Kik a mi barátaink?
Nem lehetünk válogatósak. A cél nálam már akkor szentesítette az eszközt, amikor az általános iskolában nem barátot, hanem erős embert választottam, aki megvéd és oltalmaz. Rettentő nagy bitang volt, örökös osztályismétlő, de lehetett bármilyen nagy a pofám, ő útját állta az esetleges pofonoknak. Kínos szituációkat ugyan okozott néha, s ahogy öregedtem, figyelni kezdtem az ár-érték arányra – tehát a pragmatista szemléletmódba akarva-akaratlanul bekéredzkedett a morál. Illetve ez így nem pontos, inkább annak a felismerése, hogy hosszabb távon kifizetődő-e a silányság felvállalásának, reprezentálásának haszna pillanatnyi előnyökért? Még azt sem állítanám kackiásan, hogy nem. Talán csupán annyit mernék kockáztatni, hogy messze nem mindig és sűrűn alkalmazva, minden határt habozás nélkül átlépve kifejezetten káros. Mert ezekért a haverságokért egyszer csak borsos árat kell fizetni.
Putyin barátunk számára nem okoz gyomorrontást az észak-koreai Kim Dzsong Ilhez való közeledés, cserében a fegyverekért, s miközben Irán kapcsolatai világosak az oroszokat igencsak súlyosan érintő terrorizmussal, inkább Ukrajnát akarják bemártani a katasztrófa bekövetkeztéért.
A szükség meddig bont törvényt? Egy magát civilizáltnak tartó és a politikai kultúrát valamelyest szem előtt tartó közösséget miféle kényszer viszi ezekbe a szörnyű
kapcsolatokba? Mintha azt látnánk, hogy a számkivetettnek minősített politikusokhoz dörgölődzés bizonyos körülmények között profitábilis lehet. Mintha az önkény, a nepotizmus, az egyszemélyes diktatúrák fellegvárai feloldozást kapnának a szélsőségesek Bibliáiban?
Ezek a közeledések messze nem csupán szűk és semleges üzletek – jóval többről van szó. Köztörvényes bűnözők kvaterkáznak az elitek pódiumán, hatalmuk összegubancolódik legitimnek tartott vezetők megengedő mosolyaival,
parolázásaival – a világ azon kapja magát, hogy a kettő nem is annyira különbözik egymástól.
Kik a mi barátaink? A milliárdokat összeharácsoló, családjuknak posztokat és rangokat osztogató országfők, akik börtönbe zárják ellenfeleiket, csalnak, lopnak, hazudnak, hiszen a tőlük való félelem alapozza, teszi nehezen elvehető státuszukat? Ez az a világ, amely befogad, amelyhez közelíteni érdemes, mert a másik lanyhul, hanyatlik, még akkor is, ha ott szebbnek tűnik az alkony? Lehet, hogy az idő a Bolsonaro-féléknek dolgozik, olyannyira, hogy haverileg nagykövetségünk nyújt számára ideiglenes menedéket? Irigyeljük-e Trump különleges kapcsolatát Kim-mel, aki nagyszüleivel,
szüleivel karöltve kísértet-országgá változtatott egy országot, és szinte semmi másra nem költ, csak saját fényűzésére és fegyverekre? Átlépünk-e a hatalmas Kína egyre több kiütköző gondján, mert mintának tekintjük, holott más a nagyságrend, de más a mentalitás, sőt, az évezredes reflex is, amiből folyékonyan olvasni tudnánk? Mert más az üzlet, s más, amikor a kapcsolat minősége kiemelt partnerséggé érik – amit a napnál is világosabban jelez a diplomáciai szemafor.
Főnökünk a türköknél érzi igazán otthon magát – mondja úton-útfélen. Népes kísérete buzgón bólogat. Csemetéik iskolái mégsem azon a fertályon találhatók, ahogy nyaralásuk, ingatlanvételeik célpontjai is a leáldozóban lévő régiók, puccos nagyvárosok, turistaparadicsomok.
Bámulom a magyar adófizetők pénzén rendbehozott Budakeszi úti villa gondozott kertjét. A türk országok szövetsége kapta tőlünk, külső, amolyan tiszteletbeli, társult (?) tagtól. És emlékszem arra a tagbaszakadt iskolatársra, aki sokszor a pofon és közém állt, s akitől később nem győztem távol kerülni – mert sem szelídebb, sem belátóbb, sem okosabb nem lett az évek során –, amikor már nem a pofonok döntöttek. Nem kért a segítségemből, ahogy én kértem tőle egykoron. És nem igaz, hogy jobban érzem magam ettől.
Kommandó-megoldás
Egyszerre olvasom két hírt: indul a kórházi kommandózás, nem csak az orvosokat, hanem a betegeket is ellenőrizni fogják, illetve vádat emeltek néhány boncmester ellen, akik pénzért soron kívül végeztek boncolást. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy lőttek a szociális temetéseknek, ezentúl a lehetőség sem adott, képet kaphatunk arról a világról, ami politikai elitünk egyszeregye. Gyökerüknél ragadják meg a problémákat és igyekeznek ezeket úgy orvosolni, hogy ráébredjünk – nem csak a szava-, de az észjárásuk is más. Az egészségügy állapotát egyre több kontroll belépésével próbálják javítani, nem mintha nem létezne pazarlás,kihágás, visszaélés – ám, a viszonyok javulását attól várni, hogy desszertbe csomagolt hálapénzre csapnak rá, vagy blokkolóórákat telepítenek kórházi bejáratokhoz, netán beteg emberekkel töltetnek ki kérdőíveket, hogy hazaengedték-e őket a hétvégeken, miközben az intézmény felvette az ellátmányt. Mindez méltatlan helyzetek regimentjét fogja előidézni, az ilyenkor szokásos méltatlan precedens-bemutatásokkal, ugyanakkor a lényeg cseppnyit sem fog változni, mert a rendszer vár komplex átalakításra.
És pont ettől akarnak megszabadulni az illetékesek, hiszen világossá válik az, ami ellen az előző kormányok idején hatalmi megfontolásokból harcoltak. A tabuk szembejönnek uraim! Nincs előlük menekvés akkor sem, ha újabb rendvédelmi módszereket vetnek be, s még néhány kormánybiztos nyakába sózzák a legkényesebb ügyeket.
Jellemző egyébként, hogy komoly botrányt okozott Angliában annak felfedezése, hogy hétfő a kórházakban a leghalálosabb nap. A Válasz online újságírója kiderítette, hogy Magyarországon is – azonban a londonihoz hasonló elemzést hiába kért a magyar egészségügytől, pedig a sürgősségi osztályoknak naplózniuk kell a várakozási időket, és az egészségügyi kormányzat korábban azt ígérte, ezeket nyilvánosságra
is hozzák. A Belügyminisztérium egészségügyért felelős államtitkárságának küldött
kérdéseinkre a sajtóiroda azt közölte lapunkkal, hogy „az adatok bekérése több időt vesz igénybe”, de tudományos publikációkban sem találtunk a brithez hasonló adatokat, forrásaink szerint azért, mert ezeket a szakmán belül is titkosként kezelik, egy-egy intézmény csak a saját mutatóit látja. Tehát talán nem kommandósokkal kellene a munkát elkezdeni!
Szabótól Schmuckig
Ahogy a politika egyre zavarosabbá válik, a politikai szédelgők száma gyarapszik és kitartásuk imponáló.
Szabó Bálint pályafutása riasztó lajstroma a magát nem korlátozó ember közéleti ámokfutásának, amely végső soron tulajdonképpen a regnáló hatalom javára szolgál, miközben az ellen hajkurász népszerűség-pontokat teljesen hiábavalóan. Vagy ott van ez a kedves mosolyú óriássá nőtt bébi, aki egykoron szegény néhai Kiss Péternek volt a táskahordozója. Nagy tehetségnek tartották, gondolom, neki még nagyobb tervei voltak, valami mégsem jött neki össze, a bulvárpolitizálás megélhetési alakja lett már-már piperkőc eleganciájával össze nem illő szociális teveivel. Nincs választás, hogy egyszer csak fel ne bukkanjon, be ne jelentkezzen ennek-annak.
Schmuck Andor lassacskán már ötvennégy éves, de még nem lankad benne a tűz, kitartóan ostromolja a Belvárost, miközben egyáltalán nem olyan balga, hogy a győzelemért szálljon ringbe. Győzelme maga az a tehetség, amivel folyton a víz alá bukva mégis a felszínen képes magát tartani. Az a ceremóniamester, aki mindent maga állít elő, a helyzetet, az alkalmat, a szöveget, melyekkel kopogtat valahol és valamikor, mert, hogy miből él két választás között, arról nemigen beszél. Elképzelhető, hogy civil nyugdíjasai teremtenek anyagi alapot elnöki ténykedéséhez, vagy azok a rendezvények, amelyek a kulturális szolgáltatások alsó szintjét képviselik – talán ezért könnyebb
hozzájuk jótevőt találni.
És ne feledjük a pártot gründolók népes csapatát sem, akiknek a szolgálataiért
szintén hálás minden éppen működő kormány, hiszen bár totálisan esélytelenek bármire, létük bezavar, akár a notórius lakóhely-átjelentkezők szorgalma. Közülük is kiemelkedik a milliárdos Gattyán György pártja, amely a tőkés nem csekély anyagi áldozatával talál lelkes jelölteket a más pártnak épp hátat mutatók, vagy az önmegvalósítás lendületével indulók között. Hogy ezért az áldozatvállalásért mikor és mit kap cserébe, azt övezze titok. Mindenesetre teqballjára százmilliókat költött már a kormány, és Szijjártó Péter több külföldi látogatásakor bensőséges ceremónia
keretében adott át teqball-asztalokat (amolyan hajlított ping-pong asztalokat) a fogadó országnak, „hangsúlyozva ezzel a magyarok kimagasló innovációs hagyományait és sportszeretetét”. Grúziának, Németországnak és Romániának is jutott már a sportszerből. Megoldás Mozgalma egyelőre tehát leginkább erre kínál megoldást. Most éppen az a kampányuk origója, hogy buszon körbeutaztatnak egymilliárd forint készpénzt, amit a táskában meg is lehet fogdosni – ám végül a pénzt azokon a
településeken osztják ki, ahol jelöltjük polgármester lesz. Nem túl fair a megoldás, de legalább nem suba alatti, mint eddig a kormánypártoké.
Persze, létezik ennél egyszerűbb trükk is – az alibi pártok szervezői hosszú évek során jelentős összegekhez jutottak kampánycéljaikhoz, ezekkel és a listákon aláíróikkal alig-alig számoltak el, a büntetőügyek azonban vontatottan haladtak, ítéletek, büntetések
nem segélyezték a pofátlan visszaélések útját. Jövedelmező iparág maradt tehát a kamu-pártalapítás, amely természetesen szintén bekavarhat némileg az esélyekbe, bár – gondolom – ennyi évvel a rendszerváltás után kevéssé – drágább tehát a leves, mint a hús.
Igaz, mindkettő adófizetői pénzből fő a kondérban, sajátossága, hogy végül nem kóstolja meg senki, a szakácsa sem.
Forrás: Újnépszabadság