Mindinkább hajlunk arra, hogy kiszámíthatónak tartsuk a jövőt: megrajzoljuk a történelem „vonalait“, meghosszabbítjuk őket, s mivel eléggé girbegurbának tűnnek, reményünk lehet rá, hogy előbb-utóbb találkozni fognak, s e találkozási pontokat megjelölhetjük a társadalmi-gazdasági élet fontos eseményeit megillető kérdőjellel. Tudományos állításokat vélünk kimondani arról, ami „még“ nem létezik, azaz a nemlétnek, ennek az absztrakt, lényegénél fogva meghatározottságok nélküli kategóriának a részleteit kutatjuk – ami képtelenség. Ezzel persze nem tettünk mást, mint hogy bevalljuk: a jövőről beszélve valami létezőre, sőt kifejlett, gazdag, konkrét létezőre gondolunk, tehát valamire, ami „már“ létezik, azaz nem a jövőre. Az úgynevezett prognosztika sem tesz egyebet, mint minden más beszéd: szókészletének ingatag keretei között az adott lerombolására és rekonstrukciójára tör. Mivel azonban művelői és főképp hívei beszédükről azt hiszik, hogy az egy nemlétező nemlét valóságát hasonítja át, módszertani chimaeráikról nincs miért szólnunk. Amikor Ady Endre azt írja: „Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse“ – a hajó nyugodtan folytathatja útját, de ha azt írta volna: „rajtad lesz a hős“, hát akkor jogot formálhattunk volna némi aggodalomra. A hősben ma benne van az, ami a Holnap hősévé teszi, sőt az is, hogy a Holnap hőse lesz és nem másé, az is ma van benne, honnan tudnánk különben? Sőt: a Holnap, amelyet olyannak ismer, hogy hősévé lehet és lesz, az is benne van, már ma! Különben neve sem lehetne.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy az időt vonalnak tekintsük, amelyre az egyes történések felfűződnek, mint gyöngyszemek a fonálra, és tapasztalatunkat törvénynek tekintjük, feltételezvén, hogy ezen a vonalon ezután is újabb időpillanatok fognak sorakozni, noha feltételezésünknek semmi tudományos alapja nincsen.
De ha megengedjük, hogy a mindennapi élet szférájában ez a konvenció elfogadható, akkor is be kell látnunk: ezt a konvenciót magát is a már meglévő analógiájára alkottuk, és hogy az ismeretlen időpillanatok tartalmára vonatkozó hipotéziseinket ezért vetítjük a „jövő“-nek nevezett tartományba, mert öntudatlanul hiszünk a fizikának (a mindennapi szemlélettel megegyező) tételében a testek áthatolhatatlanságáról, s ezt analógiásan az időpillanatokra is kiterjesztjük, fura és hamis monadológiát alkotunk.
Ismerjük az éleai parancsot, amely megtiltotta a nemlét létének állítását: ha mégis megszegjük ezt, nem a korcs utódok impertinenciájával tesszük – nem is azért, mert kétségbe vonnánk minden tilalom érvényét. De a mindennapok és „a mindennap“ jövőkutató szenvedélye kihívás, amely a nemlétnek, illetve a nemlét egy különleges válfajának az elemzésére késztet.
Említettük, hogy a „jövő“ kutatása a tudomány szempontjából abszurdum. De nem az a mágikus gondolkozásnak. Ernst Bloch, az utópia nagy modern védelmezője is elismeri: a jövő fürkészésének forrása az ébren-álmodásban, az ábrándozásban van, s hogy a legősibb utópia – a mese. (……Die älteste utopische Erzählung…, die es überhaupt, gibt…, das Märchen…“, Tübinger Einleitung in die Philosophie I, 12. fejezet.) A mese fittyet hány a logikára: éppen az a funkciója, hogy fütyüljön rá, hogy a reális elemekből összefércelt valótlanságnak maga szabja meg törvényeit, egyszóval, hogy építse a nem létezőt, avagy (a Harold Pinter-féle Gondnok magyar fordítójának kitűnő leleményével:) a létezhetetlent. A nemlétező, a létezhetetlen, a „neszme“ (Arany János szava), a képtelen – a mágikus gondolkodás alkotása, akár az utópia. Ha a jövő nem is létezik, a mágikus gondolkodás annál inkább: beszélni is lehet róla. A mese gondolatmenete természetesen téves, de ez, Wittgenstein nagyon helyes megjegyzése szerint, teljesen érdektelen. Különben is, mi az a tévedés? Jó, egy állapot, amely a concordatio rei et intellectu tagadása, hasadás szubjektum és objektum között – mondjuk. De végső soron, a tévedés akkor tévedés, ha állításunknak (téves állításunknak) igazságértéket tulajdonítunk, a mese nem kéri ezt. Tudjuk, hogy „kitalálás“. Persze, a nehézség az, hogy a mese nem tud olyasmit kitalálni, ami valójában nincs: kacsalábon forgó vár ugyan nem létezik, de kacsaláb, vár és forgás igen.
Honnan a nemlét eleme? A nemlét, úgy tűnik, a mágikus Logos tulajdonsága. Mit jelent ez? Többek között azt, hogy a mágikus tudat különösképpen a nemlétre irányul, kitüntetett viszonyban áll vele. Valószínűleg azért, mert a mindennapok káoszába merült ember így teremt diffúz létéhez képest diffúz nemlétet, s ezzel gerjeszti – mint dialektikus ellentétpár – levését a mindennapokban. Amilyen viszonyban áll a lét megszerkesztésére irányuló tudomány a köznapi technikával, olyan viszonyban áll a nemlét (és ennek közvetítésével persze a lét) konstrukciójára törekvő művészet a köznapi mágiával és a folklórral. Szüksége van a „neszmére“, így a jövő „neszméjére“ is, hogy megvilágítsa a létet a maga egzisztencialitásában. A lét megvilágítása a „neszme“ felmutatásával – az ember minden képzelőerejét és kombinatív képességét, az ösztön és a köznapi mágia tudatos bevetését követeli meg. A kultúrának, hogy igazságot reveláló szerepét betölthesse, szüksége van a fantáziára és a játékos abszurditásra. És a játékra általában. Tehát a szürrealista képekre, a vadromantikus túlzásokra, a commedia dell’arte vidám és értelmetlen tunikánbillentéseire, a limmerickre, a halandzsára és a tótágast álló bökversre – és a futurológia nevezetű szublogikus keresztrejtvényfejtésre. Az csupán látszat, hogy az abszurd dráma abban a tiszta formában, ahogy a Kopasz énekesnőben jelentkezett, az élet valaminő abszurditását akarná kifejezni. Szó sincs róla. A darab alapeszméje – a „neszme”, az igénytelen, tartalmatlan, de öntudatra ébresztő képtelenség, amelynek magának semmiféle egzisztenciális jelentése ugyan nincs, csak közvetett, negatív felhívás a lét egzisztenciális megvilágítására. A mű koherenciája, a belőle sugárzó tébolyult életerő és holdkóros derű (gondoljunk az Ubu Roi gimnazista- és baka-humorára, az Alice Csodaországban szédítő lendületére) a maga torzságában és „neszmeiségében“ is vígan kizár minden „értelmetlen-ez-az élet“ típusú sápítozást (amivel nem akarjuk bántani a töprengőket és kétkedőket). Minél tudatosabban építjük mitológiánkat, annál több fogódzónk van a valóság megértésére. Az egyensúly kedvéért azonban a kritikának mindig le kell rombolnia (vagy ahogy Roland Barthes mondaná: el kell olvasnia) ezt a mitológiát és az összes mitológiákat. A szociológiai, a nyelvi-szemantikus, a műközpontú, a strukturális, az információelméleti, vagy akár a filológiai-jelképfejtő napi kritika egyaránt mitológiák leleplezésével foglalkozik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy lebecsülné a mitológiák hasznát, ellenkezőleg. Csak annak a megakadályozására hivatott, ami ugyan különben sem történne meg, hogy a „neszmét“ logikai követelményeknek alávethető szövegnek tekintsék. A költőnél azt olvassuk: „Én nem leszek a szürkék hegedőse, / Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze…” – a kritikus pedig megfejti: Ady nem hajlandó az átlag, az általa megvetett társadalom átlagának egyéne lenni… stb. stb. Igaz, hogy ezt ilyen didaktikusan nem kell kifejteni, mert a közönség ismeri a játékszabályokat, és élvezi a „neszme“ legfőbb értékét, a meglepő, mégis szuggesztív képzettársítást.
A jövő kritikájánál is így kell eljárnunk. A jövő mint olyan nem létezik, tartozéka és kontrollműszere azonban a köznapi tudatnak. Felhasználjuk a jövőt arra, hogy mai szükségleteinket kivetítve felmérhessük, hogy feltételezett holnapi önmagunkon keresztül megismerjük mai önmagunkat, hogy valóságunkat mint lehetőséget, lehetőségeinket mint valóságot szemléljük. Fel kell használnunk a jövőt mint eszközt, és le kell leplepleznünk mint eszközünket – nehogy célnak lássék. Nem jó célt és eszközt összetéveszteni. A jelent a maga teljes immanenciájában csak a jövő hatalmas fikciója segítségével foghatjuk fel igazán. „Új horizontok libegnek elébed, / Minden percben új, félelmes az Élet. / Röpülj hajóm, / Új horizontok libegnek elébed.“ Valóban igazuk van azoknak, kik úgy vélik, hogy „csak a jelenben élni“ a békaperspektívával egyértelmű. Az emberi szellem dicsőségét hirdeti, hogy minden adottat megkettőzve és szétválásában újraegyesítve meg tud ragadni, felhasználva még azt is, amiről a köznapi tudat látszólag nem vesz tudomást: a semmit.
A jövő kritikája ezért – természetesen – a ma kritikája, folytatása annak a munkának, amit a „dogmatikus szendergésből“ (Kant) történelme folyamán többször is felriadt emberiség nem hagyhat abba, ha becsüli önmagát és szellemét.
Díjnyertes pályamű – lásd Markó Béla: A RENDSZERVÁLTÓ – In memoriam Tamás Gáspár Miklós
Megjelent az Utunk XXVI. évfolyama 17. számában 1971. április 23-án.
