnek van iránya, a polgárságot megvető talajtalan polgár, Heidegger szerint a haladás fogalma értelmetlen, hiszen a történelem csak autentikus lehet vagy sem. Ugyanakkor a két filozófus megegyezik a történelem pozitív tudományos, pozitivista módszerű vizsgálatának elvetésében. A premisszák időnkénti alapvető közössége ellenére Lukács és Heidegger művei külsőleg alig hasonlítanak Goldmann szerint – a döntő ideológiai különbségeken túl – az ok többnyire triviális: Heidegger kifinomult egyetemi és irodalmár közönségnek ír, a Történelem és osztálytudat szerzője pedig párt- és szakszervezeti aktíváknak. Goldmann megpróbálja a kulcsfogalmak fordítását. Lukács–Heidegger: ember – ittlét; praxis – Zuhandenheit; a valóság passzív érzékelése – Vonhandenheit. Ezek végül is kulturális különbségek.

Hegel, Marx és Lukács a szubjektum–objektum azonosság mellett döntött. Heidegger terminológiailag némiképpen előnyben van: a Sein és a Dasein (totalitás és szubjektum – fordítja Goldmann) azonosságot és különbséget is kifejez. Mélyebbre ható eltérések derülnek ki az eldologiasodás – Vorhandenheit, hamis tudat – das Mán + inautentikus fogalompárok elemzésekor. Lukács kimutatja, hogy az eldologiasodás mint az árutermelés sajátos következménye vezet a hamis tudat különféle formáihoz. Egy ilyen pár excellence hamis tudati alakzat az a meggyőződés, hogy a külvilág pusztán csak tárgy, amit megismerni és megváltoztatni lehet (vorhanden): ez minden metafizikának mint a lét elméletének alapja. Heidegger szerint a köznapi tudat az ittlétet (a.m. az embert) a világból kiindulva mint kéznél levőt (vorhanden) érti meg, ami összevág Marx és Lukács fölismerésével: az eldologiasodás folytán az emberi valóságot és a társadalmi tényeket dolgoknak tekintik.

Heidegger – anélkül, hogy megnevezné – bírálja Lukácsot, mondván, hogy téziseinek nincs ontológiai alapja. Ez a bírálat paradox, hiszen Lukács szerint erre nincs szükség, mert a társadalom, a történelem saját ontológiával rendelkezik, s ez kielégítően értelmezi önmagát Érdekes, hogy Lukács e nézetének is van pendant-ja Heidegger-nél, hiszen nála világos, hogy a lét értelmének kérdését csak egy kitüntetett létezőtől kiindulva tehetjük föl, s ez az ember (Dasein). A Dasein a környező valóság szemléletétől önmagának mint a környezet, dologi elemének szemléletéig jut el. A Dasein a világban van: nem birtokosa a világnak, nem szemlélője a világnak. Heidegger (de Lukács is) szakít az empíriával; a praxis-elméletből a valóság alakíthatósága következik – a valóság mint Zuhandenheit, alakítható az ittlét által. Heidegger: az egyetlen filozófiai gondolat az, hogy az ittlét (a. m. az ember) szóra bírja a létet. Lukács: a bolsevik forradalom realizálja elmélet és gyakorlat összeolvadását. Goldmann szerint a két tétel összecseng, s valóban: a szubjektum és az objektum a cselekvés, a tett emfázisában szűnik meg, csak Lukácsnál egy konkrét történelmi korszak föladata ez, ennek kell a vállalt értékek univerzalitását – erőszakkal – megteremtenie.

Goldmann a lukácsi ontológiai elkötelezettség vizsgálatánál egy ponton úgy találja, hogy Lukács (mindig a Történelem és osztálytudat Lukácsáról van szó, bár az oeuvre sokkal összefüggőbb, mint gondolnánk, s mint – talán – Lukács maga is hitte) nem eléggé radikális: megengedi, hogy a tárgyak és a különálló tények appercepciója független adottság. Goldmann itt Piaget vizsgálataira hivatkozik, aki kísérletileg is föltárta a megismerés és logika elemi szintjeinek kimondottan társadalmi jellegű genezisét. Ide tartozik, hogy Lucien Goldmann véleménye szerint a tényítéletek és értékítéletek elválasztása a szubjektum-objektum elhatárolás eredménye, hiszen föltételezi azt, hogy lehetséges az objektumnak a szubjektumtól független megismerése. Lukács álláspontja ezt is involválja, ha közvetve is. Valahol itt rejlik Heidegger burkolt Lukács-kritikájának magva. Azt mondja ugyanis, hogy a hagyományos ontológia alany-tárgy ontológia; saját filozófiájára ugyanakkor ennek az ellentétnek a radikális visszautasítása jellemző, nála nincs a tárgyat szemlélő szubjektum, nála nincsenek adott dolgok és tőlük független értékítéletek. Az eldologiasodás filozófiája azonban a szubjektum oldaláról fogalmaz, tehát újra tételezi az elválasztást s ezzel együtt a szubjektum álláspontját, ami nem egyéb, mint az inautentikus világban élő egyén filozófiája, pszeudo-ontológia. Ez a bírálat – írja Goldmann – terminológiailag pontos, bölcseletileg pontatlan. Hiszen Lukácsnál az adott nem egyéb, mint pusztán empirikus tény, amelyet meg kell konstruálni. Itt egyrészt kollektív alanyról (sujet pluriel) van szó, másrészt tudnivaló, hogy az objektumot mint olyant az eldologiasodás konstituálja, a piac fölszámolta a totalitásnak mint olyannak tetszőleges szintű appercepcióját. Goldmann: a transzcendentális Én a francia forradalom idején jelent meg.

A szerzőnek kétségtelenül vannak irracionális illúziói a témával kapcsolatban.

Számára az alany-tárgy azonosság az ember, a jelentés (le sens) és a világ közvetlen egységét jelenti; továbbá a lét szerinte nem üres, általános kategória, nem is, fogalom, hanem alapvető valóság. De mi az alapvető valóság? – kérdezheti az olvasó. Nyilván: egy (elég) általános kategória. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a Történelem és osztálytudat néhány irracionális elemét ne bírálja igen éleselméjűen. Goldmann úgy látja, hogy a könyv a munkásmozgalom luxemburgista hagyományának kifejezése. Rosa Luxemburg abban reménykedett, hogy az önmagának mint osztálynak megszüntetését realizáló osztály saját öntudatot és százszázalékos tiszta forradalmat teremt. Vele (továbbá Trockijjal, Korsch-sal és másokkal) szemben Leninnek és Bernsteinnak volt – ellentétes politikai konklúzióik ellenére – igaza, akik az out-grouptól várták a forradalmi öntudatot, amit „bele kell vinni a tömegekbe“.

L. Goldmann: Lukács et Heidegger. Denoël–Gonthier, Párizs, 1973.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 33. számában, 1975. augusztus 15-én.