Benkő Samu: Sorsformáló értelem. Művelődéstörténeti dolgozatok. Kriterion, Bukarest, 1971.
Azokat az erdőket, gondolom, nagyobbára rég kivágták már. Mögöttük terült el az a föld, ahol természetesen újabb erdők sötétlettek, úgyhogy Erdő-elve, vagy akárhogy is mondták, igen sokáig fenyveseket jelenthetett meg tölgyeseket meg bükkösöket meg égerligeteket, meg szilfát, jegenyét, nyírfát, ecetfát – fákat, bozótot, cserjést, tisztásokat meg irtásokat, tönköket és rönköket, tutajokat és gerendát, népes völgyeket és lakatlan vagy szükségből lakott hegyeket, hegyfokon várakat és alpesi legelőket. Ilyesmit. Ha az ember könyvet akart kölcsönkérni, gondolom, feltarisznyált s elindult, természetesen eleinte szántóföldek és kaszálók között (nyilván) kanyargó úton, később elkerülhetetlenül be kellett térnie az erdőbe, ahol, gondolom, akkoriban is favágókkal lehetett találkozni, és széncinkével is meg fakopáccsal, azaz harkállyal, az alacsonyabb, s talán láposabb részeken mezei poszátával, de ez nem biztos; gondolom, az erdőben itt-ott megreccsent egy ág vagy micsoda, az erdőben mindig mindenféle titokzatos hangot lehet hallani, van, aki érti is – hűségesen piroslott, gondolom, a kecskerágó, amíg csak ki nem ért az ember a sűrűből, s leereszkedvén a vízmosásban húzódó ösvényen, a templomtorony felé tartott. Feltételezem, hogy pohár borral is megkínálták, s ha nemcsak a Hübnerért jött, hogy abból a Fő-Consistorium kiküldöttjének (vizitátorának? felügyelőjének?) fogas kérdéseket tegyen fel, talán még ebédre is ottmarasztalták. Így igaz ez, gondolom, de csak szép nyáridőben. És télen, hóviharban? És a végeérhetetlen őszi sarakban? És aratáskor? És csépléskor? És szántáskor? És szüretkor? Ne feledkezzünk meg a rengeteg névnapról, keresztelőről, esküvőről, temetésről (torról), amit mind ki kellett pihenni, ne feledkezzünk meg a tavaszi vizek által elsodort hidakról, az elkorhadt pallókról, a portyázó törökökről (tatárokról, vasas németekről, labancokról, kurucokról – nem kívánt törlendő), az erdőtüzekről, a pestisről és a koleráról, a lábbeli idült hiányáról, a tallér (rénes forint, korona, libertás) illékonyságáról, a Fő-Consistorium értetlenségéről, a község rosszindulatáról, a földesúr részegességéről, a nebulók rakoncátlanságáról, Oxford és Tübinga messzeségéről, a szerzői példányok szekerestőli vízbeeséséről és egyebekről. Mégis, bármilyen furcsa, olyan helyeken, mint Magyarigen és Domáld, Olt-hévíz és Középajta, bizonyos emberek könyvek hegyein rágják át magukat, és annyit írnak, tudós és nem tudós műveket, hogy csak győzzük kiadni. (Nem győzzük.) Pedig – mint láttuk – elég nehéz lehetett akkoriban könyvet kölcsönkérni.
Benkő Samu könyvéből megtudjuk, hogyan lehet mostoha körülmények között, a korszerű tudományosság tűzhelyeitől távol kitartani a szellem szolgálatában. Azok az írók, akiket bemutat – Bod Péter, Benkő József, Bölöni Farkas Sándor és a többiek – általában roppant szerény eszközökkel, képességeiknek és tudásuknak megfelelő feladatokat teljesítettek, mindig hasznos munkát végeztek, a helytállás bármiféle pátosza nélkül. Számukra a szellem jelenléte és a benne való munkálkodás teljesen normális volt, ahogy normális volt igényük is, hogy megjárják Németalföldet és Angliát, Göttingát és Heidelberget, Erlangent vagy jobb híján Bécset, melyet pápista volta miatt nemigen kedveltek nálunk – normális volt számukra az is, hogy a külországban tanultakat itthon elterjesszék, s ha lehet, alkalmazzák. A szellemmel való találkozás nem volt küzdelem számukra: elég harcot jelentett a sár és a többi.
A munka általában szerény volt, s a nagy számok törvényének megfelelően itt-ott a világszintet is érintette – de persze a nagy számok törvényének érvényesüléséhez szükséges a nagy szám. Sokan foglalkoztak a tudománnyal szűkebb pátriánkban, gyűjtögettek, gondolkoztak és írtak, holott erre nem biztatta őket különösképpen senki, a tudományos elismerés is csak külföldről érkezhetett: a középajtai Benkő József a haarlemi Tudós Társaság tagja volt, Sipos Pál munkáját, „a Német Országi két nevezetes Tudósok Astronomus Bode és Göttingai volt Professor Kästner a Tudós Újságokban (nyilván a Heidelberger Gelehrten-Zeitungban vagy a Göttinger Gelehrte Anzeigenban – T. G. M. ) különös dicsérettel recenseáltak”, matematikai munkáját 1796-ban a berlini porosz királyi akadémia adta ki, Bolyai Farkas Gauss-szal levelezett. A nehézségek nem magában a tudományban rejlettek. A XVII. és XVIII. században, intézményes keretek nélkül (az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság végül mégsem volt akadémia) a munka minden emfázis nélkül, csendesen folyt – míg később gyakran vagyunk tanúi látványos nekibuzdulásnak, újrakezdésnek: de hol van Apáczai, Bolyai?
A szellemi élet intimitása, a gondolkodásban és jobbra való iparkodásban lett közösség ereje sugárzik felénk Benkő Samu kultúrhistóriai tanulmányaiból. Minden nyomorúság ellenére alakultak Erdélyben olyan magas szellemiségű körök, amelyekre csak tisztelettel gondolhatunk. Nem volt Port-Royalunk (ha voltak is janzenistáink – Rodostóban), de Olthévízen és Fogarasban roppantul izgalmas beszélgetések folyhattak Árva Bethlen Kata, Bod Péter és a sajnos még kevéssé ismert Málnási László között – a dr. Markos András által közölt dokumentumok tanúsítják.
S hogy ugyanebben a körben mi s mi nem történt a népi hímzés értékesítéséért, annak Szabó T. Attila a megmondhatója, aki írt erről Palotay Gertruddal egy tanulmányt valamelyik Erdélyi Múzeumban. Ugyanakkor Nagyenyeden…
Folytathatnánk még. Azt persze nem állíthatjuk, hogy művelődéstörténetünk e mozzanatai között teljes a kontinuitás. Az természetes is ilyen félreeső vidéken, a posta rosszul jár, a könyvek elvesznek, a könyvtárak leégnek, s a baj nem jár egyedül. A kontinuitás máshol volt. Valóban, mi köze például Pápai Páriz Ferencnek mondjuk Köteles Sámuelhez? Csak Erdély kötné őket össze? Hiszen első pillantásra több köze van Pápai Páriznak Pomponazzihoz, s a páduai averroizmushoz és Kötelesnek Reinholdhoz és Krughoz… Mégis félreismerhetetlenül egymáshoz tartoznak, s mi hozzájuk. Miért?
Hisz az nem érdem, hogy mi is itt születtünk. Azt hiszem, csak annyiról van szó, hogy mivel a szellemi munka eleje válogatás, itt alternatíváink lényegében azonosak. S azt is elmondhatjuk, hogy ők a jobb részt választották. Erről s még ezer másról tanít ki bennünket Benkő Samu kiváló és értékes műve. Sok kérdésünkre várjuk még tőle a választ.
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.