Nem tudom, hogy az emberi alaptermészet ismerői hogyan vélekednek a kíváncsiság és a bezárkózás emberi összefüggéseiről, statisztika mindenesetre nincs arról, hogy aki kíváncsi az egyben nyitott is, vagy nem szeret sokat elárulni magáról – gyanítom, hogy a dörzsöltebb politika hatalmi játszmáihoz szervesen hozzátartozik az, hogy minél többet tudjak másokról és minél kevesebb kerüljön nyilvánosságra arról, amit nem akarok a kormányzati működésről, egyes döntésekről propagálni. Ebben különösen azok az autokratikus rezsimek járnak élen, amelyek éberen, némi paranoiával figyelik a társadalom rezdüléseit, adathalmazokat, bizalmas jelentéseket gyűjtve próbálják elemezni a trendeket egészen a gyanúsnak hitt emberek, közösségek megfigyeléséig. Ezek azután mániákusan ragaszkodnak a titkokhoz, az átláthatóság számukra kényelmetlen még akkor is, ha nincs különösebb ok valaminek az elkendőzésére. Nem szeretik, ha idegenek (alattvalók) belelátnak műhelyük zugaiba, hogy a szennyesről szó se essék.
Az Orbán-kabinet rengeteget törődik reklámzuhatagaival, közben pedig valóságos hadüzenetnek véli ott a kíváncsiságot, ami nem a saját politikai céljait erősíti, ennek az érdeklődésnek ott szab gátat, ahol csak tud. A sajtó munkásai naponta ütköznek tilalomfákba, a kommunikációs részlegek már-már információ-elhárítóként működnek, a kormány ontja magából az olyan határozatokat, amelyeket aztán ok nélkül titkosít, a hvg.hu összesítése szerint például idén minden nap hozott a kabinet olyan döntést, amit nem akar megosztani a nyilvánossággal. Ezek között nyilván van olyan, amit okkal kezelnek bizalmasan, de bőven akad olyan, amit azért nem kötnek az orrunkra, mert túl sok következtetésre, asszociációra lennének alkalmasak a kormányzati gyakorlatot, bizonyos támogatásokat, preferenciákat, összefonódásokat illetően. Ártalmatlannak látszó rendeletek tömegéről derül ki később a mögöttes szándék, a máz hamar lekopik, s lelepleződik a suskus, bizonyos csoportok, politikai körök érdeke, mások perifériára szorításának szándéka. Így az úgynevezett szürke zóna akkor is növekszik, ha a közhely úgy hessegeti, mi több tiltja az érdeklődést, hogy „nincs itt semmi látnivaló!” Nagyon is van. Akkor is, ha elzárják, mert több mint gyanús, vagy ha pusztán lebbenő fátyollal takarják – mert csak előző hibáikat akarják vele eltussolni.
Érdekes, hogy annyira zárt az úgynevezett belső kör, amelyik egyáltalán jogosult egy-egy ilyen indítvány azonnali megismerésére, hogy néha maguk az érintettek értesülnek arról utoljára. Miközben az Orbán- kormány evidens kérdésekben imád nemzeti konzultációt tartani, igencsak rühelli az érdemi, kényes kérdések szélesebb körű megvitatását, mert az egyeztetések fölpuhíthatják, kivéreztethetik az eredeti szándékot, ráadásul szükségtelen időveszteséggel járnak. Tény, hogy vannak minősített adatokat tartalmazó döntések, amelyik okkal bizalmasak, de a legtöbb, amely sorszáma kettessel, vagy négyessel kezdődik nem ilyen – csak praktikusabb, kényelmesebb, ha a szélesebb közvélemény nem kombinál, megelégszik azzal, amit kimondottan neki szánnak.
Az ilyen elővigyázatos hatalom viszont imád mindent tudni. Rengeteg embert, intézményt foglalkoztat azért, hogy csillapíthassa mértéktelen kíváncsiságát, József Attila örökbecsű soraival élve „aktákba írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg”. Az adathalászat, a lehallgatások nem rigorózus intézése, az információs sztrádán a szabálytalan előzések sora, mind azt szolgálja, hogy dekára ismerhesse meg a kormányzópárt potenciális választóit, esetlegesen partnerré emelhető üzletfeleit, meggyőzhetetlen, de számottevő tekintéllyel bíró ellenfeleit.
A tudakolódás beteges és dilettáns esetei közül is kirívó a legfrissebb, miszerint júliustól élőben kell bejelentenie a vendéglátósoknak, hogy mit és mennyit esznek. Már az is eszement adminisztratív munkát ad a hoteleknek, szállásadóknak, hogy névvel, lakcímmel lejelentsék, hogy hol, mikortól meddig töltöm a szabadidőmet, de a turisztikát messziről ugató turizmusért felelős grémium most olyan követelménnyel rukkolt elő, ami teljesíthetetlen. Persze, a „fehérítés” elősegítése címszó alatt fut az
ötlet, nehogy már adómentesen süssék a lángost, meg a kolbászt, de valóságos turisztikai attrakcióvá válhat az, ha az egyébként munkaerőhiányban szenvedő szakmákban, a sorban állók szemeláttára azért sül oda az étel, mert előbb könyvelni kell. Egy vendéglős a Magyar Narancs weboldalán így szemlélteti a helyzetet: „Képzelje el, hogy déli 12 és 2 között, amikor fut a ház, a kezem zsíros, vizes, olajos, egyikkel sütöm a halat, a másikkal veszem elő a krumplit, beszaladok a raktárba, próbálom a telefonos rendeléseket is kezelni, két sütésként át kell szűrnöm a zsiradékot, és közben valós idejű adatokat kellene pötyögnöm valami informatikai eszközön. Nem túlzok, olykor 55-60 fokban…”
Az intézkedést azzal indokolják, hogy a statisztikai adatok alapján jobban láthatóvá válnak a turisztikai térségek, települések teljesítménye, naprakész információk alapján lehet fejleszteni az ágazatot. Az eset tehát egy újabb értelmezési keretet nyit a túlzó kíváncsiságnak. Önigazolást nyújt, hogy a függő viszonyban lévők lássák, ki az úr a háznál, fent pedig azt, hogy rettentő nagy szükség van ránk. És ez így párban korántsem oly ártalmatlan és nevetséges, mint amilyennek első pillanatban látszik.
Címkép: “Kém a konyhában”
Forrás: Újnépszabadság
