Szilágyi Domokos fekszik a jégkamrában; ha lélegezne, fagyot lélegezne, ha kiáltana, havat kiáltana, ha sírna, kavicsokat sírna. Szilágyi Domokos csontkeményen fekszik a jégkamrában; fekszik átkai gleccserzúzaléka, morénakavicsvagdaléka alatt, a dermesztő hidegben hiába lessük nevetése páráját. Nincs! Vége! Nincs gőz, nincs köd, nincs meleg lehelet. Elég! Ki merne a nevében szólni ? Ki tudja, amit ő tudott? Tudhatjuk? Elmondta nekünk? Nem tudjuk, mit mondott, mit hallgatott el, mert ő meghalt, mi pedig élünk, mi innen vagyunk, ő túl, idegenek vagyunk megint, mint rendesen, az úgynevezett életben. Kész! Élők nevében merünk-e beszélni? Hiszen ha tudjuk is, hogy mit gondol, honnan tudnék, hogy akarja-e azt, amit gondolt? Hogyan lehet írni? Honnan az az észveszejtő önbizalom, az az ámulatos derű, hogy a szó jelentése a következő másodpercben is ugyanaz marad, hogy az epiploké és az anadiplózis és a parafrázis és a szünekdokhé és a diafora és a diabeszisz és a diallagé és a metafora ugyanarra utal-e, ugyanazt jelzi, ugyanarra izgat, bujtogat, hogy az olvasó homályosuló szeme nem lát-e igen helyett nemet, Nap helyett felhőt, ehelyett azt?
Honnan tudható, hogy a halálos beteg tántorgását nem olvassák-e diadalmenetnek, hogy a szerelmet nem olvassák-e bujálkodásnak, a gyöngédséget fajtalanságnak, az emberiség ügyét hóbortnak, a szabadságot szeszélynek, a meggyőződést idegbajnak, a bátorságot hőbörgésnek, a sorvégi rímet alliterációnak, a sormetszetet följelentésnek, a sírkertet kuplerálnak? És mindezek elmúlván még jönnek a kiköpött langyosok, a hivatásos körvonalradírozók, a világállapot sarki fuvallatát bűzzel enyhítők, a kanördög sucoubusai, a hitetők, a sárgítók, a fenekedők, az elmebeteség fölperesei, hogy megtanítsanak bennünket a leckére: zengjétek, fiacskáim, a semmiség dicséretét, mert csak annak van az ember igaz ügyével ügye, akit Belzebub erre kinevezett, a többi privát, személyes, csekélység, apróság, bagatell, forduljon tudakozó irodánkhoz. Jó, azt mondjuk, hogy nem tudjuk, nem tudjátok, nem tudják miért kellett Szilágyi Domokosnak meghalnia, nem tudjuk, mert meghalt, mert nem mondhatja meg többé nekünk, mert nem beszélhetünk helyette, no jó; pláne azt mondjuk, mert hiszen elmondta, mint hallottátok, de persze nem tudtuk, nem a fenét; ha az élőknek hinnénk, a holtaknak is hihetnénk, de erre nem voltunk, vagyunk képesek, hát legyen néma a textus, zárja pecsét a szöveget, legyen titok, ami nyilvánvaló, legyen hallgatás a beszéd. Értékeink nyomát hóval lepi be a tél.
Ebben a didergető fehérségben még fehérebb és még hűsebb árnyék Szilágyi Domokos szikár haláltudata, erkölcsileg soványodott eszmélete. Hosszú volt a dereka, messziről nézte saját kezeírását. Nekünk tiszta rajz, az ő geométeri igényességének kusza ákombákom. A mondatok indaként kúsztak sorról sorra, s ő papírrepülőgép-hajtogató, nyelvkiöltő buzgalommal figyelte fürge bájukat. Rájuk unt aztán, érthető, olyan messze voltak a szemétől, messze kanyarogtak alant – ilyenkor beszúrt, elnyesett, saját szavába vágott kajánul, kicsúfolta saját hevét, kigúnyolta csúfságát, fenéken billentette hideglelős rémületét. Mert félt. Félt, hogy eljön érte az, akit maga keresett föl, előzékeny, pontos, kimért eleganciával. Ásványvízzel is koccintottak. Az alkat távolságtartása valódi messzeség lett, bekövetkezett a teljes szó szerint: tárgy lett minden fogalom, helyzet lett minden kép, cselekedet minden trópus.
Trópus – tudjuk, Szilágyi Domokos „elbúcsúzott a trópusoktól”. Ki tudja, végleges lett volna-e ez a búcsú, hiszen attól kellett elköszönnie, aminek a többiek még jó reggelt sem kívánhattak. Mert egy nyáron már megtudja, mit kezdjen a porcelán színesztéziákkal, a védtelen szimbólumokkal, az elefántléptű jambusokkal, az inasszíjas inverziókkal, a langyos metaforákkal, a napon-száradt hasonlatokkal; és kimondja: „Jó reggelt – szép halált” – és mit jelent ez? A halálban – végre – tárgy lesz az alany, megszűnnek tulajdonságai, megszűnik határozottsága, különbségei; a különbség úgy determinálja az élő embert, hogy másokat is meghatároz, ez a meghatározás pedig – tudjuk – tagadás, minden, ami önmaga, nem más, nemet mond a másra, ha önmagát mondja, de nem volna ez a más, nem szólalhatna meg, ha nem mondana rá nemet.
Szilágyi Domokos nem mond többé nemet: vajon kik vagyunk mi akkor? Olyanok is voltunk, ahogyan nem voltunk olyanok, mint ő, nem voltunk azok,viszonylataink megkeveskedtek, megfogyatkoztak, nem kérdezhetjük őt, s nem válaszolhatunk neki. Csak egyet tehetünk: ne legyünk tárgyak már életünkben, legyünk alanyok, szabadok. A szabad ember, amilyen Szilágyi Domokos is volt, csak szabad emberekkel léphet valóban alanyi, valóban szubjektív kapcsolatba; tárgyiságukra redukált emberekkel való kapcsolat bénává, csonkává teszi a legszabadabb embert is, megsebzi eleven szubjektivitását, élőhalottá hipnotizálja. Szabad emberek halála akkor, amikor vannak emberek, akik nem igazi alanyok, szabadságunkban korlátoz bennünket, bár kisimulnak a lázongás okozta gyűrött redők, egyértelművé válik a kimondott szó: betűvé, amelyet nem elevenít meg lélek, s helyreáll a havas, jeges, vászonfehér tárgyi világ.
ez az én fehérségem amely
meg
tör
ete
tt
tinéktek
Szilágyi Domokos nem szabad többé, megfagyott. Van olyan ember, mint a kuglibáb: gurítja feléje a besörözött tekéző a golyót, sebaj, legföljebb eldől. Ezt bátornak hívják. A költőnek nincs hozzá köze. Szilágyi Domokos fáradt teste nem békülhetett természetté, még nincs itt az ideje. Neki még egyedül kellett a Mester elébe mennie. Az eleven szubjektum pusztulása talán nem lesz mindig Arktisz, talán maradnak még válaszok, talán, ha kialszik a bennünket figyelő tekintet, magunk nem vakulunk bele, nem kell örökösen kápráznunk a mirelitlovagok és tekebábok triumfusától.
Jó reggelt – szép halált,
nyarat, amelyért meghalni érdemes,
nyarat, amely után meghalni könnyű.
Elhangzott a kolozsvári Gaál Gábor Kör emlékülésén, 1976. november 6-én. Megjelent a Kortárs XXI. évfolyamának 1. számában 1977. januárjában.
