Száz éve született Bálint György, az egyik legnagyobb magyar újságíró, aki újságíróként olyan műfajban írt, amelyben ma persze nem írnak már újságot: ez volt a tárca, a feuilleton, „a vonal alatt” közölt írói munka. Ilyet Ady és Kosztolányi is írt; meg a műnem hajdankori legnagyobbja, a méltatlanul elfeledett Bíró Lajos; sokan. De Bálint György volt az, akinek tárcákból állt az életműve. Megjelentek belőlük válogatások 1947-ben és 1954-ben, a legjobb Szilágyi Júliáé volt (A tintahal, Kolozsvár/Bukarest, 1964), majd Koczkás Sándor és Magyar István összkiadása kétszer is (A toronyőr visszapillant, I-II, 1966, 1976). Antikváriumokban olykor még fölbukkan.
Azt írja a szombati Népszabadság, hogy Bálint György „független baloldali” volt. Ez nem igaz. Bálint György fegyelmezett, párthű, vonalas kommunista volt.
Megdicsérte azt a hírhedt riportantológiát a „Belomorszkij kanal”-ról, ahol az átnevelendő Gulag-foglyok építették – állítólag – a „szocializmust”. Ne szépítsünk.
Hogyan lehetett – kérdezi a kései utód – jó, sőt: az egyik legnagyobb magyar újságíró olyasvalaki, aki nem lehetett tárgyilagos, elfogulatlan, aki olykor pártutasítást hajtott végre? Hiszen irodalombírálataiban alkotta meg a Kommunisták Magyarországi Pártjának szövetségi politikáját, szociáldemokrata, radikális és liberális csodálóinak nagy bánatára: az emigráns (moszkvai) pártvezetés a népi írókkal óhajtott szövetkezni, ezért hát Bálint György bizonyos politikai küzdelmeket mellőzött; ezeket Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, K. Havas Géza, Gáspár Zoltán – és József Attila! – folytatta le mintegy helyette.
Igen ám, de a harmincas években, amikor Bálint György írt (cikkeit aPesti Napló közölte, majd utánközölte Erdélyben a Brassói Lapok, ahol apám is dolgozott akkoriban; amikor a lapját megszüntette a céget lenyúló jobboldal, a Népszava adott neki otthont), a kommunisták mély illegalitásban voltak, a hatalomtól beláthatatlan távolságban – s ez a (szociális) messzeség sajátos távlatot adott gondolkodó legjobbjaiknak, akik a cenzúrával és a börtönnel küszködve próbáltak értelmet adni életüknek. (A régi sajtóügyészi tollhegy nyoma, hogy Bálint „németül író magyar esztétikus”-nak kellett hogy nevezze Lukács Györgyöt: a nevét se volt szabad leírni magyar lapban, csak az akkori Pozsonyban és Kolozsvárt, ahol ezekben az években nem volt – vagy Románia esetében a magyarországinál sokkal enyhébb volt a – cenzúra.)
Bálint egy dologban különbözött a többi kommunista értelmiségitől: tudta, hogy a fasizmus győzni fog, és tudta, hogy ő ezt nem éli túl, magyarán: tudta, hogy meg fogják ölni. Az 1930-as években írott esszéi – hiszen ezek a hírlapi tárcák (kevés kivétellel) megérdemlik ezt a rangot – hangja elégikus. Tudta, hogy mindaz, amit szeretett: a budai hegyek látványa újlipótvárosi erkélyéről, London, a könyvei, a polgári lapban az „áthallás” ismert technikájával vívott küzdelem („a műfaj neve: antifasizmus”, írta az elfeledett Fábry Zoltán Stószon; hol? Stószon), Bartók zongorajátéka, Arany János, általában: a könyvek, és különösen: a verseskötetek, a kávéházak, szép, fiatal felesége – hogy mindez elvész, elpusztul, őt megölik, és ellenségei győznek.
Így is történt. Ellenségei győztek, és őt megölték.
Aztán barátai győztek, és megölték az eszméit. De ő ezt már nem látta, mert őt addigra már megölték.
Udvariasan és mértéktartóan, de roppantul fájlalta, hogy a fasiszták meg akarják és meg fogják ölni, és nagyon szikáran és puritánul ugyan, de sajnálta, hogy nem olvashatja majd minden hónapban a Nyugatot és a Nouvelle Revue Française-t, és nem nézheti a Pozsonyi úton a nyári ruhás, festett ajkú nőket. Sajnálhatta is, hiszen amíg őt éppen ölték, Pesten játszott az operettszínház, játszottak a mozik, tréfás tárcákat közöltek a lapok, kalandvágyó fiatalasszonyok csábultak el, érett a szőlő, és feketén morajlott a végzet.
Csak annyiban különbözött a meggyilkolt százezrektől, hogy tudta. Író volt hiszen az istenadta, az volt a dolga, hogy tudja, amit senki se mert tudni. Nem lehetett jó tudni: Bálint György írásai szomorúak. Ő írta, hogy „fölháborodom, tehát vagyok”, de nem is volt annyira fölháborodva. Inkább bánkódott.
Különös ember. Nem örült, hogy megölik.
Megjelent 2006. július 12-én. Forrás: indy.media.hu független média központ / Archívum
