Egy szó, mint száz, jó a politikai szimata a főnöknek. Megérezte, hogy az általa becsült, a jövőben mintegy félmilliósra taksált vendégmunkásszám nem töltötte el kimondott örömmel a magyar lakosságot. Az idegenektől való félelem régi társa a magyar léleknek, de Orbán Viktor a passzív tartózkodást aktivizálta, a migránsveszély hívószóvá, politikai termékké vált, lehengerlő választási győzelmei többi közt ennek is betudhatók. Elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, hogy az intenzív iparfejlesztés olyan iparágakkal kapcsolódik össze, amelyhez várhatóan nincs elég hazai munkáskéz, az extenzív pedig abba az akadályba ütközik, amit az oktatás leépítése okozott. A miniszterelnök szembesült azzal, hogy a táborát kitevő tömeg nem tud és nem is akar különbséget tenni a migráns és a vendégmunkás között, s az sem nyugtatja meg, hogy ez utóbbi nem nevezhető gazdasági menekültnek, hiszen konkrét helyre, konkrét kondíciók mellett, konkrét időre szerződik.
A hírek nemrégiben jobbára arról szóltak, hogy egyszerűsített adminisztráció, szép fizetés és komfortosabb életkörülmények várják majd a jelentkezőket, mint ami az anyaország nyújthat nekik. Számos településen vágta ki a biztosítékot megjelenésük, sőt, az is elég volt, ha még csak pletykaszinten „érkeztek”. A kormányzati propaganda „sikerágazata” hirtelen más fénytörésben jelentkezett, s ami más esetekben észrevétlen maradt, mármint hogy a szöveg és a tett, pláne a valóság folyamatosan szembekerül egymással, ebben az esetben hangosan ütközött. Orbánnak lépnie kellett, s lépett is
azonnal.
A még nyáron elfogadott könnyítések a kukába kerültek, s komoly szigorítások, korlátozások hivatottak megnyugtatni a közhangulatot. Kvóták, munkásszállások létesítési szabályainak kemény meghatározása mellett hangsúlyos tényező, hogy csak oda érkezhet külföldi, ahol nincs a feladatra magyar jelentkező. Ez pedig valóban azt jelenti, hogy jóval több biztosítékot építettek be az idegen munkaerő fogadására, mint amiről eredetileg szó volt.
Fogalmam sincs, hogy a rendelkezések mennyire elégítik ki a fölspannolt előítéletek rabjait, csillapodik-e a gyanakvás, illetve az idetelepülő üzemek egyéb belátható és előre nem kalkulálható problémái miféle kezelhetetlen ellentmondásokat szülhetnek a közeljövőben. De abban vagyok a legbizonytalanabb, hogy az idegnyugtatónak szánt
passzusokat annulálja-e mindenestől a gyakorlat. Mert sok szempontból betarthatatlanok, és mert a sokmilliárdos befektetések gazdái a szükségből akarnak előnyt és profitot csinálni, nem pedig azokból az előírásokból, amit most koloncként a nyakukba varnak – tudniillik számos eset mutatja, hogy az ázsiai munkaadók más munkakultúrához szoktak és azt követelik meg. Ha pedig ez nem megy „hazai” alapon, nem vesződnek annyit a munka- és munkásvédelemmel, mint ahogy azt itthon többé- kevésbé megköveteljük.
Egészen ortopéd szituációk fordulhatnak elő és ezek a konfliktusok hangosak és ijesztőek lesznek, különösen, ha az elfogadott új törvénycsomagnak próbálnak a főhatóságok érvényt szerezni. Példák erre máris láthatók, de ezek lágy tavaszi fuvallatok egy igazi viharhoz képest.
Elképzelhető, hogy néhány kormánypárti politikusnak meg kellene néznie a megannyi díjat nyert, kétrészes Amerikai gyáregység című dokumentumfilmet, amely egy Detroitban bezárt járműipari üzemről szól, amelyet a kínai vevő „átprofilíroz”, a nemrég még állásukat vesztett alkalmazottak autókhoz használt üvegeket gyártanak, iszonyú hajtásban, kemény munkakörülmények között, olyan drill mellett, amelyhez még az Egyesült Államokban sem szoktak hozzá, a tulajdonos pedig szakszervezetről hallani sem akar.
A történet éppen azért óriási, mert a gyakorlatban mutatja be a két munkakultúra közötti szinte áthidalhatatlan különbséget, a kínai elvárt és a teljesített tempótól a milliónyi járulékos elemig. Magyarán – furdal a kíváncsiság, hogy ilyen értelemben hogyan válik be a monstre kísérlet, hiszen maga a nagyságrend sem teszi lehetővé a problémák eltussolását.
Túl a felvetett környezetvédelmi és infrastrukturális problémákon, iparfejlesztési ellentmondásokon, vajon ilyen mennyiségű akkut elbír-e a magyar biztosíték?
Forrás: Újnépszabadság