A Hét évfordulója és az Új Hét indulása alkalmából a következő kérdésekkel fordultunk barátainkhoz:
– Miben látja a bukaresti A Hét indulásának jelentőségét? Mit tart fontosnak elmondani róla az ötvenedik évfordulón?
– M(enny)iben lehet és m(enny)iben nem lehet folytatása a bukaresti A Hétnek az ubiquus Új Hét?
Válaszoltak: Aradi József, Ágoston Vilmos, Bretter Zoltán, Cseke Gábor, Cseke Péter, Láng Gusztáv, Lengyel László, Markó Béla, Nagy Miklós Kund, Novák Csaba Zoltán, Rostás Zoltán, Szabó T. Attila, Székedi Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Vörös T. Károly.
A válaszok Körkérdés címmel 2020. október 22-i dátummal jelentek meg, este, úgyhogy A Hét megjelenésének kereken ötvenéves évfordulóján olvashatók voltak.
Az összeállításból most TGM válaszait emeljük ki.
Tamás Gáspár Miklós
1.
A Hét abban a helyzetben keletkezett, amely Csehszlovákia szovjet katonai megszállása után jött létre Romániában, amikor a keleti tömbben (a moszkvai vezetéssel szemben) magára maradt RKP megpróbált valamiféle kompromisszumra jutni az elégedetlen értelmiséggel. Az RKP hirtelen a szabadság és a reform védelmezőjének a számára új és furcsa szerepében találta magát (persze nem volt semmi efféle), szövetségese csak Jugoszlávia és a Nyugat (Kína csak később), ez is mozgatta, a román értelmiség pedig részint oroszellenességből, részint valamiféle „demokrácia” iránti homályos vágyból pártolta a „különutat” – cserébe engedményekért, a cenzúra enyhítéséért, a kulturális vezetés lazításáért stb.
Ennek a reformpárti román értelmiségnek és a pártapparátus reformista irányban tájékozódó technokrata és szovjetellenes csoportjainak jól jött a magyar nemzetiségi szövetséges – és a magyar nemzetiségi írástudóknak jól jött az alkalom, hogy a beszűkült megyei irányítás és a vidéki konzervativizmus alól Bukarestbe szökjenek, ahol voltak román szövetségeseik, és nem kellett folyton avval a ténnyel küszködniük, hogy – mint magyarok – eleve gyanúsak. Továbbá elmenekülhettek a romániai magyar nacionalizmus (hiszen ez akkor is volt) nyomása alól, amely nem volt állami, mint a többségi román változat, ez „csak” a közeg nyomása volt, nem az apparátusé. Továbbá fórum kellett két embernek: a zseniális szerkesztőnek és jelentős kritikusnak, a Kolozsváron már „lefeketedett” Földes Lászlónak és az új baloldallal rokonszenvező, szenvedélyesen antisztálinista Méliusz Józsefnek, aki Dubčekkel, Smrkovskýval, a jugoszláv önigazgatással, sőt: az orosz szamizdattal és a nyugati avant-garde-dal (és az eurokommunista olasz és spanyol párttal) rokonszenvezett, s akinek vezető pozíciója volt a román irodalmi életben és támogatói a központi pártapparátusban, de magyar nyelvű lapja nem. S ő már régen Bukarestben élt, amióta a sztálinisták börtönéből kiszabadult.
Mivel Kádár és az MSZMP részt vett Csehszlovákia szovjet megszállásában, a romániai magyar értelmiségnek a budapesti „vonallal” (etnikai alapon) rokonszenvező része igen hűvösen viszonyult a prágai (és párizsi) ’68-hoz, a csehszlovák-román-jugoszláv összefogásban csak a kisantant második kiadását látta (nem teljesen jogtalanul, különösen ami Ceauşescu taktikáját illette). Földes, Huszár, Dankanits inkább elvonult a romániai magyar nacionalistákkal való konfliktus elől Bukarestbe, a Scânteia Házba, ahol a Kriterion és az Előre és a Művelődés is működött. (Az ósdi és „vonalas” Előre közölte aztán Bretter György „Szeminárium” sorozatát sokáig…).
A Hét modern akart lenni, véget vetni a szépirodalom kizárólagosságának a romániai magyar kultúrában, az új természettudomány és technika, a nyugati társadalomtudomány, az új kritikai módszerek meghonosításában látta a kiutat a provincializmusból és az egymással szemben álló, de egyaránt represszív nacionalizmusok fogságából, és megpróbálkozott – persze igen ellentmondásosan és korlátozottan – a sztálinizmus bírálatával vagy legalább elmarasztalásával.
Nemzedékváltás is történt, a vezetők kivételével ez fiatal szerkesztőség volt, a sztálinizmussal szembefordult vezetők mellett a fiatal szerkesztőknek semmi közük nem volt a dogmatikus marxizmus-leninizmushoz (amely maga se egyéb, mint Sztálin kulturális alkotása), és a lap határozottan antifasiszta és antinacionalista volt, kimondottan zsidóbarát.
Mindezek komoly érdemek, de hát A Hét is a rendszer terméke volt, kiszolgáltatva a pártvonal cikkcakkjainak, a szeszélyes és zsarnoki cenzúrának, amellyel szemben csak a posztfeudális módszerek segítettek, a pártfogás, a protekció, a személyes kapcsolatok, a főkegyúri jog árnyékába húzódás, az őszintétlen hommage a pártnak, és így tovább.
Előrelátható volt, hogy a lapot előbb-utóbb tönkreteszik, ami 1973/75 után nagyon lassan, fokozatosan meg is történt, ahogy az RKP elfordult a ’68-as Prága (soha igazán nem kedvelt) szellemétől, és a kínai/észak-koreai neosztálinizmussal kombinálta az addig is meglévő etnicista és fasisztoid tendenciákat. (Elvégre Antonescu marsall rehabilitációja – először csak Marin Preda regényében – már 1964-ben megtörtént, egyidejűleg a Szovjetunió és a KGST elleni, akkor még ósztálinista, egyben nacionalista fordulattal.) Románia későbbi sorsa közismert, de az, hogy más is volt (amit sokan a kibontakozás lehetőségének véltek), főleg az 1968 és 1973 közötti szűk öt évben – például illúziók és vakremények –, az viszont már feledésbe merült, bár ennek a reformillúziónak és modernizációs ábrándnak A Hét volt az egyik fontos és sok tekintetben értékes terméke.
A Hét igen öntudatosan országos, antiprovinciális orgánum szeretett volna lenni (volt is valamennyire), és olyan nemzetiségi kultúrát anticipált, amely teljes (tehát benne van a tudomány és a filozófia is, nemcsak a helyi szépirodalom, s amelyben megjelenik Budapest, a Duna-medence és Nyugat-Európa is). Mindez nem sikerülhetett teljes egészében, de az az ambíció, hogy a romániai magyar műveltség ne legyen vicinális, a becsületére válik. (Persze a vágy, hogy ne legyünk provinciálisak, maga is provinciális…)
2.
Erre nem könnyű válaszolni, mert a nyomtatott hetilap, amelyet vagy húszan állítanak elő, tulajdonképpen nagylelkű állami költségvetéssel, nem azonos az egy-két ember (vagy inkább egyetlen ember) által pénz nélkül működtetett bloggal. Ráadásul a romániai magyar internetes hírlapirodalom ki van szolgáltatva a magyarországi konkurenciának (látható például, hogy a magyarországi témákat kommentálják a legtöbben az erdélyi [!] magyar portálokon, a szokásos magyarországi elfogultságok egyik vagy másik oldalán), a romániai magyar országos sajtó voltaképpen megszűnt.
Akit „Románia mint olyan” érdekel, a román nyelvű szájtokat nézi – ami a román nyelvű közéletről magyarul megjelenik, azt a Főtér hozza, románellenes éllel és gúnnyal –, a román kultúra erdélyi magyar, magyar nyelvű recepciója nyilván létezik, de láthatatlan, ennek a recepciónak nincs intézményes kerete és nincs közönsége. A kultúrák közötti dialógusból párhuzamos monológok világa lett. Tehát a román „szféra” recepciója terméketlen.
Ugyanennyire terméketlen a magyarországi politika és kultúra recepciója és/vagy kritikája, amelynek az „utódállamokban” nincsen eredeti, sajátos formája (egy-egy személyt, pár írásművet leszámítva). A romániai magyar irodalomnak is alig van a sajtóban intézményesülő műbírálata (a helyi kulturális folyóiratok példányszáma nevetséges), legföljebb Magyarországon. Az a szomorú helyzet, hogy a diktatúra alatti könyvkiadás gazdagsága, színvonala, történeti perspektívája, példányszáma pénz és publikum híján ma reprodukálhatatlan. Még ma sincs Kolozsváron vagy más nagyobb városban olyan könyvesbolt, amelyben a jelentős magyarországi kiadók könyvei, a jelentős magyarországi folyóiratok állandóan kaphatók lennének. (Már ameddig fönnmarad a szabad magyarországi könyv- és folyóiratkiadás, amelyre ma nagy veszélyek leselkednek, akárcsak a kultúra és tudomány minden ottani intézményére.) Persze az internetes rendelés lehetséges (és elterjedt), de nem kell mondanom, hogy ez nem ugyanaz. Még akkor se, ha bizonyosan van mit rendelni.
Nem folytatom a panaszáradatot, semmi értelme. Ha az Új Hét valamire viszi, az csoda lesz ilyen körülmények között. De persze lehet belőle olyasvalami, amire nem is számítottunk.
