Azért az necces, ahogy a főnök péntekenkénti szózatára rákapunk, mint gyöngytyúk a takonyra. Remélem, megbocsájt miniszterelnök úr a durva hasonlatért, de ő is szívesen nyúl különböző népi mondásokhoz. Ilyenkor kaján mosollyal érzékelteti, hogy a meglátás mennyire szellemes és találó, mégha nem is pont arra, amire mondja.
Kezdetben figyelmeztettek, mert úgy húz csőbe, hogy észre sem venni. Mára azonban a poénok erőltetettek, a szöveg jó része megkopott, vagy léket kapott. Túl vagyok azon is, hogy nem hiszem, amit hallok. Mert mit kezdjek merész jóslataival, miszerint Magyarország 2030-ra Európa öt legélhetőbb országa lesz, vagy hogy célpontjává válunk a „nyugati migrációnak”, s az uniói nettó befizetőjeként majd az rendeli a
zenét, aki fizeti a vacsorát. Bohumil Hrabal örökbecsű mondása jut eszembe, miszerint szarból is lehet ostort fonni, csak nem pattogtathatsz vele. Erről ő nem vesz tudomást.
Mintha egy, az Üveghegyen túlról érkező ember rakná össze gondolatait, amiket ránk önt, hogy megalapozza vele, amit tett, vagy tenni fog. Hidegen hagyja, hogy az előző
alkalom óta melyik percepcióját ütötte ki a valóság.
Parancsokat oszt, vagy elsunnyog vele a következő péntekig, történjen, derüljön ki bármi, habozás nélkül ismétel. Eltökélt abban, hogy komplexitás nélküli üzenetei célba érnek, tábora útravalóként emészti a nemzet épülésének általa előadott kiskátéját. Csakhogy alig telik el néhány óra, s kezdenek sorjázni a cáfolatok. Kiderül, hogy a valóság nem egyezik a főnök magabiztos állításaival, így akár össze is dőlhetne a gúla, s a következő alkalommal azt kéne kimagyaráznia. Szó sincs ilyesmiről, ránt egyet a vállán, külön pályán fut, és zökkenő nélkül érkezik elmélete következő állomására. A legpitibb esetben sem hajlandó beismerni, hogy elmélete nem állta ki a próbát.
Hamis tételét azonnal átveszik és zúgják a közpénzből finanszírozott, drága rádióspotok, oldalas hirdetések, Facebook-villanások – melyekkel képtelenség versenyre kelnie a makacsul tényekbe kapaszkodó néhány izgágának. Ez a hiábavalóságba belefáradó, apatikussá váló társaság sokáig nem hitte, hogy ilyesmi lehetséges. Ha az ismeretek, a
tájékozódás igénye nem is, a közvetlen tapasztalatok erodálják majd a megcsodált kommunikációt. A csalódás majd bekövetkezik, a mindig másokat besározó, felelőssé tévő hadova ártani fog a rezsim hitelességének. De mégsem – a péntekenkénti megnyilatkozások némi igazságtörmelékkel valahogy összeállnak betonkeménységű jelentésekké a világ állapotáról, s az ezzel kapcsolatos harcászati teendőkről.
A részletekbe soha nem menő, a konkrétumokat készakarva elkerülő szövegek. az
általánosítások szintjén újra és újra kikötnek a nemzeti szuverenitás, vívmányaink védelménél, holott leginkább mások szuverenitását korlátozzák velük. A szérum felszívódik, s aki mégis vegyelemezni próbálja, egy-kettőre a nemzetvesztőknél találja magát, bármit jelent is az. Számíthat fenyegetésre, megalázásra, súlyosabb esetben
kiátkozásra.
Volt idő, amikor ezekben a monológokban, mint a hagyományos ementáli sajtban, kutatni kellett a fellelhető lyukakat, leckét jelentett utánanézni számoknak,
felméréseknek, idézeteknek, hogy felelősen megkérdőjelezhető legyen egy-egy hatalmi célokhoz illesztett állítás: ami a készülőben lévő, minden bizonnyal vihart kavaró
lépéshez szolgáltat majd ürügyet. Saláta-törvény formájában, vagy pénteki, netán késő esti közlésekkel – megszoktuk, lenyeltük ezt is.
Unalmas sorba szedni az aktuális félrevezető és megtévesztő állításokat, amelyek vagy csonkák, vagy egyszerűen valótlanok. Ukrajna minősítésétől az élelmiszerláncok árdrágító spekulációjáig, a migránsgettók ijesztő felfestéséig, a Nyugat családellenes machinációiig. Elég volna persze egy lépéssel távolodni a magasröptű rögeszméktől a száraz konkrétumokig, hiszen ez volna a kulcs, ami kinyithatná a szemeket. De vagy a zár sok, vagy a kulcs kevés, hogy tömegméretekben hozzon eredményt. Még odáig sem jutunk el, hogy megkérdeznénk: vajon miért veszélyeztetné a jogállamiság pilléreinek megléte a nemzeti karaktert, mi köze egyesek kirívó és fennhéjázó vagyonosodásának az ország megvédendő értékeihez.
Akár bravúrosnak is nevezhető a kommunikációs művelet, lehet elismerően csettinteni, esetleg irigyelni, csakhogy tovagyűrűző társadalmi hatásai végigfutnak a társadalom norma- és idegrendszerén, beláthatatlan károkat okozva, amivel igazán mintha senki se törődne.
A világrend eresztékei eközben tényleg recsegnek, titkon többen is a nagyhatalmak asztaláról lehulló morzsákkal kalkulálnak, megint mások a konfliktusok közt guberálva a
nyerő helyet keresik, az óvatosabbja meg azzal nyugtatja magát, hogy a történelem során a Nyugatot sokan és sokszor temették, de mindig föltápászkodott. A legnagyobb és legindokoltabb félelem, hogy a törésvonalak szélein könnyen elvész a zöld gondolat, a háborús veszély elfeledteti az emberiséggel a nemrég még földrészeken átsüvítő járvány apoteózisát és nem riasztanak eléggé a felmelegedő óceánok, a viharosan változó légköri viszonyok olvadó jégtáblái, a mindent beborító erdőtüzek. A tudósok hiába fújnak riadót, a politika mással van elfoglalva, a tájékozatlan és a sok ijedtséggel, szorongással már amúgy is telepakolt tömeg pedig szívesebben rángatja magát abban az illúzióban, hogy a klímaváltozás szörnyűségeihez képest az ő lábnyoma semmi,
különben meg a felmelegedés kellő mennyiségű légkondival áthidalható.
Nem mellékes az sem, hogy vigyázó, de talán mégsem eléggé fürkésző szemünket Kínára vetve elkerüli a figyelmünket, hogy a szisztéma, az életmód, a mentalitás
teljességgel idegen tőlünk. Ráadásul azt sem konstatáljuk, hogy napjainkban az ország egyre több súlyos gazdasági gonddal szembesül, míg az Egyesült Államok mutatói
javulnak – erről a főnök mélyen hallgat, feltétel nélkül Kínát preferálja, a dalárda elragadtatásáról nem is beszélve, holott az “Egy övezet, Egy út” kezdeményezésben, amit anno valamifajta új selyemútként képzeltek el, már csak egy EU-tag maradt, Magyarország. Orbán most abban reménykedik, hogy elszigeteltsége enyhülhet a közeljövőben, mivel néhány soron következő választás valamelyest átrendezheti Európa
erőviszonyait is – a szélsőjobb pedig mintát lát benne. Gúnyát a főnök már csak azért sem cserélhet, mert bármiféle váltás őt magát roppantaná össze.
Soha még ennyi szó nem esett Magyarországról a világlapokban és Puskás mellett legismertebb honfitársunk lett Orbán Viktor. De hogy híres-e vagy hírhedt, azt mindenki döntse el maga. Vagy a történelem. (Élet és Irodalom)
Forrás: Újnépszabadság