Itt már nincs a szőnyeg alá söpörve semmi. Minden előkerült, molyette gyűlölet, amelyből jó adagot megőrzött a naftalin, elfeledettnek hitt zászlók, jelszavak, viseletek és mozdulatok, sokáig lenyelt ostobaság, vállfán őrzött kiváltság, szorongás és sértettség, elégtételek, poros klisék, amelyek úgy emelkedtek újra divattá, hogy azt hittük, egyszer s mindenkorra elővehetetlenek. Neves írónk évek óta önti ránk a múltból citált idézeteket, átjárja agyunkat az ahaélmény – hiszen szóról szóra ezek köszönnek vissza ránk naponta.
Alig szabadultunk meg a muszkáktól, azok paroláznak velük, akik ruszkiztak és megborzongtak, ha orosz szót hallottak. Lehallgatósdit játszatnak velünk, mintha nem szenvedtek volna a telefon gyanús recsegésétől évekig. Listáznak, vagy csak tettetik, hogy érezzük: rajtunk a szemük. Nem görcsös még a félelem, de jól felismerhető. Elméleteik, képzettársításaik rosszízű történelmi analógiák, behálózzák velük a közéletet. Ha csak arasznyit lógsz is ki a keretek közül, elveszik hazafiságod. Úgy kerülsz kívül a nemzeten, mint a mindenünnen kicsapott diák. Ne hidd, hogy a fejből idézett vers, a szép magyar beszéd visszahozhat. Hol vagyunk már a kitalált nép, a pirézek iránt érzett utálattól, olvastam, hogy egy becsapós kutatás szerint jelentős számú magyar a homo sapienstől is idegenkedik, isten őrizz, hogy a szomszédba költözzön.
Lassacskán olyan az ország, mint egy pszichiátriai labor. Tankönyvekben olvasható kísérlet alanyai lettünk, hogy miként lehet egymásra rakodó kommunikációs eszközökkel, gátlástalan hírszelekcióval, gazdátlan csomagok miatti monstre útlezárásokkal pánikpiramist építeni – úgy hogy a riadalom tárgyaival közvetlenül nincs, vagy alig van kapcsolat, még kevésbé ismeret. Ha az ember filmen látná, érdekesnek tartaná, ahogy a számkivetetteket, a kirekesztetteket megnyernek egy újabb kirekesztésnek, mintha nekik is félteniük kéne kitüntetett helyzetüket.
Szomorú, ahogy az ország mekkora rössel kapaszkodik minden babonába, fantazmagóriába, mintha az élet folyamán mindig csak az idegenek tiporták volna meg, semmizték volna ki, hagyták volna a korlátoltság, a fanatizmus mocsarában. Mintha tetteinket örökkön-örökké csupán a nyers vagy a körmönfont elnyomás fékezte volna. Mintha identitásunkat, büszkeségre okot adó győzelmeinket akarnák egyesek szántszándékkal megroppantani. A kívülről ránk törő bűn, nyavalya, erőszak, szellemi sötétség ellen kell most megvédeni magunkat, ráadásként a keresztény Európát. Márpedig ilyen időkben a mértéktartás, a visszafogottság, a normákhoz való ragaszkodás, a „pipiskedő” humánum lebénít – aki ezzel próbálkozik, a vesztünket akarja, néhány év és rá sem ismernénk hazánkra.
Ócska duma, hogy a menekültek nem akarnak semmit tőlünk, húznak innen tovább, mint a vadlibák, talán mert ők is érzik a levegőben a rend, a szigor illatát, az löki őket innen tovább. A letelepedési kötvény mint lehetőség példás bizonyíték arra, hogy szó sincs xenofóbiáról, bezárkózásról, szeretethiányról – egy új népvándorlást nem lehet „arányos” mederben tartani, csak teljes arzenállal megakadályozni.
Sokan talán azzal nyugtatják magukat, hogy most a túlpörgésnek van itt az ideje, a részben művi úton előállított hadiállapotnak, s az ehhez kapcsolódó spontán és egyre durvább kísérőjelenségeknek, rémmeséknek rövidesen végük, kihunynak a tábortüzek, csillapodnak a kedélyek.
Az ítéletalkotás fekete-fehérjébe visszatérnek az árnyalatok, az agymosás helyett köztereink lesznek tiszták – rendezzük sorainkat, normális kerékvágásba kerül az ország. Csakhogy a szőnyeg alól túl sok minden jött elő megint ahhoz, hogy ne kapjuk fel fejünket minden apró neszre, kóros és ártalmas éberség lett úrrá rajtunk mindennel, egymással szemben is – egyelőre sajnos csak erre lehet hatalmat építeni.
Megjelent a NOL (Népszabdság Online) Vélemény rovatában 2016. október 1-jén.
